SZABÓ MIKLÓS
Jobbközép és B-közép

Az új magyar demokrácia nyolc éven át tetszelgett abban a hitben, hogy hazánk a viharos posztszovjet térségben a politikai nyugalom rezervátuma. Nálunk nincsenek jelen a parlamentben a nacionalista szélsőségek képviselői: nem ágál a törvényhozásban magyar Funar, Slota, Sesselj, nálunk Anhalt-Zerbst elképzelhetetlen. Úgy tűnhetett, hogy a józan magyar szavazónak már Torgyán parlamenti debatteriája is sok, képtelenségnek tűnt - még a választás előestéjén is -, hogy 1998-ban a kisgazdáknál radikálisabb jobboldali párt kerül be a magyar országgyűlésbe. A magyar választó azonban másként viselkedett, mint ezt a politikai elemzők várták tőle.

A jobbszélen Csurka István. Karlendületben Fotó: MTI

A választóról az derült ki: nem is az a „birka nép”, aminek éppen a MIÉP falfeliratai az 1994-es választás után bélyegezték, hanem látszólagos vagy netán tettetett jámborságának leple alatt elfojtott indulatok lobogtak, amelyeket az új választási helyzet felszínre hozott. Az a doktrínává emelt közvélekedés bizonyult hamisnak, amely azt feltételezte, hogy a magyar politikai életben az erők a közép felé gravitálnak. A MIÉP parlamentbe jutása azt tette világossá, hogy a magyar politikai élet meghatározó erői a középről kifelé mozdultak el. Nem a parttalan radikalizálódás irányába, hanem oda tendálva, hogy a magyar politikai élet is olyan szárnyakra tagolódjék, amely tagolódás alapja lehet a folyamatos parlamenti váltógazdaságnak. Lehetővé váljék, hogy labilis és természetellenes koalíciók képződése helyett tartós blokkok alkossanak erős kormányzati bázist és vele szemben mindenkor alternatívát jelentő, kormányzásképes ellenzéket.
Az 1990-94-es ciklus idején egy világnézetileg homogén, de vezetésre aspiráló klikkek marakodása által szétzilált közepesen erős parlamenti többségű kormánykoalíció állt szemben egy világnézetileg teljesen inhomogén ellenzékkel. Az 1994-98-as koalíció nyomasztó túlerőben volt világnézetileg homogén ellenzékével szemben, de túlerejét mérsékelte a kormánykoalíció világnézeti inhomogenitása. Az a körülmény, hogy az erőviszonyok nem a világnézeti összetartozás alapján formálódott szövetségek szembenállása következtében alakultak, kialakította azt a dogma rangjává emelt „rendszerhivatalos” álláspontot, hogy a politikai tagolódást a közép és a perem, a mérséklet és a szélsőség különbsége határozza meg. Eszerint a dogma szerint a világnézetileg egymástól távol álló mérsékeltek a középen közelebb állanak egymáshoz, mint a világnézetileg azonos alapon álló mérsékeltek és szélsőségesek.
A jelenlegi választási harc döntő fejleménye az volt, hogy a politikai jobboldal egyértelműen szakított ezzel a „rendszerdogmával”, és határozott lépéssel elmozdult a középről jobbra. Ezt állítván állást kell foglalnom abban a kérdésben, hogy értelmezhető-e ma a jobb és a bal. A válasz az érvényét vesztő középdogma szellemében nem egyértelmű: a jobb egyértelműen meghatározható, a bal nem. Jobboldalnak az 1990-es rendszerváltás óta egyértelműen az a tábor tekinthető, amely a két világháború közötti és azt megelőző „úri Magyarország” örökösének tekinti magát, és politikai álláspontját ennek a világnak feudális retorikájában fejezi ki. Ez a jobboldal mozdult el a középről magatartásának markánsabb és egyértelműbb kifejezése felé. Ez a középtől jobbra mozdulás vált éles kontúrral észlelhetővé a szélen a MIÉP parlamentbe kerülése által.
A közép-doktrína doktrinerjei politikai topográfiában gondolkodtak. A Fidesz domináló jobboldali erővé válását úgy fogták fel, hogy a valahai ifjúdemokratáknak metafizikailag kijelölt helye van a középen, és vezérszerepük csak azt jelentheti, hogy a felmorzsolódott MDF, KDNP és elvi kisgazda bázis fog felé mozdulni a középre. A Fidesz négy éven át nem hagyott kétséget afelől, hogy gyér bázisát úgy véli szélesíthetőnek, ha áttelepül jobbra ezeknek a néhai pártoknak a bázisára. A jobboldal új vezető pártjának ez az elmozdulása váltotta ki azt a mozgást a bázison, amely behozta a MIÉP-et a parlamentbe. Az Antall-koalíció kormánypártja és csatlóspartnereinek intranzigensei nem bíztak a Fidesz jobbra váltásában. Nem találták sem elégségesnek, sem hitelesnek.
A „polgári” jelszó nem harmonizált érzésvilágukban sem az általuk értett nemzetivel, sem a kereszténynyel. Az ő lelkiviláguk nemesi, nem polgári, s nem akartak engedni annak előkelőségéből. A Fidesz váltása nem tűnt számukra őszintének sem. Az intranzigensek gyanakodtak arra, hogy csupán szavazataikra tart igényt a korábban liberális párt és - ha megkapja - elfeledkezik keresztény-nemzeti megtéréséről. A jobboldali bázis eltökéltjei a Fidesz jobbra mozdulása elől tovább mozdultak még jobbra. A kisgazdapárt éppen mozgásirányt váltott és középre kezdett araszolni - velük ellenkező irányba - ide tehát nem csatlakoztak. Továbbléptek, kívülre az eladdigi színpadról, amivel azonban nem a semmibe léptek ki, hanem kitágították a színpadot. Átléptek a MIÉP bázisára, és a színpad kitágításával behozták a „partvonalon kívülről bekiabáló” (Torgyán) pártot a partvonalon belülre. A harci feladat immár a szalonképtelen szélsőjobboldali párt szalonképessé tétele. Ez gőzerővel megindult.
Maga a klérus politikai komiszszárja, Zadravetz kései (de úgy látszik, nem megkésett) utóda sietett kijelenteni, hogy szerinte a MIÉP szalonképes politikai párt, legfeljebb hangvétele tér el az eddig megszokottól. A Fidesz-környéki jobboldali ellen-szabadkőműves páholy paródiának vélhető szellemi műhelye elvileg kinyilatkoztatta, hogy a MIÉP radikális, de nem szélsőséges. A kettő közötti határ feltehetően a puskacső végén húzódik: a kombattáns, amíg el nem sül a kezében a fegyver, fundamentalista; ha lőni kezd, átmegy szélsőségesbe. Fundamentalizmus nélkül pedig nincs egészséges politikai élet. Levegőbe épül a pártház, ha nincs alatta fundamentalizmus.
A MIÉP parlamentbe hozásának másik bázisszintű összetevője volt, hogy a kisgazdáktól - pártjuk közép felé mozdulása miatt - protestszavazó bázisuk egy része is elidegenedett.
A reménytelen dühödtek, akik senkitől sem remélik helyzetük jobbra fordulását - csak be akarnak tartani azoknak, akiket balsorsukért felelősnek tartanak - úgy találták, hogy a kisgazda vezér a nemzet ostorából a T. Ház csörgősipkás mulattatójává silányult, és úgy vélik, hogy Torgyán már nem elég ronda béka ahhoz, hogy a lébecolókat és elitjeiket az ő választási erősödésével eléggé meg lehessen ijeszteni. Ehhez Csurka kell; őt kell lenyeletni elitékkel, mert akkor még a vitézkötés is a torkukon fog akadni. Poujade már anakronizmus, Le Pen kell a gátra.
A fenti bázis jobbra csúszásán kívül egy még veszedelmesebb jelenség is megnyilvánul a MIÉP berobbanásában. A cigányellenes lincshangulat kiéleződése a székesfehérvári gettóügy és következményei folytán egyes pillanatokban már-már a polgárháború rémét villantotta fel. Mögötte ott sötétlett fenyegető nemzetközi háttérként a csehországi romakiüldözési kampány, amely azonnal átterjedni látszott Szlovákiára, és visszhangokat keltett a nyugatabbnak remélt Ausztriában is. Mindez a magyar politika rutinos elkenési gyakorlata segítségével hamar elsimult, de a MIÉP-siker indirekte azt látszik mutatni, hogy más formában folytatódott. A Fehérvárott és a megyeszékhely peremfalvai térségében lezajlott konfliktus által felszítódott és manifesztálódott cigánygyűlölet valószínűleg kifejeződött a MIÉP-re szavazásban is.
Ebben a tekintetben a MIÉP nemzetközileg kevésbé elszigetelt, mint a formalizálódott és szervezeti keretekben megjelenő magyar politikai szférában. Része egy rasszista-xenofób internacionálénak. Testvérpártok veszik körül: gratulál Le Pen és a többi kisebb „Nemzeti Front”, Haider - itt a szomszédban - holnap talán kormányon, és vajon jobban elválasztja-e a MIÉP-et Slotától, Funartól, Sesseljtől azok magyarfaló sovinizmusa, mint amennyire összeköti őket a cigányfaló rasszizmus. Torgyánt kirúgták a konzervatív internacionáléból, Orbán helye kétségessé válhat a liberális internacionáléban, Csurka sziklaszilárdan feszít a „konnacionale” vezérkarában.
Az antalli MDF utódpártjai közül a MIÉP maradt életképes. A többi maradvány kihullt. MDF, KDNP NB 1 és 2, legjobban pedig az MDNP. Utóbbi a teljes középrehúzás áldozata (is) lett: annyira odacövekelt a középre, hogy egyik oldalon sem szorítódott neki hely. A közép vesztesége ezen a párton igazolódott be példaszerűen. Ennél még mélyebb oka eme töredékek felszívódásának az, hogy ezek a pártok az Antall-klikk és csatlósai pártmenedékei: az MDNP mint az Antall-klikk pártja járt a legrosszabbul, a Surján-csoport mint ennek a klikknek kollaboráns klikkje. Nem jártak jobban azonban azok sem, akik abban mentek tönkre, hogy bosszúszomjasan leszámolva az Antall-klikkel, magukat is tönkretették: MDF, KDNP. Az összes vereség legmélyebb oka és a MIÉP felemelkedésének a magyarázata, hogy a társadalom bennük végleg leszámolt a Horthy-nosztalgiás úrisággal. Maradt a volt MDF-ből az agresszív populizmus, az egykori népi írók szellemi műhelyének etnocentrikus harmadikutas vonulata (Szabó Dezső, Németh László) utódai. A MIÉP ennek az örököse. Ezt az irányzatot a pökhendi urizáláshoz képest az agresszív nacionalizmus intranzigensei még népközelinek érezhetik. A MIÉP-siker a „B-közép” diadala a Teleki Alapítvány exkluzivitása fölött. Benne van a kocsmát is a háta mögött érző lumpen alsó-középosztályiság agresszivitása a magát felső középosztálynak pózoló körök úri huncutságával szemben. Ez utóbbi például jól látható a felhozott példán. A Teleki Alapítvány a Rákosi kori sírfelirat szériaviccére hajaz. A felirat:
„Kegyelem, békesség, áldás
Itt nyugszik Rákosi ... Jenő”
Ki nem érti, hogy a Teleki László Alapítvány álneve mögött a Gróf Teleki László Alapítvány rejtezik?
Igaz, a MIÉP is álcázásra kényszerült, de ez tábora számára nem megalázó magamegjátszás, hanem mókásan provokatív produkció. Azon csak mulathat az eszmetárs, hogy szabadon handabandázhatnak a nyilas szimbólumokkal, hiszen az (antifasizmustól meglehetősen) független magyar bíróság számára az árpádsáv mindaddig nem nyilas zászló, amíg a nyilaskereszt nincsen a közepén. Addig csak kimászott mindnyájunk címeréből. Bizonyos hadonászásról is bizonyítsa be a zsidó hisztéria schwarz auf weiss, hogy az Hitlergruss, nem impulzivitás.
A MIÉP leendő funkciója még tisztázatlan. A mumus funkció egyértelmű, Torgyán helyett ezentúl Csurkával fogják ijesztgetni a liberálisokat, és ha a vásott „pernahajderek” (Antall) mániákusan hangulatot akarnak kelteni a gyűlölet ellen, észre fogják vetetni velük, hogy a patkóban ott lapul a „zsákos párt”. A demokratáknak ezentúl gyakrabban kell elmondaniuk a Bibó-szentenciát, amely szerint a demokratát az teszi demokratává, hogy nem fél. Fontosabb lehet egy másik funkció. A MIÉP szócsöve lehet a „jobbközépnek”, amely kimond olyasmit, amit a jobbközép tudatni akar ellenfeleivel és a jó néppel, de nincsen abban a helyzetben, hogy nyíltan kimondhassa. Ilyen szócső-funkció létezett már a modern magyar történelemben.
A második világháború idején olykor a T. Házban Bajcsy-Zsilinszky, a sajtóban bizonyos cikkek, sőt esetleg a Békeffy Kabaré mondott ki olyan dolgokat, amelyeket a Kállay-kormány közölni akart, de nyíltan nem mondhatott ki. A látszólag elszigetelt jobboldali Sorgekind rossztestvérke elmondja esetleg majd az „őszintét”, amiről a komoly jótestvérek sietve kijelentik, hogy „természetesen” nekik nem az a véleményük, rosszallóan csóválják a fejüket, de azért azt is megjegyzik, hogy a túlzásokat levonva azért van a MIÉP-szövegben megfontolandó is. Ha a „jobbközép” elharsogja, hogy a „vitam et sanguinem” (életünket és vérünket) EU, akkor a „B-közép” kontrázhat, hogy „sed avenam non” (de zabot, azt nem).
Az MDF-et a jobbközép rettenetesen el akarja szigetelni, de ez látszat. Nem változott a korábbi helyzet, amikor a jobboldal a legközéptől a szélen fekvő MIÉP-ig folyamatosan átjárható volt. Szabó Iván fogja Orbán kezét, Orbán Lezsákét, Lezsák pedig Csurkáét. Igaz, a régi hűbéri elv szerint a szenior vazallusának vazallusa nem a szenior vazallusa, de hát barát barátja akkor sem ellenség, ha százszor el is kell tőle határolódni. Igaz a MIÉP-mosdatás: a MIÉP nem más eszméket képvisel, mint a jobbközép, csak más stílusban képviseli a közös eszméket.
A MIÉP a parlamentben utólagosan igazolja a Demokratikus Chartát. Ha ma a jobboldali radikalizmus túllépte a bűvös ötszázalékos küszöböt, akkor nem lehet azt mondani, hogy agyrém az a feltételezés, amely szerint a Horthy-nosztalgiás jobboldal részéről fenyegethet diktatúra veszély. Fenyegethet - sem eltúlozni, sem lebecsülni nem szabad.