Habár nálunk már teljes gőzzel elkezdődött a nyár, valaki számára örökre
emlékezetes maradt az idei tél néhány napja. Georgij Silov, orosz üzletember
szívdermesztő élményeiről számolt be:
1998. január 17. Szombat volt, szokásomhoz híven horgászni indultam a befagyott
Finn-öbölhöz. Kocsimat az erdő szélén hagytam, a környéken egy árva lélek sem
volt. Ahogyan máskor is, felvertem a jégen a sátramat, kicsit beljebb a parttól.
Léket vágtam a jégbe és nekiláttam a pecázásnak. Már esteledett, mire elkezdtem
összepakolni. Egyszer csak reccsenést hallottam a hátam mögött. Mikor hátranéztem,
elborzadva láttam: a jégtábla - ahova felvertem a sátrat - elvált a parttól, és
én pecástul, sátrastul, vödröstül annak kellős közepén sodródok a nyílt tenger
felé. Ahogy távolodtam a parttól, egyre több darab tört le a jégsziget széleiről.
Mire végre elszántam volna magamat, hogy kiússzak, már késő volt: egy
kilométernyire voltam a parttól. Megsemmisülten botorkáltam a sátorhoz. A szívem
vadul vert, testemet ideges remegés rázta, a szemem előtt fekete körök úszkáltak, a
lábaim pedig mintha vattából lettek volna. A teljes kilátástalanságtól lesújtva a
jégre rogytam, és elkezdtem üvölteni, mint egy farkas. Ez az állapot eltartott
néhány óra hosszat. Nem akaródzott meghalni. Éjszaka lett, mire magamhoz tértem. A
csillagos ég volt fölöttem, hallottam a hullámok apró csapódásait magam körül.
Kitaláltam, hogy lehetne megakadályozni a jégtábla további töredezését: a
közepén vágtam egy léket, és az onnan felhúzott vízzel locsolgattam a tízszer
húszméteres szigetet.
Január tizennyolcadika. A horizonton semmi, körülöttem csak a tenger feketéllett.
Felmértem szerény készletemet: négy kis szelet kenyér, tíz deka kolbász, két
csésze kávé a termoszban, kevés vodka. Elhatároztam, hogy nem adom fel, a végsőkig
küzdeni fogok.
Tizenkilencedike. A tenger kissé nyugtalan lett. Hol a szeretteimre gondoltam (vajon hogy
fogadják majd az eltűnésemet?), hol Nemo kapitánynak képzeltem magam. Fogalmam sem
volt, merrefelé lehetek. A hullámok közben két-három méteresekké nőttek,
átcsaptak a jégtáblán. Szerencsére még első éjszaka belefagyasztottam egy
kötelet, most ebbe kapaszkodtam. Az elemekkel való többórás küzdelem annyira
lekötött, hogy észre sem vettem: a víz elmosta minden holmimat. Ekkor feladtam. Úgy
tűnt, nincs értelme kapaszkodni az életbe. Sírni próbáltam, de nem ment. Aztán
Istenre gondoltam. Ateista énem teljesen szétzúzódott. Igen! Ha Isten megment engem,
egész hátralévő életem során hű leszek hozzá! Harmincesztendősen első ízben
leborultam az Úr előtt, és az egész éjszakát buzgó imádkozással töltöttem.
Huszadika. A reggel kettétört jégtábla egy óra múlva tovább feleződött,
életterem így egy kétszer háromméteres darabkára csökkent. Bármerre néztem,
reménytelenül üres volt a horizont. Találtam egy odafagyott halacskát, megpróbáltam
leszakítani, de nem sikerült, így kénytelen voltam lefeküdni és úgy lerágni. A
szomjamat hóval csillapítottam. Délben újra horizontszemlét tartottam, s egyszer csak
a távolban part körvonalait fedeztem fel! A szívem majd kiugrott a helyéről. Rövid
tétovázás után fohászkodtam egyet, és beugrottam a vízbe. Először olyan melegnek
tűnt, mintha frissen fejt tejben úszkálnék, a ruhám azonban erősen húzott lefelé.
Fél óra múlva elkezdtem süllyedni; ekkor leküzdöttem magamról a viharkabátomat.
Így jóval könnyebbé vált a tempózás. Két órán keresztül szinte megszakítás
nélkül tudtam úszni. A szárazföld - ha nem is tűnt közelebbinek - körvonalai
egyre élesebbek lettek. Kis idő múltán a kezeim felmondták a szolgálatot.
Megértettem: itt a vég. Újra sülylyedni kezdtem. Minden olyan egyszerűvé,
kellemessé vált: véget értek a szenvedéseim. Már csak pár pillanat volt hátra, ám
ekkor egy ismeretlen erő mintha felrázott volna. Minden porcikámat elöntötte az élni
akarás. Kezeim önkéntelenül tempózni kezdtek, és újra fölbuktam a víz
felszínére. A partig már csak mintegy háromszáz méter volt hátra. Arra már nem
emlékszem, hogyan úsztam le, és arra sem, hogyan jutottam el egy halászházig. Egy
puha ágyban ébredtem.
Sokáig senkinek sem meséltem el a kalandomat, még a feleségem és gyermekeim sem
tudtak róla, akik ebben az időben épp a Krím-félszigeten üdültek. Horgászni
továbbra is eljárok. Tudom, sokáig fogok élni. (Argumenti i Fakti)