RUGÁSI GYULA
A győzedelmes nyelv

„A győztes nyelvét... nem lehet büntetlenül beszélni, az ember belélegzi és már aszerint is él.” Az iménti megállapítás Victor Klemperer német-zsidó egyetemi tanár háborús naplójából való; a szerző - zsidó létére - a náci Németországban élte végig a háborút, s 1946-ban közreadott könyvében egyebek között arról is beszámol, hogy az elemi jogaitól megfosztott, jobbára értelmiségi zsidó családok többsége - szinte öntudatlanul - miként veszi át és kezdi maga is alkalmazni a hitleri propagandagépezet egyik leghatásosabb eszközét: a vér, a faj, az erő, az élettér stb. kultuszával átszőtt győzedelmes nyelvet.

A „harmadik út”

Az elmúlt nyolc esztendő - az úgynevezett „rendszerváltás” óta eltelt időszak - megítéléséhez talán nem érdektelen arra a közegre is figyelmet fordítani, amelyet egyik napról a másikra sem a főállású politikusok, sem pedig a közgondolkodás egyéb alakítói nem változtathatnak meg. Sőt, éppen fordított a helyzet. Néha maguk a megnyilatkozók válnak a különféle mélyben élő, és sokáig kimondatlan eszmék eszközeivé. Napjainkban a politikai szféra jól kitapintható polarizálódása folytán a politikai életben számba vehető, s mindig újraértékelt történelmi „előképek”, analógiák is egyre inkább két, nehezen összeegyeztethető logikai pólus mentén sorakoztathatók föl. Mintha csak valamiféle mitikus ellentétpárokat szemlélnénk, úgy állnak szemben egymással kuruc és labanc, népi és urbánus, konzervatív és liberális, kommunista és „magyar úr”.
A szélsőségek képviselői pedig még ennél is tovább mennek, és hajlamosak arra, hogy a másikat bőgatyás mélymagyarnak, illetve pajeszos, kaftános karikatúrafigurának lássák.
E tarka forgatag láttán az elsődleges kérdés most is ugyanaz, mint nyolc évvel ezelőtt az akkori „gyűjtőpárt”, az MDF választási győzelme idején. Kínálkozik-e valamiféle harmadik út, amely az előbb említett polarizációval szemben megőrzi - a főleg az SZDSZ kezdeti időszaka által képviselt - „liberális gondolatot”, valamint az elsősorban német példákkal illusztrálható szociáldemokrácia, illetve kereszténydemokrácia hagyományát?
A harmadik út visszatérő kérdése persze nem tükrözi a valóságnak megfelelő erőviszonyokat. A felsorolt ellentétpárokba rendezett, tradicionális formák által jelképezett politikai alternatívák nem tekinthetők egyenértékűnek. Akár a szennyes ár, amely az iszapban békésen megülepedett és feltehetőleg magától a felszínre soha nem kerülő dolgokat is elragad, ugyanúgy az elmúlt évek során lezajlott korszakváltás is felszínre hozott teljességgel anakronisztikus erőket. Olyan ideológiai szörnyszülötteket, amiket az átlagpolgárnak egy egész parlamenti cikluson át kellett elviselnie; s habár 1994-ben már-már úgy látszott, végleg eltűnnek a színről, most megint itt vannak: akiket tehát az ajtón keresztül rúgtak ki, most az ablakon át készülnek újra bemászni...
Azok az ideológiai elgondolások, amelyek a magyar történelem, a magyar múlt avatott képviselőiként tűnnek fel, mintegy megszabva azt is, hogy az eljövendőnek kire-mire kell majd hasonlítania, a hagyományt automatikusan az idő roppant súlyával próbálják meg hitelesíteni, az örökkévalóságnak szánt emlékművet - egyfajta szoborkoloszszust - alkotva meg így. Első pillantásra ez a kolosszus valóban azt az illúziót kelti, hogy benne az összetolódott idő iszonyatos súlya rejlik; hamar kiderül azonban, hogy a szobor, az irdatlan bálvány csupán pihekönnyű léggömb, amelyet tovafúj az első szél...

„Messiási eszmék”

Ahogy most, a választások idején is újult erővel folyik a dicsőséges múlt újraalapítása, úgy formálódik - természetesen nem előzmények nélkül - a két logikai pólus köré rendeződő politikai ideológiák sajátos üdvnyelve is. Az elmúlt nyolc esztendő folyamán a politika nyelvezete nyilvánvaló módon az elsősorban jobboldalinak, nemzetinek, kereszténynek, stb. mondott pártok, valamint a volt MSZMP-ből kivált baloldali blokk, illetve a pártállam legerőteljesebb ellenzékéből alakult SZDSZ „hatalmi diskurzusa” folyamán alakult olyanná, amilyen; méghozzá úgy, hogy mind a két fél ideológiai beállítottságát a totális magyarázat elve jellemzi.
Közvetlenül a II. világháború után (1947) megjelent, immár klasszikusnak számító művében mind Karl Löwith, mind pedig Jacob Taubes azt bizonyítja, hogy a (nyugat)európai történetfilozófiai, s részint politikai gondolkodásnak voltaképpen valamennyi neme a zsidó-keresztény üdvtörténeti séma elvilágiasult változata. Ilyenformán feltételezhető, hogy a Magyarországon soha meg nem honosodott bibliai szemlélet és a politikai közgondolkodásban néha jelképszerűen élő kifejezések, metaforák között letagadhatatlan formai rokonság áll fenn. Lássunk néhány ilyen meghatározó, és a magyar történelem egészére kivetíthető jellegzetes kifejezést - az 1919-es kommün után bekövetkező horthysta restauráció egyik kedvenc kifejezésével élve -, „intranzigens (hajlíthatatlan, meg nem alkuvó) keresztény eszmét”, valamint - ha lehet - fogalmi ellentétpárjaikat is a „bolsevik üdvtörténet” köréből.
Talán a legismertebb, de mindenképpen a leghatásosabb ilyen gondolati konstrukció Szekfű Gyulának, a két háború közötti időszak legjelentősebb történészének (a múlt századi konzervatív gondolkodótól, Asbóth Jánostól kölcsönzött) három nemzedék teóriája. A Szekfű által használt fogalompárok közül egy példa: a dunántúli, császárhű, katolikus labanc képviselte neobarokk kultúra, szemben a tiszántúli, kurucos, lázadozó, jobbára kálvinista indíttatású „independensekkel”. Ma is gyakran lehet olvasni olyan politikai elemzést, amelyik - nem minden ok nélkül - feleleveníti az iménti ellentétet. Ugyancsak Szekfű beszél - közvetlenül a Trianon-élményt követően, de még nagyon messze a II. világháborút megelőző szélsőjobbos teóriáktól - a magyar történelem „messiási szimbólumairól”, élén a Szent Koronával, illetve a korona közjogi szerepéhez kapcsolódó Szent Korona-tannal. Kétségtelen, hogy a korona - különösen a Zsigmond-kortól fogva - különböző okiratokban a mondat alanyaként, tehát önálló személyként jelenik meg. Ez a szerep kiegészülve az úgynevezett corporatio-tannal - a korona népei, illetőleg országai, alattvalói - alkalmasnak bizonyult arra, hogy az újszövetségi tanítást - az egyház Jézus teste, s a Megváltó pedig ugyanennek a testnek a feje - adott közjogi feladatkörben „lemásolja”, s ilymódon a magyarság „történeti elhívását” üdvtörténetnek tekintse, történelmét „megszentelje”.
A magyar történelem (vélt? valós?) tragikus jellegéhez szolgáltat már-már megmosolyogni való adalékokat a máig legjelentősebb nemzetkarakterológiai munka, Prohászka Lajosnak, a harmincas évek első felében írt A vándor és a bujdosója. Prohászka szóképei - „Hungaria abscondita”(rejtőzködő Magyarország), „Furor hungaricus” (magyar harag), s legfőképpen a „Sacer regni Dolor” (az ország szent fájdalma) - a protestáns prédikátor énekek, a kuruc kesergők hangulatát idézik, s jelentik egyúttal az önsajnáltatás ama fokát, amely még (az akkori) megemészthetetlen Trianon-élmény számításba vételével is teljességgel irracionálisnak tűnik. De lényegében véve ugyanez a helyzet a többi mélyértelmű metaforával is, mint amilyen például a „regnum Mariae” (Mária országa), vagy Károly Róberttől fogva Magyarhon ismétlődő felajánlása az „Országok Úrnőjének”.
Ha az iménti, s azokhoz hasonló szimbolikus jelentőségű eseményeket vizsgáljuk, az embernek óhatatlanul is az az érzése támad, hogy mindenkor valamiféle avítt régiségbe, a Vörösmartynál felbukkanó „óság” szelleméhez térünk vissza. Megannyi olyan ideológia ölt így testet, amelyek kifejezetten nem az élőkhöz, hanem - egyfajta borzongató temetői romantikához igazodva - sokkal inkább a holtakhoz szólnak. 1998. március 15-én (miután hadinépével együtt kitódult a Kálvin téri templomból), a zsinóros fekete Bocskai kabátba bújtatott dundi pártvezér a Hősök Terén a „Magyarok Istenére” esküszik. Mint bibliás (mély)-magyar kálvinistától megkérdezhetnénk: ugyan mutatná már meg, vajon a Szentírásban hol lakozik ez a bizonyos „Magyarok Istene”? (Esetleg püspöki tanácsadója is segíthetne neki!) De ez még mindig nem a vég. Az elmúlt hetek eseményei között tűnt fel az az újsághír, amelyik nem csupán a választási kampánynak, hanem talán az egész „magyar metafizikának” alulmúlhatatlan mélypontja.
A Kisgazda Párt volt nagyasszonya, most pedig az „Új Szövetség” feje (a névválasztás maga is elgondolkodtat, sírjunk-e vagy nevessünk rajta), azzal a pihent ötlettel állt elő, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége nevű pártalakulatot, úgy ahogy van, a debreceni Nagytemplomban „detronizálni” kell! A történeti analógiákat is figyelembe véve, az események dramaturgiája feltehetőleg a következő lenne: Kunczéék Olmützbe menekülnek, valamelyikük Varsóban kezet csókol a nemzetközi Nagytőke képviselőjének, majd pedig, visszatérve az országba, elfojtják a nagyasszony vezette népi felkelést. Bármi eszelős ötletet felhozhatunk ugyan példa gyanánt, de igazából nem elsősorban a felsorolt tények a fontosak, hanem az, hogy pártvezetés és honanya, vagy egyszerű mezei párttag, valamennyien azt mondják, amit mondaniuk kell, amit a szélsőjobb mindenkori frazeológiájának nyelvi-szellemi jelenléte ebben a régióban rájuk kényszerít. Az ilyesfajta megnyilatkozások lehetősége ugyanis mindig benne volt a levegőben, csakhogy azokat az elmúlt évtizedek hatalmi ideológiája nagyjából-egészében a felszín alatt tartotta.

Vörös romantika

Roppant igazságtalan dolog volna azonban, ha csupán az „intranzigens keresztény eszmék” (önjelölt) védelmezőin vernénk el a port, s egy szót sem vesztegetnénk az 1945 utáni időszak - üdvtörténeti mértékkel mérve is - nagyjelentőségű élcsapatára, „a Pártra”, bármilyen néven jelent is meg az a politikai színtéren. „Messiási eszmékben” ugyanis - lásd: „ez a harc lesz a végső” - itt sincs hiány; a mai „békeharcosok” ezt pontosan tudják. Ugyancsak az Internacionálé néven ismert mozgalmi dal szövegében szerepel: „tegyük a múltat tabula rasává” („a-a mú-últat végképp eltörölni...” fordításban ismert); ennek a kísérletnek - amely könyvégetéssel, munkatáborokkal, kivégzésekkel és legalább két nemzedék életének megnyomorításával párosult - az eredménye olyasfajta őrültségekbe torkollott, amelyhez csak a szélsőjobb legvadabb megnyilatkozásai hasonlíthatók. A Felszabadító Vöröshadsereg dicsőséges csapataival együtt olyan monumentális idegen múlt szakadt rá az országra, amellyel szemben a magas politika éppen úgy, mint az átlagember, tökéletesen védtelennek érezhette magát. Sem a Romanovok - és csakúgy a bolsevikek - Bizánctól átörökölt hatalmi stílusával, (vagyis hogy mindent a konspiráció és a kétszínűség ural), sem pedig a tökéletesen idegen kultúrkörbe való besorolással - ha tetszik a szellemi gyarmatosítással - nem volt képes a háborúba belefáradt ország szembeszállni.
1956 után, az úgynevezett kádári konszolidáció időszakában pedig szinte a génekbe ivódott a színfalak mögött, titkos külsőségek közepette zajló pártpolitizálás néha bárgyú, de szinte mindig cinikus nyelve. Bárki emlékezhet rá: az embernek néha megesett a szíve a szerencsétlen pártszónokon, aki reménytelen kísérletet tett arra, hogy megpróbálja kimondani a kommunista zsargon bűvszavait - „proletár internacilizmus”, „marcizmus-leninizmus”, stb. Mindhiába. Mégis a vörös romantika - a hatvanas évek elején, iskolába menet még mozgalmi dalokat hallgathattunk a rádióban - egyértelműen hódított. A túlélés vágya, és/vagy az ifjúság mámorító érzése segített minden bornírt őrültség elviselésében.

A gyűlölet nyelve

Mindamellett megerősítve a „dial-mat” órákon tanultakat - miszerint „anyag nem vész el, csak átalakul” - a Kádár-éra még aktív korban lévő hivatali, gazdasági nomenklatúrája sem párolgott el. A megtért munkásőrök és ministráló párttitkárok (ma nép-nemzeti politikusok) száma nem oly magas, hogy a lényegi trendeken bármit is változtatna. A szélsőbal és a szélsőjobb a hajdani, illetve a mostani közös ellenség keresésében - áthágva tér és idő akadályain - visszavonhatatlanul egymásra talál. A „burzsoá nagytőke nemzetközi összeesküvése” a „Szabad Nép”-ben, vagy a „New-York - Tel Aviv tengely” fordulat a „Magyar Fórum”-ban annyira egyformán hangzik, mintha nem is telt volna el azóta több mint negyven év. Úgy tűnik, a magyar politikai életben és közgondolkodásban az újra elburjánzó gyűlölet (amely a józan észnek még az írmagját is kiirtja) teremt egyfajta közös nyelvet. Bár nehéz eldönteni, hogy ki is itt igazából a győztes, de kétségtelenül igaza van Victor Klemperernek: a győztes nyelvét nem lehet büntetlenül beszélni.
Az elmúlt évtizedek során uralkodó, illetve vesztesként háttérbe szorult, majd újra aktivizálódó totális ideológiák egyaránt kísérletet tettek és tesznek is arra, hogy megalkossák a maguk győzedelmes nyelvét, amely - ha öngerjesztő módon is, de - képes a megfelelő tömeglélektani funkció betöltésére, arra, hogy aki csak hallgatja, mind automatikusan ugyanarra gondoljon.
A kommunizmus majdani győztes világbirodalmának víziója automatikusan magában hordozta a nyelvek feletti nyelv eszméjét is. Ezt a fantasztikus látomást azonban a napi politika már nem volt képes követni, maradt helyette a múlt néhány dicsőséges példája: a „Velikájá Rúsz”, avagy a Béketábor peremvidékén - a merőben skizofrén módon kettéosztott Németország kettéosztott hatalmi szimbolikájának megfelelően - a Stauffok „Szent Német-Római Birodalmának” maradéka, a Reich (NDK), illetve az ógermán vérszövetség hagyatéka, a Bund (NSZK). Mindenesetre a Monarchia majd a Béketábor - együtt a Nagy Szovjetúnióval - szétesett, helyet adva így olyan nyelvi alakulatoknak, amelyek valóban képesek unisonóban megszólalni. Európának ezen a fertályán az elsődleges ilyen megnyilatkozási forma: a nacionalizmus. A Balkántól a Baltikumig napjainkban sajnos ez a mindenütt értett nyelv. A szélsőjobb honi térhódítása azt jelzi, hogy az olyan ultranacionalista, uszító, antiszemita párt, mint amilyen a MIÉP, bizonyos szempontból rendkívül kényelmes helyzetben van; elvbarátaival együtt „anyanyelvi szinten” beszéli ezt a közös nyelvet. Szlovák, román, szerb fajvédő kollégáikkal még akkor is remekül megértik egymást (Csurkáék ezt Le Pen vendégeként fényesen be is bizonyították), ha programjukban egyébként előkelő helyen áll egymás sárba tiprása. A szélsőséges nacionalizmus eredendően meghasonlott nyelvével és szellemével szemben - mintegy a hatalmi egyensúlyt, s a Balkánt nem számítva a kérdés viszonylagos kezelhetőségét biztosítandó - létezik azonban egy, az eddiginél is hatalmasabb birodalomeszme, amely természetszerűleg szálka mind a szélsőjobb, mind pedig a szélsőbal szemében: s ez az Európai Unió terve. De valamennyi, eddig szóba került hatalmi alakulat közül ez az egyedüli, amelynek „történelmi próbája” még várat magára.

A nagybetűs csoda

Abban, hogy az uralkodó ideológiák nyelvi rétegei egyáltalán képesek úgy-ahogy megérteni egymást, rendkívül nagy szerepe van annak az igazából talán szubkultúraként tenyésző „titkos nyelvnek”, amely a hatvanas évek elejétől fogva fokozatosan alakult ki, s amely a Kádár-éra bukásával ugyan elveszítette a jelentőségét, de mégsem lehet egyik pillanatról a másikra „leszokni róla”. Mind az irodalomban, mind pedig a hétköznapi politizálás terén létezett egyfajta „cinkos összekacsintás” (Mészöly Miklós), amely írót és olvasót, egyáltalán, alkotót és befogadót összekötött; mindketten pontosan tudták ugyanis, miről van szó. Valóságos titkos nyelv alakult ki, amelyről nem lehetett nem tudomást venni, s furcsa módon, amikor a nyolcvanas évek végétől egy csapásra minden kimondhatóvá vált, enyhe zavarodottság lett úrrá a gátlások bénította, ezernyi tiltáshoz szokott kelet-európai polgáron. Emberünk jó ideig mit sem tudott kezdeni az oly sokszor áhított szabadsággal, s a létbizonytalanság, az elszegényedés hatására - megdöbbentő módon - a paternalista állam emléke köré szőtt nosztalgikus ábrándokat. Részben e kollektív emlékezetkiesésnek, s egyúttal tudathasadásos állapotnak köszönhetően a „titkos nyelv” éltető háttere valódi szubkultúrává sülylyedt, s a titok hordozói valóban a kultúra alatti szinten álló különféle összeesküvés-elméletek lettek: a nemzetközi zsidóság, a moszkovita párttitkárok, a szabadkőművesek, a vallási szekták stb. összeesküvése.
Napjainkban, a különféle „szent eszmék” elburjánzása idején, amikor a pártok szinte minden bornirt ideológiát felkarolnak és támogatnak, mindenképpen szót kell ejteni róla, hogy nem csak az értelem, a jövő megismerésének a vágya lehet tradíció- és kultúrateremtő erő, hanem legalább ennyire a korlátoltság és az ostobaság is. Ebben a tekintetben nem csupán a politikai közeg, hanem a kultúra, a nyelv is polarizálódik; nem lehet egyszerre mind a két frazeológiát alkalmazni, nem lehet egyszerre mind a két nyelven megszólalni. De az így önmagában nem is kérdéses. A riasztó helyzetértékelés után a két említett nyelv helyett valamiféle harmadikat választani, s megszabadulni mind a bal-, mind pedig a jobboldal győzedelmes nyelvétől? A XX. századi magyar történelem tanulsága alapján úgy tűnik, hogy legalább két, újonnan felnövekvő nemzedék szükséges ahhoz, hogy ennek az elvi lehetősége megteremtődjön. Vagy maga a nagybetűs csoda. Addig pedig a sokat megélt honpolgár tovább hallgathatja a győztesek szózuhatagjait; s mit is tehetne mást? Vár.