„...ne is mondja, kemény egy vasárnapunk volt. Egyébként túl vagyok
már rajta: az ember a szépet nézze...” Hanem van valami érdekes ezzel kapcsolatosan.
Egy garantáltan igaz történet, ami tán hozzátesz valamit ennek a még mindig rossz
viccnek tűnő öt egész ötvenöt százaléknak a megértéséhez. Ha nem unja,
elmondanám tisztelettel.
Volt nekem - illetve még ma is van - egy bácsikám. Na az híres puskás ember. Nem
vadorzó, kommandós vagy ilyesmi, de szeret és tud is lőni, lövöldözni.
Különösképp, ha mérges - akkor lő igen pontosan. Ez meg gyakran előfordul, mert
azt tudni kell, hogy ők ketten: a bácsikám és a világ nemigen vannak jóban. Valahogy
nem sikerült megtalálniuk a helyüket egymásban.
Pedig annak idején gyakorta töltöttem nála, ott hátul, a kiskertben szép
délutánokat. Együtt légpuskáztuk át a fél vakációt, a nagy gonddal olajozott,
jól karban tartott csehszlovák „gépekkel”. Sokan onnét hozták a légpuskát
csomagtartóban, hisz nálunk maszekalapon ilyet kevesen tarthattak ugye...
„Azér’ van ez - magyarázta egyszer bácsikám - mer’ az ellenforradalmárok
ötvenhatban felfúrták a kispuskacsöveket. Azóta odavigyáznak, kinek adják a
puskát...”
Ezt az igazságot én el is raktároztam, nagy tisztelettel.
Bácsikám gyűjteménye az évek folyamán háromdarabosra gyarapodott. Kedveltje a
precíziós, bivalyerős dugattyúval ellátott „medveölő” volt, avval mindig nagyon
vigyázni kellett... még rúgott is, ha lőtt vele az ember. Emlékszem, mindig
megbámultam, ahogy háttal a céltáblának, borotválkozótükröt szorítva az őzbarna
tushoz, zsinórban szórja vele a tízeseket... meghatározó látványa volt egész
kamaszkoromnak.
Akkoriban csend volt. A mélytányérok gőzölgő gulyással teltek, kenyeret
háromhatvanért adtak, s a szakszervezet mikuláscsomagot osztott, ha annak volt ideje. A
konyhában „szólt a rádió”. Szörényi-Bródy megfért még abban az egy
hangszóróban, s csak ritkán esett meg, hogy átvitt értelem, kódolt üzenet rejtett
lényegét kelljen bontogatni a műsorok hallatán.
Bácsikám mindenesetre hozzájuthatott a maga első kocsijához. S bár várni jócskán
kellett rá, az új Wartburgba beülés élménye mély hálával töltötte el a
fennálló rendszer felé. „Ezek legalább törődnek a kisemberrel” - dorombolta
emlékezetem szerint.
Akkortájban kezdett kijárni a lőtérre, a munkásőrök közé. Mivel ott is jól lőtt
- pedig az AMD már nehézsúlyú jószág -, a csukaszürke gyakorlóruhások hamar
maguk közé fogadták. Pedig ekkor már bomlott, recsegett és avult a rendszer
rohamosan, az egész homokvár... amit a rákövetkező évtized nyolcadikosai mint
sosevolt mesevilágot tanulnak majd; a korszak, amit majd épp a gulyásról elnevezve
magolnak nehézkesen, de amit megérteni már nemigen lehetséges soha többé...
Egy kicsivel később, már a bácsikám is furcsásodni kezdett... valahogy beborult az
ég felette. Vezetés közben igen hamar igen agreszszív lett. Mocskolta keményen a
többi „ótóst”, s mindig ígérgette: feljelenti őket; egész úton rendszámokat
memorizált habzó szájjal, sőt - így igaz, ahogy mondom - sósavba mártogatta
volna a szerinte vétkeseket. Azidőben már nemigen tudtam felnézni rá. Igaz,
változtam én is, többek között nőttem, mint a gomba.
Aztán később tényleg minden felborult. Egészen új arcok pezsgőztek a választási
műsorban, s bácsikámra még inkább rájárt a rúd. Egy napon példának okáért nagy
hirtelen beszedték a csukaszürke egyenruhákat, még a bakancsokat is feldobálták a
teherautókra a kiskatonák. Persze géppisztolyhoz se nyúlhatott többé az én
bácsikám.
Meg is keseredett egészen - mintha atyától rámaradt zsebórát ragadtak volna el
tőle. Ráadásul a vállalat is kicsúszott alóla, leépítések jöttek, vagy mik -
de számára napnál világosabb volt a „szándékosmegfúrás”, hisz a büszke
mamutcég napról napra erőtlenedett, majd valami idegenek érkeztek, hogy az egész
roncsot benyeljék tokkal-vonóval. Bácsikám rossz szájíze végképp állandósult
ebben az érthetetlen, újmódi kapkodásban.
Mire felocsúdott, épphogy egy vacak bt.-t ki tudott menteni, de a puszta fennmaradás is
nehéz és nagyon kínkeserves lett számára.
„Nyilván valakik jól kitervelték az egészet.” És ekkor vált fogyasztóvá a
bácsikám. Nagy kanállal ette a különböző összeesküvés-elméleteket, és végül
persze nem kellett hozzá sok: rátalált nagy diadalmasan a „Dob utcaiakra”, mint
annyi megkeseredett kisember ebben a sanyarú században...
Ekkor már kimondottan kerültem. Hallottam, veszettül politizál, közben gyűlölködő
újságokkal csapkodja a levegőt, és vitatkozik minden szembejövővel - de a dolgai
csak nem mentek jobban.
Ám amit legutóbb hallottam felőle... Azért az nekem is sok volt. Mert persze
keserűség, vádaskodás más szájban is - sokfélében - van ezen a földön, sőt
ha meggondoljuk: kevesen élnek ebben az országban panaszszavak nélkül. Mégis: bemenni
a fülkébe, tollat ragadni és bosszút lihegve beszavazni, vagyis pórázról eloldva
beengedni az ország házába - és többek között az én fejemre is ráültetni! -
a megtestesült kudarcok, bundás indulatok és elborult elmék különítményét... az
már merénylet! Az már több, mint ténfergés közben rossz kilincset ragadni meg.