Vissza a tartalomjegyzékhez

TIHANYI PÉTER SUGÁR ANDRÁS
Vagy mégsem süllyed a Titanic


Sugár Judit filmkereskedő és Jancsó Miklós filmrendező. Cannesből eltünt a költészet Fotó: Somorjai

- Mindketten Cannes-ból érkeztetek?
Jancsó Miklós: Nem, én nagyon régóta nem voltam Cannes-ban.
- Dehát anno a Szerelmem, Elektra című filmed megkapta ott a fődíjat, aztán pár évig zsűriztél a fesztiválon, mostanában... se zsűri, se semmi?
JM: Nem, semmi, de hogy is mondjam, valószínű nem oda kéne mennem. Újabban állandóan küldenek anyagokat az Oscar-díjra, nem tudom, miért, mindig kérik, hogy szavazzak, de én nem vagyok tagja a Filmakadémiának.
- Az Oscarra nem csak az amerikai Filmakadémia tagjai szavaznak?
Sugár Judit: Miklós, szerintem maga akadémiai tag lett valamikor, csak nem tud róla.
JM: Nem tudom, most már harmadik éve küldenek rendszeresen harminc kazettát, és kérik, hogy szavazzak faxon, és küldjem el faxon a kártyám számát is, ami hát, nincs. Akkor mit küldjek, a VISA-kártyámat? Most beszéljem le őket? Hadd küldjék csak a kazettákat.


Képünkön a brit Peter Mullan, miután Kenneth Loach a „Nevem Joe” cimű filmjében nyújtott alakításáért megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó díjat. Örömtánc Fotó: MTI

- És megnézed őket?
JM: Mindegyikbe belenézek tíz percet, és meglátom, hogy érdemes-e végignéznem vagy nem. De a 16 éves fiam végignézi őket, s aztán elmondja a véleményét.
- Érdeklődik a srác a filmek iránt?
JM: Igen, de nem olyan mélyen. Mivel gyerek, azt hiszem, minden filmet megnéz - kivéve azokat, amiket én csináltam. A felénél azt mondja: „Mondd papa, nézzem tovább?” Mondom neki: „Döntsd el te!”
- És eldönti?
JM: Igen, általában nem nézi végig.
- Judit, ön viszont most érkezett a fesztiválról. Milyen minőségben volt kint?
SJ: Az utóbbi 20 évben én foglalkozom a magyar filmek eladásával, így a nagyobb fesztiválokon is ott szoktam lenni. Ezenkívül bizonyos produkciós és produceri feladatokat is ellátok egyes filmek és rendezők esetében.
- Lehet-e látni valamilyen egységes tendenciát a filmkészítésben, ami az utóbbi időkben felerősödött vagy jellemzővé vált volna?
SJ: Ilyenfajta egységes tendenciát nem látok, viszont vannak felkapott divattémák, és olyankor több film is készül ezekről. Ami inkább nagy baj számomra, hogy a fesztivál elvesztette azt a jellegét, ami miatt fesztiválnak, ünnepnek, a film ünnepének tartottuk. Itt olyan filmeket lehetett megnézni, amik szóltak valamiről, amivel egyet lehetett érteni, és élvezetet nyújtottak.
- És eltűnt a költészet?
SJ: Teljesen. Olyan volt most Cannes, mint egy üzlet bemutatóterme, ahol a kirakatba teszik a vevőknek - a különben elég gyenge színvonalú - árut, hogy utána el lehessen adni. A fődíjat a görög Theo Angelo Poulos Az örökkévalóság és egy nap című filmje kapta. Ő saját maga azt mondta: ez egy fájdalomdíj, mert az elmúlt években kétszer nem ítélték oda neki, amikor megérdemelte volna. Aztán a legjobb rendezés díját Boorman Tábornok című filmje nyerte. A főhős egy közönséges gonosztevő. Az egész élete arról szól, hogyan lehet minél ügyesebben betörni, rabolni, gyilkolni. Életében egyetlen jó, vagy emberi húzása nem volt, és a film végére ebből az emberből hőst csinálnak. A bemutatón óriási tapsot kapott. Miklós, most azt mondja meg nekem, hogy mitől díjazták ennyire ezt a filmet?
JM: Mert megváltozott a világ, erkölcsileg, gazdaságilag, társadalmilag, ezt úgy hívják, hogy globalizáció. Az eltérő - tehát a hivatalostól, az államitól különböző, más - film nem arra készül, amire ez a műfaj igazából született. Ez a globalizáció azt is jelenti, hogy a film ma majdnem egyet jelent az amerikai filmmel, amely nagyon sokféle, és ezek között fantasztikus, zseniális filmek is vannak. De ezek arra születtek, hogy jó pénzért el lehessen adni őket. Olyan áru, amit azért termelnek, hogy nagy haszonra tegyenek szert. Egyébként én egész életemben azt mondtam, hogy a film, az nem művészet, az áru.
- Oké, áru, áru, de ennyire?
JM: Ennyire. Ahhoz, hogy el lehessen adni valamit, először is kell hozzá piac. A piac úgy születik, hogy mondjuk a Moszkva tér melletti Mammut üzletházban - ami most épül - veszel egy 200 négyzetméteres helyiséget. A piacot pedig áruval lehet teríteni. De az áru nem egyszerűen a Retek utcai kenyér. Hanem, még mielőtt megsütnéd a kenyeret, jóval előtte el kell kezdeni reklámozni. Így amikor a kenyér elkészült, a reklám miatt az emberek számára már „ismerős” és „kívánatos” lesz, és meg fogják venni. Tehát a mai világpiac, a globális piac az, hogy én igazából ízlést termelek, sőt egyfajta ízlést szuggerálok, erre a szuggerált ízlésre termelek valamit. Az ilyen módon bevezetett terméket biztos, hogy meg fogják venni.
- Na várjál, nem lehet, hogy ez fordítva van? Tehát, hogy ezek a rendezők, producerek azt csinálják, hogy „megszagolják”, hogy mi van a levegőben - Amerika ebből a szempontból rendkívül jó közeg -, és ilyen módon letesztelik, hogy mi érdekelné igazán az embereket?
JM: Nem. Én úgy gondolom, hogy ez úgy van, ahogy az előbb is mondtam. Visszatérve, arról van szó, hogy itt Európában ezeknek a világfesztiváloknak (ugye ez a cannes-i, a velencei, a berlini s a többi) a jelentősége mára már nullára csökkent, mert az igazi fesztivál, ahol be tudnak vezetni és el tudnak adni egy filmet, az az Oscar-díj. Az, amit maga, Judit, nosztalgikusan emleget, hogy a fesztivál más, mint azelőtt volt, ez annyit jelent, hogy a világ megváltozott. Európa egy vidéki területnek számít, és Cannes vagy Budapest ennek a vidéki területnek egy helyi akármije, és ebben a helyi akármiben sem a helyi filmek dominálnak, hanem az amerikaiak. Én nagyon örülök, hogy Angelo Poulos fődíjat kapott - tehetséges fiú, és nagyon szeretem őt - de hiába a díj, nem lehet a filmeket igazán eladni.
SJ: Én egy magáncég vagyok, és abból élek, hogy ha értékesítek egy magyar filmet a világ bármely országában, akkor ebből jutalékot kapok. Magyarországot Cannes-ban Fehér György Szenvedély című filmje képviselte. Tehát volt nekem ugye egy 140 perces fekete-fehér filmem. Mikor kihirdették, hogy mik lesznek a versenyfilmek, megjelent, hogy a magyar film címe: Szenvedély, és a Postás kétszer csenget című világhírű könyv feldolgozása. Az irodámban hirtelen felforrósodott a faxgép, mert mindenhonnan jöttek - Japántól Ausztráliáig -, hogy ők meg akarják nézni a filmet, ott akarnak lenni a vetítésen. Ez a nagy érdeklődés, mondjuk, annak szólt, hogy a „Postás kétszer csenget” egyik feldolgozásáról van szó. A címe is jó: „Szenvedély”. A lényegre térek. A vetítés után sokan odajöttek hozzám és mondták, hogy a film nagyon szép, nagyon hosszú és nagyon eladhatatlan. Két filmmúzeum számára sikerült eladnom, az egyik egy holland, a másik egy mexikói volt. Ennek a két országnak éppen volt pénze arra, hogy megvegyen és bemutasson egy olyan filmet, amit talán ha százan meg fognak nézni. Na most én szeretem a Fehér Gyurit, és a filmjét is, de ebből nekem a cannes-i tartózkodásom költségei sem térülnek meg.
- Miklós, még visszatérve az előző kérdéshez, kicsit másképpen. Mitől van az, hogy amíg a legtöbb közép-európai film az emberek egy nagyon-nagyon szűk rétegét tudja csak megszólítani, addig egy amerikai film - vegyük például a „Titanic”-ot - több száz millió emberhez képes szólni. Te erre már tulajdonképpen válaszoltál: reklám, ízlésszuggesztió, piac, pénz, terjesztés. De nem lehetséges, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a „Titanic” tetszik az embereknek, a „Szenvedély” meg nem? És mint tudjuk, a sikerrel nem lehet vitatkozni. De a kudarccal sem.
JM: Múltkor a Bálint-házban hallgattam egy kamarazenekart, Vivaldit játszottak. Engem nagyon megfogott. Mellettem ült egy profi zenész, aki azt mondta, ilyen kutyaütőket soha nem hallott még. Na tessék, nekem meg tetszett. Ettől szép a dolog. De ha már a „Titanic”-ot felhoztad, hadd mondjak azért valamit. Most, amikor a világ kétharmada éhezik, nyomorog, semmire sem jó - lehet olyan filmeket csinálni, amiben arról győzöd meg az embereket, hogy ez a világ mégis élhető és túlélhető? Hát... lelke rajta, aki ilyen filmet készít. A világon most körülbelül 260 dollármilliárdos van. Ha te olyan filmeket csinálsz, ami arról szól, hogy a világ jó, és élhető, akkor te arról a 260 emberről beszélsz, a másik két és fél milliárdról pedig tudomást sem veszel. A világ kétharmada ezeket a filmeket nézi, és azzal áltatja magát, hogy minden oké. Ennek következtében aztán isznak, drogoznak, ölik egymást s a többi. Ez arról is szól, hogy ezek a milliárdosok - és köreik - hogyan használják ki az emberiséget, hogyan teszik tönkre az életet. És téged erre beetettek, hogy neked ezt így kell elfogadni, mert ez rendben van.
- Te még a „Titanic”-ról beszélsz?
JM: Persze, arról is, de ma már az egész világ erről szól. Erre szokták mondani, hogy ez nem vezet jóra, az biztos. Mert Amerika felvette a csendőrruhát, de már Szaddám Huszeint se sikerült megreguláznia. Ennek csak tragikus vége lehet. Sőt ebbe még az is belefér, hogy az emberiség egyik pillanatról a másikra fölrobbantja magát. Különben a harmincas években elhatározták a producerek, hogy Amerikáról filmen nem lehet roszszat mondani. Ezt azóta be is tartják. Erre fizetett rá Cimino, a Szarvasvadász című remekmű alkotója, aki ez után a film után egy olyat készített, amit egész Amerika gyűlölt. Ez egy polgárháborús film volt, és azt mondta el - amit talán én mondtam el a „Csillagosok, katonák”-ban -, hogy mind a két tábor gyilkosokból áll. Érdekes, most nem döntötték el, hogy nem lehet erőszakfilmet, szexfilmet csinálni, pedig Clinton elnök megkérte erre a producereket. És még valamit a „Titanic” kapcsán. A film végén a jeges vízben a műanyag jégtömbök között beszélnek a szereplők egymással, és pára jön ki a szájukból. Csakhogy nem szinkronban jön a pára. Én angolul láttam a filmet, és mivel nem tudok jól angolul, nem figyeltem a szövegre, csak a technikára. Kétszázmillió dollárba került a film, és nem sikerült a szöveggel szinkronban rátenni a leheletet. A jéghegy, aminek nekiütközik, az természetesen műanyag. Na most ezt látod, de ha magyarul nézed, hallod a zenét, meg minden zajt, eszedbe nem jut, hogy műanyag. Nézd meg! Ez már akkor nem a tehetség kérdése, hanem a technikáé. Hogy hogyan kell fölspannolni valamit, annyira, hogy ne vedd észre a dolgokat. Persze, ha teljesen lekapcsolod a hangot, akkor rájössz arra, hogyan csinálták. De nem mindenre, mert amikor kettétörik a hajó, és csúsznak lefelé az emberek, azt igazából én se tudom, hogy csinálták. Az valami fantasztikus technika lehet, amit itt nem tudunk előállítani.
- Mondd, a dolgok és azok formája - külső megjelenése - között, milyen kapcsolat és egymásra hatás van? Egyáltalán fontos a külső?
JM: Sokszor az ember külseje maga az ember. Egy film formája - kivételes, ritka esetben - teljesen harmonizál a tartalommal, mondhatnám a lényegét mutatja. Sajnálatos módon öt perc után meg tudom mondani - mert olyan régóta élek, és olyan sok mindent láttam -, érdemes-e megnézni egy filmet vagy sem. El vagyok már nevelve. Pár perc után már a film formájából is meg tudom mondani, hogy nekem tartalmilag jelent-e valami újat a film, vagy sem. Már kétszáz éve elment egy olyan irányba a világ, hogy igazából az individuum számít. Ennek következtében az, hogy valami hogy van megcsinálva, legalább annyira fontos, mint maga a tartalom. Tudjátok, én nem vagyok hívő, de ha meghívnak a Budapest Sportcsarnokba egy karizmatikus istentiszteletre, örömmel elmegyek, mert mindig meghat és lenyűgöz maga a forma, ahogyan a dolog megtörténik. Engem ugye katolikusnak neveltek, de tudom és látom, mennyire kiürült ez az egész, az unalom és üresség a formájában is tökéletesen megmutatkozik.
- Szerintetek mitől van az, hogy ezen a tájékon a filmeseknek valahogy nem sikerül olyan témát találniuk, ami a világ számos pontján izgatná az embereket?
JM: Nézd, ha elmegyek egy sajtófotó-kiállításra, egy olyan kép, ami arról szól, hogy Szöulban a rendőrök egy partizánt a főtéren tarkón lőnek, mindig érdekesebb, mint az a fotó, amin egy német csodacsirke egy hintaló tetején lejti a táncot. Tehát melyik az a fotó, amelyikre biztosan mindenki emlékszik? A Tienanmen téren a tankokkal szemben felemelt kézzel álló fehér inges gyerek. A barátunk, aki most fotóz minket miközben beszélgetünk, bármilyen zseniális képet is csinál, sosem lesz olyan érdekes, mint a tank előtt álló fehér inges fiú.
- Te most a különösség kérdését boncolgatod?
JM: Pontosan, a különösség kérdését, amit példának okáért Lukács György is annyit hangoztatott. Lefordítva, a Fehér Gyuri filmjét nem itt kell nézni, hanem San Fransiscóban, vagy - a fotóspéldánál maradva - Szöulban, és ott a nézőtéren azt fogják mondani: „Ilyet még nem láttam!”
- Ha viszont ez így van, akkor ennek a filmnek - Magyarországon kívül - mindenhol sikerrel kéne futnia.
JM: Egy pillanat. Ezer fesztiválra meg is hívják, csakhogy a fesztivál, az nem közönség. Ezért kellene egy olyan hálózatot megszervezni, ahol ezekre az eltérő filmekre bejön a fizető közönség. Még egyszer mondom, kész terméket csak úgy lehet eladni, ha előtte megcsinálják a piacot, és bevezetik a terméket.
- Akkor miért nem csinálják, ha tudják, hogy ezen múlik a dolog?
JM: Egy kérdéssel válaszolok. Orbán Viktor szerinted nem tudja, hogy ki az a Torgyán?
- Dehogynem.
JM: Na látod, akkor miért áll szóba vele?
- Mert szüksége van rá.
JM: Éspedig azért van szüksége rá, merthogy megígérte a mamának Fehérváron, hogy meglátod mama, miniszterelnökként fogok megérkezni. Hát gyerekek... erről van szó!