Hetek - II. évfolyam, 23. szám, 1998. június 06

Észak-Afrika, Tunézia, Monastir. Harminc fok, dús mediterrán levegő és metszően éles kora délutáni fények. Erre érkezünk. A forróság mégsem olyan elviselhetetlen, mint a budapesti flaszteren. A tengerparti város éppen sziesztázik. Még a vakítóan fehér, ultramodern apartmanházak övezte jachtkikötő is szokatlanul csendes. Ez a mindent átszövő mélázó nyugalom elsőre talán bosszantó is egy felpörgetett életstílushoz szokott kelet-európainak. Aztán lehiggad, mert nincs más választása.
Sőt, ha magyar az illető, még otthon is érezheti magát. A monastiri repülőtér előtti műúton Ikarus pöfög, a síneken magyar gyártmányú HÉV zakatol. De hogy messzebb ne menjünk, az 1956-os évszám is legalább annyi érzelmet kavar egy szabadságszerető tunéziaiban, mint egy magyarban. Észak-Afrikának ebben a csücskében ugyanis 1956 a nyolcvanöt évig tartó francia gyarmaturalom végét jelöli, bár a franciák utolsó katonai támaszpontja még 1963-ig működött Bizertán.
Az új köztársaságban annak idején mélyreható politikai, társadalmi és gazdasági változások indultak. Kinyilvánították a nők egyenjogúságát, megszüntették a poligámiát, betiltották az iszlám vallásos pártok működését, és a termőföldek államosítása után - kisebb-nagyobb hibákkal - megindult a szövetkezesítés, majd a magánosítás. Az azóta eltelt évtizedek nem szűkölködtek belpolitikai viharokban. Az ország égető gazdasági problémákkal küzd. Mindemellett a mai modern, szekularizált Tunézia szinte az egyetlen nyugalmat árasztó „liberális sziget” az arab világ háborgó tengerében.

Tunézia, a fiatal

Alig százötven kilométerre délre az ősi Karthágó romjaitól és Tunisz nyugatias nyüzsgésétől, felkapaszkodunk Monastir hatalmas középkori erődjébe, amit kétezer évvel ezelőtt már Caesar is támaszpontként használt afrikai hadjárata során. Iskoláscsapat érkezik. Kék köpenyes lányok várakoznak türelmesen az iszlám múzeum előtt, és csendesen nevetgélnek a történelmi falakat csatakiáltással megrohamozó fiúkon. Azok pedig, miután rájönnek, hogy magyarok vagyunk, büszkén és laza angolsággal vetik oda nekünk: Tunézia bizony kijutott a franciaországi futball-világbajnokságra. Apró köveket rugdalva arrébb oldalgunk.
A pun, római, ókeresztény, bizánci, muszlim és arab történelmi emlékekben dúskáló Tunéziában az utóbbi években generációs robbanás történt: az ország 8,5 millióra becsült lakosságának közel negyven százaléka húsz év alatti. Erről magunk is meggyőződhettünk. Bármerre jártunk, libasorban iskolába vagy iskolából igyekvő gyerekekkel találkoztunk. Ez persze néhány év múlva nem kis feladat elé állítja az országot. Az iskolahálózat kiépült, a munkalehetőségek azonban szerények. Ennek ellenére az emberek bizakodnak. Többek között azért, mert Tunézia egyre jelentősebb idegenforgalmi centrum (a szállodai férőhelyek száma közel 144 ezer, csak német turista egymillió fordul meg itt évente), ahol - mint mondják - minden együtt van: történelmi korok és mítoszok, forró napsütés és fövenyes tengerpart, vendégszeretet és mérsékelt árak. Ahol pedig nagy a vendégjárás, vallják, ott munkahely is terem.

Harissa, a méregerős

Alkonyodik. Komppal kelünk át a közel 70 ezer lakosú Dzserba szigetére. Majd másnap délelőtt a Turisztikai Minisztérium terepjárójával begördülünk Houm Soukba, a sziget üzleti központjába.
Éttermek, bankok, tömött bazársorok és piacterek. A mindig zsúfolt kávéházakban jellegzetes arab zene szól. Sétálunk, alkudozunk, úgyszólván céltalanul. Az egyik félig nyitott, csempézett üzlethelyiségben halárverés. Idős kikiáltók ülnek az emelvényen merev, rezzenéstelen arccal, körülöttük tömeg, szinte csak férfiak. Egyik kezükkel magasba tartják az áruba bocsátott halfüzért, majd rikácsoló fejhangon vezénylik a licitálást. Mindenki feszülten figyel. Semmi jelét nem tapasztaljuk annak, hogy valaki is vásárolni akarna, mégis gazdára találnak a frissen fogott tengeri halak. Aztán megoldódik a rejtély: a férfiak számunkra szinte észrevétlen fejbiccentéssel jelzik, hogy tartják az árat. Aki utoljára biccent, az fizet, és már viheti is haza az ebédre valót.
Kora délután - vendéglátónk tanácsára - stílusosan mi is számos tengeri csemegét, polipot, rákot, kagylót, halat rendelünk egy, a piachoz közeli mediterrán étteremben. A tunéziai jellegzetességek persze ilyenkor sem hiányoznak az asztalról. A legtöbbször előételként fogyasztott méregerős harissa (más fűszerekkel kevert darált paprika sok fokhagymával - magyar megfelelője Erős Pistaként ismert), az olívabogyó és a kis tányérokba porciózott párolt vagy nyers salátafélék. A halra félszáraz arab fehérbort ajánlanak, majd utolsó fogásként tejszínhabos gyümölcssalátát szolgálnak fel. Egyvalamit rendelni sem kell: az étkezést szertartásszerűen lezáró édes és forró mentateát. Ezzel a tradicionális arab itallal a bazárok sűrű forgatagában is meglephet bennünket a tulajdonos, aki egy közös teázás után úgysem enged bennünket üzletéből üres kézzel távozni.
A távoli utazó biztos nem csalódik, ha belekóstol a tunéziai konyha megannyi remekébe. Mi az első briket, ezt a rendkívül finom, tojással, darált hússal vagy zöldségpéppel megtöltött, háromszög alakú lángostésztában ropogósra sütött előételt valahol Matmata környékén egy sivatagi szálloda kupolás éttermében ettük. Bírtunk vele. Nem úgy a főételként felszolgált nemzeti eledellel, a kuszkusszal (búzadara leöntve a mi pörköltünkhöz hasonló lédús bárányhússal, párolt zöldségfélékkel), amely ízletes volt nagyon, de hát akkora adag, hogy egy családon is kifog.

Ghriba, az idegen

Tunézia toleráns ország. A sziget pár száz fős zsidó közössége is háborítatlanul teszi a dolgát egy olyan társadalmi közegben, ahol a lakosság több mint 95 százaléka muzulmán. Egyes vélemények szerint a dzserbai zsidóság kreativitásával és szakértelmével inspirálóan hatott a sziget berber eredetű őslakosságára és az itt élő arabokra. Olyannyira, hogy Tunéziában számos vállalat, szálloda, kereskedelmi egység elvándorolt dzserbaiak kezén van.
Az országban elszórtan, de főleg Tuniszban élő zsidók minden évben, pészach után harminchárom nappal a festői Dzserba szigetére zarándokolnak. Az ünnepre.
Elhagyjuk Guellalát, a fazekasok faluját és a La Ghriba elnevezésű zsinagóga felé tartunk. Színes zászlócskákkal díszített poros út vezet a hagyomány szerint több mint kétezerötszáz évvel ezelőtt emelt, de kívülről teljesen modern épületegyüttesnek tetsző imahelyhez. Itt őrzik a világ egyik legrégibb Tóra-tekercsét. Rendőrök irányítják a forgalmat, az olajfák alatt rohamkocsi áll. Teljes a nyugalom.
A zsinagóga előterében már kora reggeltől élemedett korú rabbik várják az odasereglő zarándokokat. Az asztalon fügepálinka, pisztácia és sütemények - az áldás dzserbai kellékei. Fiatal lányok, idősödő aszszonyok és meglett urak vándorolnak, beszélgetnek vagy egyszerűen csak ücsörögnek a templom misztikus félhomályában. A rabbik fáradhatatlanul áldást osztanak, majd minden zarándok egészségére szaporán kortyolnak az ajándékba kapott fügepálinkából.
Belül, a szentélyben, ahová csak cipő nélkül és fedett fővel lehet belépni, többen imakérésekkel teleírt tojásokat helyeznek el egy föld alatti szűk üregbe. Időnként megjelenik a zsinagóga egyik alkalmazottja, majd néhány perc múlva megindul egy teli vödör tojással a szemetes felé.
Mások némán gyertyát gyújtanak. Talán a szent életűnek hitt idegen (arabul: ghriba) lányra emlékeznek, aki a hagyomány szerint valamikor kétezerötszáz évvel ezelőtt halt meg egy tűzvészben. Úgy, hogy a lángok sértetlenül hagyták a ruháját és a testét. A rabbik eltemették, és zsinagógát emeltek a sírja fölé.
A karneváli hangulat a késő délutáni órákban tetőzik. Akkor, amikor a zsinagóga melletti fogadóépület négyszögletes belső udvaráról énekelve, kurjongatva, táncolva megindul a zarándokok zsúfolt körmenete, közrefogva a színes sálakkal teleaggatott tóraszekrényt.
Serceg a bárányhús a tűzön, sül a kenyér és éget a nap. A belső udvaron vágni lehet a füstöt. Egy rabbi éppen kóservágáshoz készülődik. Kifordulunk a főkapun, és hazafelé tartunk. Még látjuk, ahogy a gyermekek beletapicskolnak a bárány kifröccsenő vérébe, és odatapasztják kezüket az épület vakítóan fehér falához.

Dzserba, a menedéksziget

A hagyomány szerint már a Második Templom idején éltek zsidók Karthágóban. Később, a római korban ez a különös sziget, Dzserba lett Afrika egyik legfontosabb zsidó települése. Sokan az üldöztetések hatására vándoroltak ide. Az itt élő punok és berberek közül számosan még a zsidó vallást is felvették. A katolikus befolyás terjedésével azonban Tunéziában is növekedett a zsidókkal szembeni üldözés. Változást az arab uralom hozott, ahol a muszlimok hosszú ideig békében éltek a zsidókkal, akik az akkori gazdasági növekedésben is fontos szerepet játszottak. Sok híres tunéziai zsidó tudósnak jelentős befolyása volt az egész mediterrán térségben.
A századok során - rövid megszakításokkal - a zsidók jó körülmények között éltek a szigeten. Dzserba kereskedelmi központ lett, ők pedig vezető szerepet töltöttek be a Hispánia és Afrika közötti kereskedelemben. A XIV. századi spanyol üldözések miatt nagy bevándorlási hullám indult Afrikába, ahol a zsidó közösségek nagyfokú autonómiát élveztek, zárt és jól szervezett közösségben éltek.
A XX. században a francia protektorátus idején sokan felvették a francia állampolgárságot, és a legtöbben nyitottá váltak az emancipációra is. A náci megszállás idején az itt élő zsidók is komoly üldöztetést szenvedtek, a háború után azonban közéleti aktivitásuk ismét megújult.
1948 és 1970 között mintegy 40 ezer tunéziai zsidó telepedett le Izraelben. A Tunézia függetlenségének kikiáltása (1956) után beindult arabosítás is érzékenyen érintette közösségüket. A XX. században csak Dzserbán maradtak fenn hagyományos zsidó iskolák.
1921-ben a tunéziai zsidóság még a lakosság 2,6 százalékát tette ki. Számuk 1968-ra hétezerre, mára néhány százra apadt.