BÁRÁNY PÉTER
EGYházrendszer

A bejáratott nyugati demokráciákban az életnek van egy olyan területe, amelyet általában nem befolyásolnak a választási eredmények. Ez a klasszikus emberi jogok, más néven a szabadságjogok szférája. Olyan alapvető jogok tartoznak ide, mint például a lelkiismereti és vallásszabadság, a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadsága, vagy az egyesülési és a gyülekezési szabadság. Csupa olyan dolgok, amelyek a polgári élet, a civil szféra önállóságát garantálják, elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember méltósággal élje meg sorsát. Olyan jogok, amelyek megállj-t parancsolnak a mindenkori hatalomnak - jelezvén, hogy meddig nyújthatják ki kezüket a kormányok. Nyerjenek konzervatívok, liberálisok vagy szociáldemokraták, egyetértés van köztük abban, hogy a szabadságjogok tiszteletben tartása nélkül nem lehet jogállamról beszélni.

Horn Gyula és Angelo Sodano aláírja a konkordátumot. Politikai öngól Fotó: MTI

Persze ez a konszenzus nem egyik napról a másikra keletkezett, hanem történelmileg alakult ki, szabadságharcoknak, polgári forradalmaknak, valamint charták, szabadságlevelek, alkotmányok előírásainak köszönhetően. A sokszor több évszázados fejlődés eredményeként mára már magától értetődő megszokássá és a közgondolkodás sarkalatos pontjává vált az emberek szabadságszférájának tisztelete. Magyar névrokonaikkal ellentétben a nyugati konzervatívok egyébként azért is konzervatívok, mert nem megnyirbálni akarják, hanem védelmezik ezeket az eredeti szabadságjogokat, például az állami beavatkozással, vagy a legextrémebb életformáknak, igényeknek is alkotmányos védelmet követelő felhígítással szemben. Így a választások nem vetnek fel alapvető „létkérdéseket”, a szabadságjogok sorsa nem kerül terítékre. A választások a gazdaságpolitikai irányvonalat, az adó-, a szociálpolitika sorsát határozzák meg, nem teremtenek azonban jogalapot a társadalom világnézeti, vallási szférájába való beavatkozásra. A választók így maximum pénztárcájukat félthetik a rosszirányú változástól, de eszükbe sem jut, hogy adott esetben ideológiai megbélyegzéssel kell szembenézniük. Polgári kormány és ideológiai küldetéstudat ugyanis egymást kizáró fogalmak. Egy kormány éppenséggel attól is nevezhető polgárinak, hogy egyaránt tiszteletben tartja a polgárok nézetét, vallását és nem kívánja őket egyetlen „egyedül üdvözítő” nézet nevében sem macerálni, világnézeti alapon rangsorolni.
A polgári társadalmak éppen a hűbéri korszakra jellemző jogegyenlőtlenség felszámolása révén születtek. Nem véletlen, hogy a polgári alkotmányok elmaradhatatlan passzusát képezi a jogegyenlőség védelmét garantáló úgynevezett antidiszkriminációs rendelkezés. Nevezetesen az a pont, amely tiltja a polgárok közötti különbségtételt nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vélemény, nemzeti hovatartozás stb. alapján.
A magyar választásokon nyertes Fidesz körül körvonalazódó koalíció pártjainak programjai és megnyilvánulásai sajnos arról tanúskodnak, hogy hazánkban még nem valósult meg ilyen megnyugtató állapot. Az egyik alapvető szabadságjog, a lelkiismereti és vallásszabadság területén ugyanis lényeges változásokat helyeztek kilátásba. Valamennyien változtatni akarnak az épp hogy csak megszületett egyházfinanszírozási rendszeren, egyoldalúan az úgynevezett történelmi egyházak igényeinek megfelelően. Ismeretes, hogy a nevezett felekezetek annak ellenére is elégedetlenek a finanszírozási renddel, hogy az az örökjáradék révén bebetonozta kiváltságaikat. A legtöbbjüknek az SZJA 1%-os polgári rendelkezés ténye nem tetszik. Az MDF, amely az igazságügyi tárca várományosa, valamint a Fideszbe áramlott kereszténydemokraták ezenkívül a vallásügyi törvény módosítását is beígérték. Az úgynevezett „szektaveszélyre” hivatkozva szigorítani kívánják a felekezeti státusz elnyerésének feltételrendszerét. Nem nehéz kitalálni, hogy e tervük mögött azok a szabadság kényelmetlenségétől irtózó egyházi körök állnak, akiknek a jelenlegi rendszer túl nyitott, inkább Észak-Amerikára, semmint az államegyházi viszonyokkal terhelt Európára emlékeztet. „Ez itt nem Amerika, nekünk Európához kell integrálódnunk” - mondják. (Mit nekik Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc?) Jó esély van arra, hogy ismét lábra kapjon az MDF-kormány idején gerjesztett szektaellenes kampány, ami tulajdonképpen nem volt más, mint a vallási pluralizmus elleni hangulatkeltés, néhány valós probléma leple alatt.
Nagy kérdés, hogy miként viszonyul majd partnerei (elsősorban a revansista MDF, valamint a Fideszt futtató és jelenleg magát nyeregben érző katolikus klérus) igényeihez maga a Fidesz, pontosabban annak az alkotmányosságra eddig érzékenységet tanúsító olyan hangadói, mint Áder János vagy Szájer József, valamint a kétségkívül szabadságszerető Deutsch Tamás. Miként viselkedik majd művelődési miniszterként Pokorni Zoltán, aki az MDF-éra idején (igaz, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének ügyvivőjeként) még nyíltan vállalta a vitát a Katolikus Püspöki Karral az iskolai hitoktatás kérdésében. Állva maradnak, vagy követik a soraikba lépett „idős” demokraták irányvonalát? Vagy csapattársuk, Sasvári Szilárd átlényegülését, aki annak idején még az állami iskolák világnézeti semlegességét kérte számon az MDF-es művelődési minisztertől, az utóbbi ciklusban pedig már az egyöntetűen katolikus írországi rendszert emlegette a parlamentben pozitív példaként. Csak kampányfogás volt, vagy tényleg komolyan gondolja a Fidesz, hogy a polgári minőséget az dönti el, hogy ki szavazott a magát állandóan polgárinak tituláló pártszövetségre? Tanult-e a Fidesz abból, hogy az MDF-kormány bukását jórészt annak a társadalmi feszültséget szító ideológiai arroganciája készítette elő?
Az ugyanis, hogy egy kormány vagy politikai párt polgárinak tekinthető-e, vagy sem, nem szómágia, hanem többek között a szabadságjogokhoz történő viszonyulás kérdése is. (Ahogy egy párt keresztényi jellegének hangsúlyozásához sem elegendő pusztán egy jelző a párt nevében.) Hazánk elemi érdeke lenne, hogy kormánya ne csak névleg, hanem tetteiben is polgári legyen. Olyan kormány, amely eltávozik végre arról az ideologizáló pályáról, amin a XX. századi magyar történelem vesztegelt, és aminek köszönhetően a magyar társadalomnak egyetlen olyan csoportja sem maradt az ezredfordulóra, amelyet ne aláztak vagy ne nyomorítottak volna meg az évszázad folyamán.
Világnézetileg semleges államot sajnos 1990 óta sem sikerült felépíteni. Az MDF-kormány leplezetlenül a múltba révedt. Antall József szemei előtt a „keresztény” Magyarország ideája lebegett. Azon kívül, hogy ennek a bibliai kereszténységhez sem volt sok köze, ez egyáltalán nem az egyenlő emberi méltóság, hanem sokkal inkább egyfajta privilégiumokkal felékesített kasztrendszer víziója volt. A Horn-kormány ugyan kezdetben tett némi erőfeszítést, hogy kikászálódjon az idejétmúlt világnézeti döntőbírói szerepkörből, a vatikáni megállapodással azonban olyan privilegizált helyzetet teremtett a római katolikus egyháznak, amiről néhai Antall József még csak álmodni sem mert. Horn Gyula húzása nemcsak politikai öngól volt kormánya számára, hanem ami ennél sokkal rosszabb, a nyílt világnézeti jogegyenlőtlenség alapjait vetette meg újra, és jó néhány püspökben újraélesztette az „uralkodó vallás” ambícióját. Az államegyházi beidegződés felgerjesztése láttán aztán nem is lehet csodálkozni, hogy - nemhivatalos értesülések szerint egyes püspökök közbenjárására - a választási kampány idején a „közszolgálatinak” nevezett magyar televízióban elmaradt az előzetesen meghirdetett 12 párti vitaműsor az egyházpolitikáról. A hierarchiának állítólag nem volt ínyére a sokmilliárdos költségvonzatú egyházpolitika nyilvánosság előtti megvitatása. A tévébe való „leszólás” mindennapos volt az egypártrendszerben, ahol az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályának illetékesei figyelmeztették a médiában dolgozó elvtársat, ha valami nem tetszett a „Pártnak”. Ha azóta csak annyi változás történt, hogy most az illetékes atya szól le gyermekének az „Anyaszentegyház” érdekében, akkor még tényleg nem történt rendszerváltás, maximum az EGYpártrendszer helyett „EGYházrendszer” van kialakulóban. Az elkövetkezendő kormányzati ciklus alatt eldől, hogy ez vicc-e, vagy valóság.