SZIKORA MÁRTON
Ázsia megrázta a világot

Úgy tűnik, Ázsia az elmúlt hónapokban a világ egyik legforróbb pontjává vált. A kontinens nemcsak a Hongkongtól Tokióig megrázkódtatást okozó gazdasági válság miatt került az újságok címoldalára, hanem mára már új, katonai konfliktusforrássá is vált. Az ázsiai országokat sújtó válság legutóbb Indonéziában okozott kaotikus helyzetet.

Az indiai atomkísérletek helyszíne. Megrendült a föld Fotó: MTI

A délkelet-ázsiai országot, amelyben a múlt év őszén katasztrofális erdőtűz pusztított, a gazdasági válság következtében egészen az utóbbi napokig a polgárháború veszélye fenyegette. Az indonéz gazdasági válság okát szakértők a politika és a gazdaság összefonódására épülő rendszerben látják. Az eddigi indonéz elnök, a 76 éves Suharto államát kritikusai a korrupció szimbólumának látták. A 200 milliós lakosságú Indonéziát több mint 32 évig szinte családi vállalkozásként irányító Suharto csak olyan gazdasági változtatásokat hajtott végre az országban, amelyek nem sértették a Suharto-klán magánvállalkozásai, illetve az elnökhöz közel álló barátok üzleti érdekeit. Az ennek eredményeként kialakuló pénzügyi krízis az indonéz lakosság minden rétegét súlyosan érintette. A gazdasági és politikai válság hatására az egy főre jutó 1200 dolláros évi átlagkereset szinte egyik napról a másikra 300 dollárra csökkent. Az üzleti negyedek csillogó komplexumai, amelyek egy évvel ezelőtt még Ázsia egyik legvonzóbb befektetési piacáról tanúskodtak, ma gyakorlatilag üresen állnak. Az üzleti tranzakciók jó része teljesen megbénult, és a vállalatoknak nincs reális esélye annak a 70 milliárd dollárnak a visszafizetésére, melyet külföldi bankkölcsönökből szereztek. A gazdasági skála másik végén pedig a legalapvetőbb élelmiszerek egyre emelkedő áraival a szegényebb háztartások képtelenek felvenni a versenyt.

Tüntetés és anarchia

Indonéziában hónapok óta mindenki csak reformokról beszél. Suharto azonban, akit idén márciusban hetedszerre választott újra „ellenszavazat nélkül” az indonéz parlament, még egy héttel ezelőtt is azt nyilatkozta, hogy 2003 - azaz hetedik mandátumának lejárta - előtt nem lesz politikai változtatás. A Suharto-ellenes reformok két, egyre növekvő tábora kezdett kialakulni az elmúlt hónapokban. Az egyik tábort a diákság alkotta, amely azonnali reformokat követelt - Suharto nélkül. A radikális fiatalok némiképp visszariadtak, amikor tüntetéseik anarchikus fosztogatásokká és autógyújtogatásokká fajultak, de továbbra sem álltak el követeléseiktől.
A diákok ez év februárjától kezdve rendeztek tüntetéseket a Suharto-rezsim ellen, a demokrácia mellett. „Suhartót ki kell rúgni, mint egy kutyát” - lehetett olvasni szókimondó transzparenseiken és Dzsakarta egyetemeinek falain. A másik tábor, amely szintén a demokratikus berendezkedés mellett szállt síkra, visszafogottabban adott hangot követeléseinek. Ehhez a táborhoz tartozik a parlament felsőházának szóvivője és más parlamenti képviselők is, akik szintén az indonéz elnök lemondását követelték. Az utolsó szó azonban nem e két táboré volt, hanem egy harmadik tényezőé: a Wiranto tábornok vezette katonaságé. A katonaságon múlt, hogy a parlament épülete körül lezajlott keddi és szerdai tüntetések nem végződtek véres megtorlással, ami azt mutatja, hogy a katonai vezetés is belátta: most van szükség politikai változtatásra. Bár a többi tábornokhoz hasonlóan Wiranto is lojális az exelnökhöz (1989 és 1993 között Suharto segédtisztje volt), az utcára vonuló több ezer tizenévesre azonban nem nyitott tüzet. A katonaság döntését megalapozta egy tanácsadói csoport három hónapja folyó nem hivatalos egyeztetése, akik azt latolgatták, hogyan lehetne Suhartót hatalmától megfosztani anélkül, hogy a nemzet stabilitása veszélybe kerülne - írja az indonéz katonai vezetéshez közel álló forrásokra hivatkozva a Time magazin.
Bár Wiranto tevőlegesen nem támogatta a diákság megmozdulásait, több ízben is kifejezte, hogy a fiataloknak joguk van egyetemi campusaikon demonstrálni. Az egyetemek körül járőröző katonák baráti gesztusokat tettek a tüntetőknek. Ami jó a társadalomnak, az jó a katonaságnak is - nyilatkozta a Gadjah Mada egyetem egy politológusa a Time magazinnak. Elemzők szerint a demokráciát keretek közé szorító Suharto távozása, ha az a nevével fémjelzett „modell” megváltoztatásával is jár, talán segíthet a kibontakozásban. A gazdasági megszorítások azonban a jövőben is társadalmi megmozdulásokkal fenyegetnek, ugyanis a Nemzetközi Valutaalap 40 milliárd dolláros mentőcsomagjának elfogadására kényszerült Indonéziának nincs széles mozgástere. Kérdéses, hogy az indonéziai események menetét nagyban befolyásoló IMF módosít-e majd programján Suharto távozásának, illetve az elnök lemondásához vezető erőszakos eseményeknek a hatására.

India büszkesége

Az ázsiai térség egy másik kritikus pontja az indiai atomfegyverkezés. Azt a tényt, hogy az atomhatalmak klubjába India is befurakodott, egyfajta kompenzációként értékeli az Indiában két hónapja hatalmon levő hindu nacionalista Bharatiya Janata Párt (BJP). India végre kiállhat a jogaiért, kirobbanó önbecsülés - lehetett olvasni az indiai médiában megjelenő főcímeket a kísérleti atomrobbantások utáni napokban.
India már jó ideje nem rejtette véka alá szándékát, miszerint arzenálját szeretné nukleáris fegyverekkel is bővíteni. Washington azonban alábecsülte az indiaiak képességét és szándékuk komolyságát. Azzal egy időben, hogy amerikai diplomaták próbálták lebeszélni az indiai vezetést az atomkísérletekről, 1995 óta az Egyesült Államok nagy teljesítményű számítógépeket, atomtöltetek előállításához szükséges biztonsági felszereléseket és robottechnikát szállított Indiába. Az Egyesült Államok kormánya és a Pentagon tudott az atomgyárakban dolgozók biztonsági felszereléseként exportált műszerek valódi rendeltetési céljáról, sőt indiai kutatók bebocsátást nyertek több amerikai atomlaboratóriumba is - írja a lap.
A robbantások az indiai öntudat fellángolását jelentették, lendületet adtak az új miniszterelnök politikai ambícióinak, és ami nem elhanyagolható, erőfitogtatásként szolgáltak a szomszédos Pakisztán és Kína felé. Sok indiai büszke arra, hogy nemzetük vezetői megfricskázták az Egyesült Államokat és az egész világot. Az indiai vezetés Vajpayee miniszterelnökkel az élen abban a biztos tudatban végezte a robbantásokat, hogy egy közvélemény-kutatás szerint India egymilliárdos lakosságának 91 százaléka mögöttük áll. A maradék 9 százalékot talán az a 135 millió muzulmán vallású teszi ki, akiket a hindu nacionalizmussal tarkított BJP-kormánypolitika megpróbál hátrányos helyzetbe szorítani. A BJP-kormány nem titkolt muzulmánellenes politikával került hatalomra. Programjában szerepelt többek között: „minden földig lerombolt mecset helyett egy hindu templom fog állni”, a főként muzulmánok lakta Kasmir tartomány különleges státusának megszüntetése, valamint India integritásának biztosítása a „nukleáris alternatíva” révén.
Bár az Egyesült Államok számításai szerint India nem kockáztathat meg több milliárd dolláros pénzkiesést, Vajpayee dacol a kísérleti robbantások által kiváltott amerikai szankciókkal. Indiának eddig sikerült átvészelnie a számítógépexportjára irányuló korlátozó intézkedéseket, és úgy tűnik egyelőre boldogul a külföldi segélyek nélkül is. Az indiai kormány legfőbb érve az atomkísérletek végrehajtásával kapcsolatban a szomszédos Kína, illetve Pakisztán dominanciájának visszaszorítása. Bár Pakisztán hagyományos fegyverei nem jelenthetnek valós veszélyt Indiára, Újdelhi attól tart, hogy kínai segítséggel Pakisztán a nukleáris alternatívához fordul, és bármilyen indiai célpontot megtámadhat.
Az indiai bizalmatlanság a szomszédok felé azonban nem mindig alapul valós információkon. Az indiaiak meg vannak győződve arról, hogy Kína nukleáris tölteteket telepített Tibetbe. Az Egyesült Államok azonban megállapította, hogy a feltételezés nem igaz. India szintén Kínát vádolja azzal, hogy áprilisban rakétatechnológiát szállított Pakisztánnak, de fény derült rá, hogy Észak-Korea volt a szállító. Az indiai bizalmatlanságért drága árat fizethetnek mind India, mind pedig a környező országok, mivel ez láncreakcióként indítja el a fegyverkezést a szomszédoknál is. Ennek késleltetése érdekében a Clinton-kormányzat megduplázta a Pakisztánt szemmel tartó műholdak számát. Amerikai diplomaták Iszlámábádba érkezve közölték a pakisztáni vezetéssel, hogy Amerika kénytelen lesz megvonni segélyeit Pakisztántól, amennyiben végrehajtja az atomrobbantásokat. Pakisztánban azonban a „csak azért is” hangulat kezd túlsúlyba kerülni. Az Egyesült Államok ugyan közölte, hogy amennyiben Pakisztán eláll a robbantásoktól, hajlandó azt a 28 darab F-16-os vadászgépet is leszállítani Iszlámábádnak, amit régóta halogatnak. Az iszlámábádi ellenzék ugyanakkor - köztük Benazir Buttho, a néhai elnök lánya - határozottan követeli a válaszrobbantást a kormánytól.
Ma még csak sejteni sem lehet, hogy az ázsiai válság milyen következményekkel fog járni nemcsak a szubkontinens, hanem az egész világ számára. „A történelem sajnos csak a felrobbantott bombákat jegyzi fel, nem a raktárban maradtakat” - jegyzi meg öszszeállítása végén a Time.