Sugár Judit filmkereskedő és Jancsó Miklós filmrendező. Cannesből eltünt
a költészet Fotó: Somorjai
- Mindketten Cannes-ból érkeztetek?
Jancsó Miklós: Nem, én nagyon régóta nem voltam Cannes-ban.
- Dehát anno a Szerelmem, Elektra című filmed megkapta ott a fődíjat, aztán
pár évig zsűriztél a fesztiválon, mostanában... se zsűri, se semmi?
JM: Nem, semmi, de hogy is mondjam, valószínű nem oda kéne mennem. Újabban
állandóan küldenek anyagokat az Oscar-díjra, nem tudom, miért, mindig kérik, hogy
szavazzak, de én nem vagyok tagja a Filmakadémiának.
- Az Oscarra nem csak az amerikai Filmakadémia tagjai szavaznak?
Sugár Judit: Miklós, szerintem maga akadémiai tag lett valamikor, csak nem tud
róla.
JM: Nem tudom, most már harmadik éve küldenek rendszeresen harminc kazettát, és
kérik, hogy szavazzak faxon, és küldjem el faxon a kártyám számát is, ami hát,
nincs. Akkor mit küldjek, a VISA-kártyámat? Most beszéljem le őket? Hadd küldjék
csak a kazettákat.
Képünkön a brit Peter Mullan, miután Kenneth Loach a „Nevem Joe” cimű filmjében
nyújtott alakításáért megkapta a legjobb férfi szereplőnek járó díjat.
Örömtánc Fotó: MTI
- És megnézed őket?
JM: Mindegyikbe belenézek tíz percet, és meglátom, hogy érdemes-e végignéznem
vagy nem. De a 16 éves fiam végignézi őket, s aztán elmondja a véleményét.
- Érdeklődik a srác a filmek iránt?
JM: Igen, de nem olyan mélyen. Mivel gyerek, azt hiszem, minden filmet megnéz -
kivéve azokat, amiket én csináltam. A felénél azt mondja: „Mondd papa, nézzem
tovább?” Mondom neki: „Döntsd el te!”
- És eldönti?
JM: Igen, általában nem nézi végig.
- Judit, ön viszont most érkezett a fesztiválról. Milyen minőségben volt kint?
SJ: Az utóbbi 20 évben én foglalkozom a magyar filmek eladásával, így a nagyobb
fesztiválokon is ott szoktam lenni. Ezenkívül bizonyos produkciós és produceri
feladatokat is ellátok egyes filmek és rendezők esetében.
- Lehet-e látni valamilyen egységes tendenciát a filmkészítésben, ami az
utóbbi időkben felerősödött vagy jellemzővé vált volna?
SJ: Ilyenfajta egységes tendenciát nem látok, viszont vannak felkapott
divattémák, és olyankor több film is készül ezekről. Ami inkább nagy baj
számomra, hogy a fesztivál elvesztette azt a jellegét, ami miatt fesztiválnak,
ünnepnek, a film ünnepének tartottuk. Itt olyan filmeket lehetett megnézni, amik
szóltak valamiről, amivel egyet lehetett érteni, és élvezetet nyújtottak.
- És eltűnt a költészet?
SJ: Teljesen. Olyan volt most Cannes, mint egy üzlet bemutatóterme, ahol a
kirakatba teszik a vevőknek - a különben elég gyenge színvonalú - árut, hogy
utána el lehessen adni. A fődíjat a görög Theo Angelo Poulos Az örökkévalóság
és egy nap című filmje kapta. Ő saját maga azt mondta: ez egy fájdalomdíj, mert az
elmúlt években kétszer nem ítélték oda neki, amikor megérdemelte volna. Aztán a
legjobb rendezés díját Boorman Tábornok című filmje nyerte. A főhős egy
közönséges gonosztevő. Az egész élete arról szól, hogyan lehet minél ügyesebben
betörni, rabolni, gyilkolni. Életében egyetlen jó, vagy emberi húzása nem volt, és
a film végére ebből az emberből hőst csinálnak. A bemutatón óriási tapsot kapott.
Miklós, most azt mondja meg nekem, hogy mitől díjazták ennyire ezt a filmet?
JM: Mert megváltozott a világ, erkölcsileg, gazdaságilag, társadalmilag, ezt úgy
hívják, hogy globalizáció. Az eltérő - tehát a hivatalostól, az államitól
különböző, más - film nem arra készül, amire ez a műfaj igazából született.
Ez a globalizáció azt is jelenti, hogy a film ma majdnem egyet jelent az amerikai
filmmel, amely nagyon sokféle, és ezek között fantasztikus, zseniális filmek is
vannak. De ezek arra születtek, hogy jó pénzért el lehessen adni őket. Olyan áru,
amit azért termelnek, hogy nagy haszonra tegyenek szert. Egyébként én egész
életemben azt mondtam, hogy a film, az nem művészet, az áru.
- Oké, áru, áru, de ennyire?
JM: Ennyire. Ahhoz, hogy el lehessen adni valamit, először is kell hozzá piac. A
piac úgy születik, hogy mondjuk a Moszkva tér melletti Mammut üzletházban - ami
most épül - veszel egy 200 négyzetméteres helyiséget. A piacot pedig áruval lehet
teríteni. De az áru nem egyszerűen a Retek utcai kenyér. Hanem, még mielőtt
megsütnéd a kenyeret, jóval előtte el kell kezdeni reklámozni. Így amikor a kenyér
elkészült, a reklám miatt az emberek számára már „ismerős” és
„kívánatos” lesz, és meg fogják venni. Tehát a mai világpiac, a globális piac
az, hogy én igazából ízlést termelek, sőt egyfajta ízlést szuggerálok, erre a
szuggerált ízlésre termelek valamit. Az ilyen módon bevezetett terméket biztos, hogy
meg fogják venni.
- Na várjál, nem lehet, hogy ez fordítva van? Tehát, hogy ezek a rendezők,
producerek azt csinálják, hogy „megszagolják”, hogy mi van a levegőben - Amerika
ebből a szempontból rendkívül jó közeg -, és ilyen módon letesztelik, hogy mi
érdekelné igazán az embereket?
JM: Nem. Én úgy gondolom, hogy ez úgy van, ahogy az előbb is mondtam.
Visszatérve, arról van szó, hogy itt Európában ezeknek a világfesztiváloknak (ugye
ez a cannes-i, a velencei, a berlini s a többi) a jelentősége mára már nullára
csökkent, mert az igazi fesztivál, ahol be tudnak vezetni és el tudnak adni egy filmet,
az az Oscar-díj. Az, amit maga, Judit, nosztalgikusan emleget, hogy a fesztivál más,
mint azelőtt volt, ez annyit jelent, hogy a világ megváltozott. Európa egy vidéki
területnek számít, és Cannes vagy Budapest ennek a vidéki területnek egy helyi
akármije, és ebben a helyi akármiben sem a helyi filmek dominálnak, hanem az
amerikaiak. Én nagyon örülök, hogy Angelo Poulos fődíjat kapott - tehetséges
fiú, és nagyon szeretem őt - de hiába a díj, nem lehet a filmeket igazán eladni.
SJ: Én egy magáncég vagyok, és abból élek, hogy ha értékesítek egy magyar filmet
a világ bármely országában, akkor ebből jutalékot kapok. Magyarországot Cannes-ban
Fehér György Szenvedély című filmje képviselte. Tehát volt nekem ugye egy 140
perces fekete-fehér filmem. Mikor kihirdették, hogy mik lesznek a versenyfilmek,
megjelent, hogy a magyar film címe: Szenvedély, és a Postás kétszer csenget című
világhírű könyv feldolgozása. Az irodámban hirtelen felforrósodott a faxgép, mert
mindenhonnan jöttek - Japántól Ausztráliáig -, hogy ők meg akarják nézni a
filmet, ott akarnak lenni a vetítésen. Ez a nagy érdeklődés, mondjuk, annak szólt,
hogy a „Postás kétszer csenget” egyik feldolgozásáról van szó. A címe is jó:
„Szenvedély”. A lényegre térek. A vetítés után sokan odajöttek hozzám és
mondták, hogy a film nagyon szép, nagyon hosszú és nagyon eladhatatlan. Két
filmmúzeum számára sikerült eladnom, az egyik egy holland, a másik egy mexikói volt.
Ennek a két országnak éppen volt pénze arra, hogy megvegyen és bemutasson egy olyan
filmet, amit talán ha százan meg fognak nézni. Na most én szeretem a Fehér Gyurit,
és a filmjét is, de ebből nekem a cannes-i tartózkodásom költségei sem térülnek
meg.
- Miklós, még visszatérve az előző kérdéshez, kicsit másképpen. Mitől van
az, hogy amíg a legtöbb közép-európai film az emberek egy nagyon-nagyon szűk
rétegét tudja csak megszólítani, addig egy amerikai film - vegyük például a
„Titanic”-ot - több száz millió emberhez képes szólni. Te erre már
tulajdonképpen válaszoltál: reklám, ízlésszuggesztió, piac, pénz, terjesztés. De
nem lehetséges, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a „Titanic” tetszik az
embereknek, a „Szenvedély” meg nem? És mint tudjuk, a sikerrel nem lehet vitatkozni.
De a kudarccal sem.
JM: Múltkor a Bálint-házban hallgattam egy kamarazenekart, Vivaldit játszottak.
Engem nagyon megfogott. Mellettem ült egy profi zenész, aki azt mondta, ilyen
kutyaütőket soha nem hallott még. Na tessék, nekem meg tetszett. Ettől szép a dolog.
De ha már a „Titanic”-ot felhoztad, hadd mondjak azért valamit. Most, amikor a
világ kétharmada éhezik, nyomorog, semmire sem jó - lehet olyan filmeket csinálni,
amiben arról győzöd meg az embereket, hogy ez a világ mégis élhető és
túlélhető? Hát... lelke rajta, aki ilyen filmet készít. A világon most
körülbelül 260 dollármilliárdos van. Ha te olyan filmeket csinálsz, ami arról
szól, hogy a világ jó, és élhető, akkor te arról a 260 emberről beszélsz, a
másik két és fél milliárdról pedig tudomást sem veszel. A világ kétharmada ezeket
a filmeket nézi, és azzal áltatja magát, hogy minden oké. Ennek következtében
aztán isznak, drogoznak, ölik egymást s a többi. Ez arról is szól, hogy ezek a
milliárdosok - és köreik - hogyan használják ki az emberiséget, hogyan teszik
tönkre az életet. És téged erre beetettek, hogy neked ezt így kell elfogadni, mert ez
rendben van.
- Te még a „Titanic”-ról beszélsz?
JM: Persze, arról is, de ma már az egész világ erről szól. Erre szokták
mondani, hogy ez nem vezet jóra, az biztos. Mert Amerika felvette a csendőrruhát, de
már Szaddám Huszeint se sikerült megreguláznia. Ennek csak tragikus vége lehet. Sőt
ebbe még az is belefér, hogy az emberiség egyik pillanatról a másikra fölrobbantja
magát. Különben a harmincas években elhatározták a producerek, hogy Amerikáról
filmen nem lehet roszszat mondani. Ezt azóta be is tartják. Erre fizetett rá Cimino, a
Szarvasvadász című remekmű alkotója, aki ez után a film után egy olyat készített,
amit egész Amerika gyűlölt. Ez egy polgárháborús film volt, és azt mondta el -
amit talán én mondtam el a „Csillagosok, katonák”-ban -, hogy mind a két tábor
gyilkosokból áll. Érdekes, most nem döntötték el, hogy nem lehet erőszakfilmet,
szexfilmet csinálni, pedig Clinton elnök megkérte erre a producereket. És még valamit
a „Titanic” kapcsán. A film végén a jeges vízben a műanyag jégtömbök között
beszélnek a szereplők egymással, és pára jön ki a szájukból. Csakhogy nem
szinkronban jön a pára. Én angolul láttam a filmet, és mivel nem tudok jól angolul,
nem figyeltem a szövegre, csak a technikára. Kétszázmillió dollárba került a film,
és nem sikerült a szöveggel szinkronban rátenni a leheletet. A jéghegy, aminek
nekiütközik, az természetesen műanyag. Na most ezt látod, de ha magyarul nézed,
hallod a zenét, meg minden zajt, eszedbe nem jut, hogy műanyag. Nézd meg! Ez már akkor
nem a tehetség kérdése, hanem a technikáé. Hogy hogyan kell fölspannolni valamit,
annyira, hogy ne vedd észre a dolgokat. Persze, ha teljesen lekapcsolod a hangot, akkor
rájössz arra, hogyan csinálták. De nem mindenre, mert amikor kettétörik a hajó, és
csúsznak lefelé az emberek, azt igazából én se tudom, hogy csinálták. Az valami
fantasztikus technika lehet, amit itt nem tudunk előállítani.
- Mondd, a dolgok és azok formája - külső megjelenése - között, milyen
kapcsolat és egymásra hatás van? Egyáltalán fontos a külső?
JM: Sokszor az ember külseje maga az ember. Egy film formája - kivételes, ritka
esetben - teljesen harmonizál a tartalommal, mondhatnám a lényegét mutatja.
Sajnálatos módon öt perc után meg tudom mondani - mert olyan régóta élek, és
olyan sok mindent láttam -, érdemes-e megnézni egy filmet vagy sem. El vagyok már
nevelve. Pár perc után már a film formájából is meg tudom mondani, hogy nekem
tartalmilag jelent-e valami újat a film, vagy sem. Már kétszáz éve elment egy olyan
irányba a világ, hogy igazából az individuum számít. Ennek következtében az, hogy
valami hogy van megcsinálva, legalább annyira fontos, mint maga a tartalom. Tudjátok,
én nem vagyok hívő, de ha meghívnak a Budapest Sportcsarnokba egy karizmatikus
istentiszteletre, örömmel elmegyek, mert mindig meghat és lenyűgöz maga a forma,
ahogyan a dolog megtörténik. Engem ugye katolikusnak neveltek, de tudom és látom,
mennyire kiürült ez az egész, az unalom és üresség a formájában is tökéletesen
megmutatkozik.
- Szerintetek mitől van az, hogy ezen a tájékon a filmeseknek valahogy nem
sikerül olyan témát találniuk, ami a világ számos pontján izgatná az embereket?
JM: Nézd, ha elmegyek egy sajtófotó-kiállításra, egy olyan kép, ami arról
szól, hogy Szöulban a rendőrök egy partizánt a főtéren tarkón lőnek, mindig
érdekesebb, mint az a fotó, amin egy német csodacsirke egy hintaló tetején lejti a
táncot. Tehát melyik az a fotó, amelyikre biztosan mindenki emlékszik? A Tienanmen
téren a tankokkal szemben felemelt kézzel álló fehér inges gyerek. A barátunk, aki
most fotóz minket miközben beszélgetünk, bármilyen zseniális képet is csinál,
sosem lesz olyan érdekes, mint a tank előtt álló fehér inges fiú.
- Te most a különösség kérdését boncolgatod?
JM: Pontosan, a különösség kérdését, amit példának okáért Lukács György
is annyit hangoztatott. Lefordítva, a Fehér Gyuri filmjét nem itt kell nézni, hanem
San Fransiscóban, vagy - a fotóspéldánál maradva - Szöulban, és ott a
nézőtéren azt fogják mondani: „Ilyet még nem láttam!”
- Ha viszont ez így van, akkor ennek a filmnek - Magyarországon kívül -
mindenhol sikerrel kéne futnia.
JM: Egy pillanat. Ezer fesztiválra meg is hívják, csakhogy a fesztivál, az nem
közönség. Ezért kellene egy olyan hálózatot megszervezni, ahol ezekre az eltérő
filmekre bejön a fizető közönség. Még egyszer mondom, kész terméket csak úgy
lehet eladni, ha előtte megcsinálják a piacot, és bevezetik a terméket.
- Akkor miért nem csinálják, ha tudják, hogy ezen múlik a dolog?
JM: Egy kérdéssel válaszolok. Orbán Viktor szerinted nem tudja, hogy ki az a
Torgyán?
- Dehogynem.
JM: Na látod, akkor miért áll szóba vele?
- Mert szüksége van rá.
JM: Éspedig azért van szüksége rá, merthogy megígérte a mamának Fehérváron,
hogy meglátod mama, miniszterelnökként fogok megérkezni. Hát gyerekek... erről van
szó!