Még mondja valaki, hogy a történelem eseményeinek furcsa fintoraiért pusztán a
véletlen egybeesések lennének a felelősek. E közhelyektől éppen nem mentes
megállapítás a múlt héten gondolkoztatott el, amikor a parlamenti választások
elemzésének hevében szinte senki nem méltatott egy 60 éves évfordulót, amelyre
pedig talán akkor sem ártana emlékeztetni, ha nem ennyire kerek évtized választana el
tőle.
1938. május 29-én lépett életbe a magyar törvényhozás egyik minden bizonnyal
legszégyellnivalóbb terméke (majdnem mellékterméket írtam), az első
zsidótörvény, amelyet a jogalkotás szemérmesen és kegyetlen tudományossággal a
„gazdasági és társadalmi rend hatályosabb biztosításáról” címzéssel látott
el. Hagyjuk most, mit tartalmazott, hogy kiknek, milyen megaláztatásokat eredményezett,
elég közismert mindez, a második és a harmadik zsidótörvény, illetve Auschwitz
borzalmai nélkül is. De talán kevesen tudják, hogy ugyanezen az - egyébként hetek
múltán esősre forduló - meleg májusi napon tartották a 38. eucharisztikus
világkongresszus zárórendezvényeit a rövid időre a katolikus világ
középpontjává lett Budapesten. Tízezrek vettek részt a szabadtéri miséken, Szent
Jobb-körmeneteken, a világ minden részéről érkezett katolikus hívekkel teltek meg a
magyar főváros utcái, és a rendezvénysorozatnak adott nemzeti-állami pompa elemi
erejű demonstrációja lett a magyar állam és a katolikus egyház összefonódásának
a Horthy-korszak Magyarországán. Ez a május 29. - akárhogy is vesszük - minden
szándékoltságtól függetlenül szimbólum lett: az egyik felekezet számára a
kiteljesedést, a szabadságon felül élvezett kiváltságok sorát, a másik számára a
negatív diszkriminációt, a kiszolgáltatottságot és a tehetetlenül tűrni
kényszerített megalázottságot jelenítette meg.
Hasonló „véletleneket” oly számban produkált a magyar történelem, hogy ha valaki
alapvető történelmi ismeretek nélkül tekint végig rajtuk, azt is hiheti, hogy ilyen
sablonos ismétlődések legfeljebb egy tucatfilmek forgalmazására szakosodott,
sikertelen producer forgatókönyv-elképzeléseiben jelenhetnek meg. Egy másik
közelmúltbeli évfordulót hoznék fel példaként: öt esztendővel ezelőtt, 1993.
március 22-én Szabad György akkori házelnök a magyar parlament üléstermében,
napirend előtti felszólalásában méltatta az 1568. évi (vagyis akkor éppen 425
éves) tordai országgyűlés történelmi emlékét. Ez a régi erdélyi jogalkotás és
a magyarság jogos nemzeti büszkesége: a még sokáig vallásháborúktól tépázott
Európában először itt mondatott ki törvényhozás által a felekezetek
egyenjogúságának elve, pontosabban az, hogy az állam egyenjogúnak tekinti a több
száz éves római katolikus egyházat azokkal a protestáns felekezetekkel, melyek akkor
legfeljebb csak néhány évtizede hirdették saját tanításaikat. 1993-ban nemcsak
ugyanazon a napon, hanem ugyanazon az ülésen (néhány perccel azután, hogy a
házelnök megemlékezett a különböző Biblia-értelmezéseken nyugvó vallások
egymás mellett élésére vonatkozó elv 1568-as gyakorlati diadaláról) az akkori
kormánykoalíció három képviselője és egy független honatya törvénytervezetet
nyújtott be a történelmi egyházakon kívüli felekezetek diszkriminációjáról.
A „szektatörvény” néven elhíresült indítvány - mint emlékezetes -
tízezres létszámhatárhoz vagy százéves magyarországi működéshez kötötte volna
a hazánkban működő vallásfelekezetek (újra)engedélyezését. A szektavita szinte
egy percig sem maradt meg a száraz törvényszövegnél, első pillanattól a
destruktívnak bélyegzett (valójában túlnyomó többségében békés életet élő)
kisegyházak elsorvasztását, lejáratását célozta a történelmi egyházak vélt
érdekeit kivont karddal védelmező konzervatív politikusok részéről. (Részletezés
nélkül, csupán érdekességképpen említem meg, hogy az 1994-es kormányváltás után
hirtelen töredékére csökkent a sajtóban a magyar társadalom szekták általi
fenyegetettségéről szóló tudósítások száma, alig került szóba a parlamentben
stb., pedig az akkor kifogásolt csoportok továbbra is tevékenykedtek,
„térítettek”, árulták könyveiket, találkoztak a tanaikkal szimpatizáló vagy
azokat elutasító emberekkel; a korábbi ciklusban a „destruktív szekták” elleni
kampány tehát - félreértésből vagy szándékosan - gerjesztett folyamat és nem
valódi társadalmi felháborodás terméke volt.)
E történelmi „véletlenek” aktualitását adja az évfordulók mellett, hogy a most
kormányalakításon dolgozó pártok prominens képviselői nem rejtették véka alá
azon tervüket, hogy változatlan formában benyújtják és elfogadtatják az említett
szektatörvényt, megszabadítják a magyar társadalmat (voltaképpen csak a történelmi
egyházak konzervatív szárnyának politikai céljait) „fenyegető”, a világon
mindenütt gyarapodásnak indult kisegyházak konkurenciájától. Hagyjuk, hogy
törvénytisztelő, erkölcsös állampolgárok diszkriminálása az Isten-imádás
helyszíne és módja alapján mennyiben tekinthető „polgári” törekvésnek. Inkább
arra emlékeztetnék (Orbán Viktor tette ezt május 24-én éjszaka, már a választási
eredmények tudatában), hogy a közelgő 2000. év a magyar történelemben a
kereszténység felvételének ünnepét is jelenti. S bizony könnyen meglehet, hogy
ezzel egyidejűleg a közeljövőben a vallásszabadság értelmezésére, a kisegyházak
társadalmi szerepvállalására az illetékesek megint sok tintát pazarolnak (mint
tették egykor), én erre most nem akarok kitérni, csak kérdezem: nem fenyeget-e a
veszély, hogy e millennium - vélhetően és jogosan nagy pompával lebonyolított -
ünnepét rosszízű kultúrharc, a vallásszabadságról folytatott és felekezeti
kirekesztéssel végződő vita árnyékolja be? Nem fog-e megint egybeesni egyfelől az
állam által jónak ítélt történelmi egyházak pozitív, illetve másfelől
törvénytisztelő, valódi társadalmi igényeket kielégítő, ámbár fiatalabb
vallásfelekezetek negatív diszkriminációja? Nem fognak-e közéletünk edzett
kardforgatói a valódi, konkrét kérdések tisztázása helyett egyik oldalon a
lelkiismereti és vallásszabadság, másikon a történelmi egyházak érdekeinek
(gyakran önjelölt) védelmében birokra kelni?