Hetek - II. évfolyam, 23. szám, 1998. június 06

„Nem mindennek van neve. Némely jelenség a szavak valósága fölé emel bennünket... A művészet segítségével néha - megvilágítva és röviden - az elme számára felfoghatatlan kinyilatkoztatásokat kapunk” - vallja Alekszandr Szolzsenyicin, akit sokan az utolsó tolsztoji író-prófétának tartanak. Szolzsenyicinről azt tartják, hogy emberkerülő. Azonban néha mégis emberek közé megy. Meglátogatja az orosz vidéket, ahol egyszerű földi halandókkal találkozik, akik kiöntik előtte szívük bánatát és fájdalmát. Ennek eredménye az Oroszország a szakadékban címmel június elején Moszkvában megjelent új könyve.
A keserű vádirat főként azoknak az embereknek szól, akik hozzá hasonlóan aggódnak Oroszország sorsa miatt. Szolzsenyicin manapság nem népszerű hazájában: a moszkvai elit, a pénzemberek gyűlölik, hisz nem akarnak aszketizmust hirdető prófétát hallgatni a piacgazdaságban. Az üzletemberek nem a tizenkilencedik századba akarnak visszatérni, hanem gazdagabb, kényelmesebb életet akarnak teremteni. Az egyszerű emberek számára pedig az író moralizáló stílusa terhes.
Egyik kritikusa felhívja a figyelmet arra, hogy Szolzsenyicin tirádái kétségtelenül megragadhatják a vidéki nincsteleneket, azonban ők nem vásárolnak sok könyvet, hiszen legtöbben még pénzt is ritkán látnak.
A nyugati értelmiség többnyire antimodernnek, antidemokratikusnak és veszélyes szláv nacionalistának tartja az orosz írót, aki azt szeretné, ha hazája tollforgatói jobban támaszkodnának a nemzet irodalmi hagyományaira, s erkölcsi üzeneteket tartalmaznának műveik.
Alekszandr Szolzsenyicin új könyvében azok mellett emeli fel a szavát, akik számára az elmúlt évek csak szegénységet, munkanélküliséget és kilátástalanságot hoztak.

Alekszandr Szolzsenyicin: Oroszország a szakadékban

(Az alábbi fordítást az Argumenti i Fakti című orosz lap 1998/22. számában megjelent regényrészletek alapján közöljük.)
Oroszországban a kilencvenes évek végére egy sajátos látszatvilág alakult ki. Látszólag szabad választásokkal rendelkező köztársaság vagyunk, látszólag szabad a sajtó. Az államhatalom látszólag minden erejével a gazdaság helyreállítására törekszik. Mintha immár hét éve küzdene a korrupció és a bűnözés térhódítása ellen. Azonban a legkorruptabb személyek mind a helyükön maradtak, és a gyilkosokat hiába keresik. A banditák cinikus kegyetlensége következtében az emberi élet értéke nullára csökkent. Már a reformok kezdetekor beköszöntött a bűnözők ideje. A pénzvilág megkaparintása után a társadalom ideológiáját is uralmuk alá vonták. A jogvédelem hiánya annyira nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy a legtöbb károsult nem is fordul sehová segítségért, hisz nem érdemes. Jogállam?! Ugyan már, vicc az egész! Látszólag a határokon komoly katonai védelem áll készenlétben. Azonban a tisztek, sőt néha egész határőralakulatok is a levegőbe repülnek, amikor ellenállnak a csempészek megvesztegetési kísérleteinek - és persze a gyilkosokat megintcsak nem találják. Látszólag létezik az országban egy Hadsereg, amely képes megvédeni a Hazát, azonban az őrség békeidőben sem szolgál megfelelően.
Nagyon, de nagyon sok mindennel állunk így. A lehangoló valóságot retorikai fordulatokkal magyarázzák. A hatalmas ország lakossága primitív háztáji gazdálkodásra kényszerült. Oroszország legnagyobb régióit, Északot, Kamcsatkát, a Távol-Keletet és egész Szibériát állami gondoskodás nélkül hagyták: élj meg, ha tudsz, télen tüzelő nélkül... A tudományos élet is az öszszeomlás szélén imbolyog. A legkorszerűbb felszerelések javítására, sőt még a puszta fenntartására sincs anyagi fedezet. Neves tudósok, egyetemi rektorok folytatnak éhségsztrájkot, lesznek öngyilkosok kétségbeesésükben. Az öngyilkosság már állami szintű: az eszét vesztett hatalom az ország jövőjét végzi ki. A tehetséges, tanult ifjúság külföldre menekül. Az ittmaradottak éheznek. És akkor még nem is említettük a kultúrát, a múzeumokat, könyvtárakat. Az egészségügy is haldoklik - a gyógyszerkészletek kezdenek teljesen kiapadni, és már most egyre nehezebben elérhetők az átlagember számára. A csernobili mentők, akik oly önzetlenül feláldozták egészségüket a haza oltárán, most, hogy már nincs rájuk szükség, akár meg is halhatnak. Már a temetkezés is megfizethetetlen, akár koporsó nélkül is.
Kevésbé szembetűnő, de nem kevésbé ijesztő a halandóság ugrásszerű növekedése, ami leginkább a szlávokat sújtja Oroszország népei közül. A statisztikák szerint 1993 óta az elhalálozások száma milliós nagyságrenddel haladja meg a születések számát: mintha csak polgárháború tombolna az országban. A lakosság ilyen mértékű fogyására világméretekben sincs példa a második világháború óta. Ráadásul semmi jel nem mutat arra, hogy ez a folyamat megáll az elkövetkező évtizedekben, talán csak az orosz menekültek áradata pótolja valamennyire a csökkenés mértékét. De érdekli-e a nép kihalása egyáltalán a mi bőbeszédű politikusainkat? Tett valamit akár csak egyikük is annak érdekében, hogy megteremtsék a létezés feltételeit, és a nép megmaradjon?
A születési arány csökkenése Oroszországban világviszonylatban is párját ritkítja. Az egész XIX. században és a XX. század elején hét és fél szülés jutott egy asszonyra. (De nem volt ritkaság a 12-14 gyermekes család sem.) Egy nemzedék alatt a lakosság másfélszeresére szaporodott. Napjainkban pedig az orosz családok többségében egy gyermek van, és az egy asszonyra jutó szülések aránya 1,8-1,4-re csökkent, amikor 2,15 a végzetes határ, ez alatt a kihalás következik. Az előrejelzések szerint a XXI. század derekára az oroszok aránya a föderáción belül már nem éri el a lakosság felét sem. Mind gyakrabban születnek fizikailag és értelmileg fogyatékos gyerekek. A hivatalos (tehát kozmetikázott) arány: húsz halva születés jut ezer szülésre (a fejlett országokban 8-12). A városi lakosságra a születési arány csökkenése jellemző, míg a falusi lakosságra inkább a kihalás. A férfiak várható élettartama (igaz, már a hetvenes évektől csökken) elérte az 57 évet (mint Indiában, Indonéziában, s részben Afrikában). Kilencmillióval több nő van, mint férfi, és ez a különbség tovább növekedik. A férfiak halandósági arányát csak rontja a rossz minőségű alkohol (ez a kormány „bölcsességének” köszönhető), valamint a gyakori balesetek a széthulló termelésben (ez a reformok „sikere”, az állam szegénysége miatt van): a termelés életveszélyessé vált; sokan beleunnak az életbe azért, mert nem tudják a családjukat eltartani, és elveszítik a hitüket önmagukban (több tízezerre tehető az öngyilkosságok száma egy év alatt).
És ki a felelős mindazért, ami az országban végbemegy? A végrehajtó hatalom, a törvényhozás vagy a bankárok? Vagy egy szóval az oligarchia? Nyilvánvaló, hogy az önző emberek e csoportja végtelenül közönyös a neki alárendelt nép iránt, de még az sem érdekli őket, hogy megmarad-e a nép, vagy sem.
És ebben a mi sötét sorsunkban az élet és a kultúra várva várt folyóiként ömlik ránk az omladozó országot összetartó egyetlen kapocsnak, a televíziónak a képernyőjéről a rózsaszínű ragyogás. De mivel akarnak reményt kelteni és táplálni bennünket? Undorítóbbnál undorítóbb dolgok tömkelegével. A „szép élet” reklámjai száz emberből kilencvennyolc számára bosszantó marsbéli távolságra vannak. Görcsös alakok villódzása. Rossz minőségű külföldi „tévésorozatok”. Szellemi nyughatatlankodók. Rémlátomás, amelyben elmerülnek a kultúra foszlányai. Az élősködés kultusza, az élősködésé és a prostitúcióé. Vagy a fővárosi befutottak elképesztő dőzsölése, amelyet a kirabolt vidéknek és falunak mutogatnak, milliós rongyrázás. Vagy a komikus és zajos televíziós öndicsőítések...

Aki elemezni próbálja a helyzetet, haragot vált ki. Az Inosztranyec (Külföldi) című újság oldalain például megjelenhet az a vélemény, amely Oroszországot valójában fenyegeti. A „nacionalista-soviniszta ideológia” szerencsére nem fenyegeti: az nem fogan meg az orosz talajban. (Végre ezt is megértették.) A veszély abban rejlik, hogy Oroszország, mint az emberiség modellje, túlságosan sokrétűvé vált: első, második és harmadik világra bomlott fel. A mi „első világunk” a lokomotív sebességű modernizáció és nyugatosodás, a politikai, üzleti és információs hegemóniával rendelkező Moszkva. A „második világhoz” hasonlít Pétervár, Jekatyerinburg, Nyizsnyij-Novgorod és Szamara. Oroszország többi térsége pedig a „harmadik világra” emlékeztet mind jobban: a Dél, a Kelet (azaz egész Szibéria, s az elnéptelenedett Észak, hová is tartozhatnának ezek máshová?), továbbá az „elmaradott külvárosok és a kisvárosok”. Nos, ez a „harmadik világ” jelenti a veszélyt számunkra, az elsőre és a másodikra, s nem szabad úgy tenni, mintha nem jött volna ott létre a vidéki maoisták és írók „jelszavainak kifejezhetetlenül megdöbbentő egyvelege”. Nem szabad elaludni! Fel kell készülni e sötét tömeg elleni védelemre és még idejében vissza kell szorítani... (Vagy talán inkább segíteni kellene a nyomorultakon, hogy ne sodorja el őket a lokomotív ereje?)
Az ország éli a maga elnyomott életét (család, élelem, kiskert), távol a felső tízezer szabados világától. Az emberek csalódtak mindenfajta választásban, nem hiszik, hogy jobb irányban változhatnak a dolgok. A közügyekhez teljes közönnyel viszonyulnak. A kisember jogait senki nem védi, és nem is fogja megvédeni. A kisvárosok többségében fojtogató a munkanélküliség, lehetetlen álláshoz jutni. A nagy honvédő háború veteránjai, a nyugdíjasok, a sztálini Gulag áldozatai szánalmasan tengődnek, és hunyorogva figyelik, hogy a nemrég még „taknyos kölykök” hogyan száguldoznak nyugati autóikon és rántják elő pénzkötegeiket. Ennek a társadalmi magatartásnak a deformáltságában fellelhető a kommunizmus öröksége, de már az új kor is beadagolta ebbe a maga kábító mérgét.
Az általános elidegenedés légkörében, ahol nincs senkinek köze a másikhoz, mindenkin ott marad a maga baja és fájdalma; a reménytelenség, a közöny, a lelki kimerültség légkörében mindenkit elér az alkalmatlanság érzése, a lelki leépülés, s elvesztik az uralmat az életük fölött.
Levelek özöne árad hozzám a második és harmadik világból. Újra és újra ugyanazt olvasom ki belőlük.
„Előbb teszik temetővé az országot, minthogy lemondjanak a zsákmányukról.”
„Ez az állam az egyszerű emberek ellensége.”
„A nép már senkiben sem bízik, és senkitől semmi jót nem vár.”
„Melyik szemétre szavazzak, még nem döntöttem.”
„Vagy az állam rabol ki, vagy a maffia, becsületes munkából nem lehet megélni.”
„Áttértünk a ’rabold a rablottat’-ról a ’rabold a tisztességgel megszerzettet’-re; az embereket ingyenmunkára kényszerítik.”
„Mindenki lop a legfelsőbb vezetőktől kezdve az üzemi munkásig. Lopnak szemrebbenés nélkül, semmitől sem félnek, mintha már holnap itt lenne a világvége.”
„A kultúrát célirányosan irtják ki, hogy barmokká tegyenek minket.”
„Valakinek az a terve, hogy elveszítsük az énünket és a történelmünket.”
„Ijesztő látni, hogyan veszítjük el magunkat: nem tudjuk, merre tartunk, mivé válunk.”
„Félelmetes, hogy Oroszország valami más, nem az, amit kitaláltunk magunknak.”
És az elcsigázott sóhajtások:
„Nem élet ez, hanem tengődés.”
„Céltalan az élet.”
„A mi megaláztatásunkkal van átitatva a levegő.”
„A keserűség elnyomja a szívemet.”
„Hogy bírjam ezt ki lelkileg?”
„A semmi felé tartunk. Nincs támasz.”
„Nem a nyomortól, hanem az elnyomástól halnak meg.”
Egy moszkvai járókelő válasza arra a kérdésre, hogyan viszonyul a kormány leváltásához: „Mi sem érdekeljük őket, ők sem minket.”
A vidéki emberekkel való személyes találkozások még ennél is nagyobb kétségbeesést hoztak felszínre. Több középkorú és fiatal értelmiségi viszont határozottan körvonalazott terveket küldött a helyzet megoldására: „Nem - még nincs bennük kiirtva az ember. Még van élet a szemekben, gondolatokban, még működik a jó cselekedetek energiája, csak épp nagyon szűköcske teret hagytak neki a körülötte magasodó falak. Mi pedig nem egy, hanem tizenegy évszázada létezünk, és nem ez az első próba, amit ki kell állnia a népnek, most éppen ebben a szennytócsában, amibe taszították az országot. És annak ellenére, hogy már egy korty levegőt sem hagytak nekünk, mégsem tudták elfojtani bennünk a társadalmi igazságosság és az erkölcsös élet iránti igényt. És ennek az igénynek az ereje is igen meggyőző.”

Alekszandr Szolzsenyicin 1918-ban született kozák értelmiségi családban. Apja még születése előtt meghalt. A második világháború harcaiban kitüntetést szerzett, majd 1945-ben letartóztatták Sztálint kritizáló leveléért.
1956-ban rehabilitálták, Rjazanyban matematikatanár lett, és elkezdett írni. Az 1960-as években az úgynevezett „olvadás” idején írta Ivan Gyenyiszovics egy napja című novelláját egy sztálinista munkatábor lakójáról. A mű politikai szenzációt jelentett mind a Szovjetunióban, mind külföldön.
Hruscsov bukása után azonban 1964-ben eltiltották a publikálástól, műveit ezt követően szamizdat kiadásokban terjesztették. A hatvanas években külföldön kiadott könyvei - „Az első körben”, „Rákosztály” - alapozták meg irodalmi hírnevét.
1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott, de nem utazott el Stockholmba a díj átvételére, mivel attól tartott, hogy visszatérését a szovjet hatóságok megakadályozzák.
A „Gulag-szigetcsoport” című dokumentumregényét 1973-ban adták ki Párizsban. A könyv a sztálinista munkatáborok egész országot átszövő hálózatának irodalmi-történelmi leírása. Az írót a következő évben árulás vádjával letartóztatták, és száműzték a Szovjetunióból.
Állampolgárságát csak 1990-ben kapta vissza, és száműzetéséből 1994-ben tért haza Oroszországba. Visszatérése után rendszeres műsort vezetett az orosz televízióban. A programokban Szolzsenyicin elsősorban a piaci reformok pusztító erejét ostorozta.
Száműzetésének húsz éve alatt Szolzsenyicin a nyugati kultúrát, a demokráciát és az egyéni szabadságot is kritizálta: Oroszország számára előnyösebbnek tartaná a „jóindulatú” önkényuralmi berendezkedést, mely a pravoszláv vallásra és a falusi életmódra támaszkodna. Hazáját a művész a nyugati materializmus elleni menedéknek tekinti.