TIHANYI PÉTER
Beszélgetés Darvas Iván kétszeres Kossuth-díjas színművésszel

Darvas Iván. Csalódott, de reménykedik Fotó: MTI

 

- Ön négy évet töltött a parlamentben 1990-től 94-ig az SZDSZ-frakció soraiban. Hogyan élte meg az első forduló utáni mélyrepülést?
- Nyíltan és őszintén bevallom, hogy nekem ez egy nagy kudarcélmény volt, nem számítottam ilyen rossz eredményre. Azt hiszem, egyszerűen az volt az SZDSZ sikertelenségének egyik fő oka, hogy nem tudott úgy együttműködni az MSZP-vel, hogy megmaradjon a saját arca, karaktere. A másik ok pedig az, hogy akárhonnan nézem, egész Európában a liberális pártok nem foglalnak el egy úgynevezett gyűjtőpárt helyet. Sehol. Se Franciaországban, se Németországban, se Angliában, Amerikában pláne nem. Nagyon kínos ezt kimondanom, de ez egy elit közönség, egy elit réteg pártja. Úgy tűnik, be kell látnunk, hogy ez soha nem lesz egy nagy és széles rétegekre támaszkodó gyüjtőpárt. Fájdalmas azt látni és tapasztalni, hogy elvész a bizalom és büntetik az SZDSZ-t, de valamelyest pozitív kilátásokra ad okot egy olyasfajta meggondolás, hogy ennek fejében viszont az elkövetkezendő ciklusban az lesz vagy az lehet az SZDSZ, ami. Magára találhat és megerősödhet.
- A kudarcoknak ugyanakkor mindig van valami előnyük is. Vagy ön nem így gondolja?
- Nem vitás. Ez a kudarc egy önmagával való őszinte szembenézésre, átgondolásra, vagy ha erősebben fogalmazok, rovancsolásra kell hogy kényszerítse az SZDSZ-t. Egy siker mindig alkalmas arra, hogy az ember azt mondja magának: na, minden rendben van, csak így tovább, nincs szükségem semmi változtatásra. Van szükség változtatásra, van szükség szembenézésre, talán még személyi konzekvenciák levonására is.
- Lát-e bármilyenfajta összefüggést a MIÉP sikere és az SZDSZ kudarca között?
- Persze, igen, van összefüggés. Ha nem is úgy, hogy az SZDSZ sikertelenségének a következménye Csurka sikere, de igenis valahogy minden összefügg mindennel. Tehát a mi eredményeink, a nálunk tapasztalható változások összefüggenek azzal, ami Európában történik, azzal, ami Távol-Keleten, Amerikában vagy bárhol máshol történik. Ha nem is mindig látható módon. Globalizálódik a világ, aminek megvannak az előnyei is és megvannak a hátrányai is.
- A MIÉP végül is legálisan, a választók akaratából került a parlamentbe. Ezek szerint a választókat tartja ezért felelősnek?
- Kétségtelenül. Mindaz, amit én az SZDSZ-re mondtam eddig - hogy igenis egyfajta tükörbe nézésre, egyfajta minden illúzió nélküli önvizsgálatra van szükség -, szerintem ugyanez vonatkozik az egész országra is. Az egész ország nyugodtan nézzen tükörbe, nyugodtan nézzen szembe önmagával, és próbálja magának megmagyarázni, hogyan történhetett meg az, hogy egy nyilvánvalóan és egyértelműen szélsőséges párt bekerült a magyar parlamentbe.
- Az elmúlt években ön Csurkát megismerte mint képviselő - színészként évtizedek óta ismeri. Mennyire tartja veszélyesnek?
- Kétségtelen, hogy Csurka parlamenten kívül egészen másképp beszél, mint parlamenten belül. Én egyébként Csurkát valóban nagyon régóta ismerem, három produkciójában is játszottam annak idején a Vígszínházban, tehát ilyen értelemben volt módom közelről figyelni ezt az embert, és állítom, hogy amikor nem volt tagja a parlamentnek, egész más hangot mert megütni, mint képviselőként. Remélem, és bízom benne, hogy 1998-tól 2002-ig sem mer majd olyan hangon megszólalni, mint amit az elmúlt négy évben megütött. Nyilvánvalóan és remélhetőleg lesz valamiféle, mondjuk így, szelídítő hatása annak, hogy ott fog ülni a patkó egyik részén. Mindamellett nem örülök neki, sőt, nyíltan megmondom önnek, ezt egyfajta veszélynek érzem a magyar demokráciára nézve.
- Figyelemmel kísérte a szerdai vitát?
- Igen, természetesen nagy figyelemmel kísértem végig.
- És... mit látott?
- Én azt láttam, hogy ez az esemény semmiképp nem volt alkalmas arra, hogy az egyik fél meggyőzze a másikat. De egy dologra igenis alkalmas lett volna. Arra, hogy ki-ki kirakja a kártyáit az asztalra. Úgy érzem, ez nemigen történt meg. Van is egy sanda gyanúm, hogy miért nem.
- Megbeszélték volna?
- Nekem az a sanda gyanúm, hogy már igenis mind a ketten - valahol a tudatuk mélyén - a nagykoalíció lehetőségein gondolkoznak, és ennek esélyeit mérlegelik. Én mind a kettejüket abszolúte professzionalista politikusnak látom. Mind a ketten nyilvánvalóan bizonyos határt kénytelenek voltak a vitán betartani, azért, mert nem lehet tudni, hogy 24-én mire kényszeríti őket a választók akarata. Mert ha esetleg arra kapnak felhatalmazást, hogy koalíciót kell alkotni, nagyon kínos visszamenőleg bocsánatot kérni, azt mondani, pardon, elnézést, én nem úgy gondoltam. Jobb nem kimondani, jobb az övön alui ütéseket mellőzni. Ezek az övön aluli ütések hosszú éveken keresztül folytak, elég csúnya eszközökkel és elég gusztustalan stílusban. Nagyon örvendetesnek tartom és örülök neki, hogy így a vége felé moderálta magát mind a két fél, és igenis a jövőben rájuk váró feladatnak akarnak inkább eleget tenni, mintsem az érzelmeiket kielégíteni. Én ezt pozitívumnak fogom fel, és azt hiszem, ilyen párbeszédeknek és ilyen eseménynek helye van a magyar politikai közéletben. Úgy gondolom, amennyiben patthelyzet alakul ki, nagyon nehéz és hosszadalmas tárgyalásoknak néznek elébe, de ha az eredménye egy stabil magyar kormány, ám legyen.