GADÓ GYÖRGY
A jobboldali előretörés és a magyar zsidóság

Indokolt, ha országgyűlési választások alkalmával a magyarországi zsidóság felelős képviselői megvizsgálják a politikai helyzetet, és levonják a kellő következtetéseket. Habár e sorok írásakor úgy tűnik, hogy a Magyar Szocialista Párt többségben lesz az új parlamentben, és így a kormány eddigi politikája folytatódik, kétségtelen, hogy a jobboldal különféle árnyalatú pártjai együttvéve nagyobb erőre tettek szert a korábbinál. Ez akkor is megfontolást érdemlő tény, ha megállapítható: a jobboldal erősen megosztott.
A diaszpórában élő zsidóság a modern korban mindenütt erősen tagolt - mind a valláshoz való viszonyát és önazonosságának értelmezését tekintve, mind politikailag. A konzervatív, a liberális és a szocialisztikus irányzatok a különböző országokban (már ahol zsidók egyáltalán élnek) mind számíthatnak a zsidóság kisebb-nagyobb részének a támogatására is. Ez természetes, és nem igaz, hogy a zsidóság mindenütt a baloldal, pláne a baloldali radikalizmus támasza, vagy az lett volna. Ennélfogva a mai Magyarországon sem lehet arról beszélni, hogy a zsidók a maguk zsidó mivoltánál fogva csakis bizonyos politikai pártokat támogatnának, vagy hogy ilyen egyoldalú preferenciák előírhatók lennének számukra akár vallási, akár etikai, vagy bármilyen más alapon. Ám egy dologban a magyar zsidóság egységes tud lenni, és annak is kell lennie: a politikai antiszemitizmus és a rasszizmus elutasításában.
A rendszerváltás kezdeteitől eltelt idestova tíz év fontos fejleményeket és tanulságokat hozott ebből a minden magyar zsidó számára lényeges, sajátos szempontból. Felszínre kerültek a magyar politikai élet utolsó száz évének a legrosszabb hagyományai, közöttük a politikai antiszemitizmus - annak elegáns” úri változatától a durva hitlerista-nyilas változatig. És míg az utóbbi megmaradt teljesen marginális, törpe kisebbségnek, ez előbbi meglehetős teret kapott egyes politikai pártokban, a közéletben, a sajtóban. Az Antall-Boross-éra alatt tapasztalhattuk, milyen bántó és aggasztó jelenségeket produkált mindez - még akkor is, ha mondjuk épp a néhai Antall József legbensőbb szándékaival nem egyezett meg.
A zsidóság számára a rendszerváltás szűk egy évtizedének a legfontosabb tanulsága a politikai antiszemitizmus tekintetében az, hogy az önmagukat kereszténynek és nemzetinek mondó politikai erők többnyire képtelenek voltak egyértelműen és határozottan, elvileg és a politikai gyakorlatban egyaránt fellépni a politikai antiszemitizmus ellen és személy szerint annak képviselőivel szemben. Mi több, nem is igen akartak, és nemegyszer tudatosan felhasználták ezeket befolyásuk növelésére.
A legutóbbi években a szélsőjobboldal agresszívabb csoportjai egyre arcátlanabbul léptek fel: az újnyilasok szervezkedése, utcai agitációja és masírozása, a holocaust szemérmetlen és hangos tagadása mellett a zsidók elleni vérvád propagálása, a Mein Kampf és más hitlerista szellemű kiadványok tömeges és nyílt terjesztése azonban még nem minden. Arcátlanságukat azzal tetézték, hogy következetesen és módszeresen visszaélve a demokratikus állam nyújtotta szabadságjogokkal, a bíróságok segítségével kezdték üldözni az őket érdemük szerint minősítő antifasisztákat, illetve feloszlatással fenyegetni a hitközségek szövetségét. Ráadásul az állam, valamint a zsidók és más antifasiszták pénzét követelik rasszista és antiszemita propagandájuk folytatásához. Ez a példátlan pimaszság azért vált lehetővé, mert a magyar jobboldal mérsékeltebb csoportjaitól sem idegen az a mentalitás és ideológia, amelynek a szélsőjobb oly durván ad hangot. Nem önmagában Szabó Albert vagy Kunszabó Ferenc, netán Mónus Áron jelent politikai veszélyt a demokráciára, hanem az a tény, hogy egyes politikai, közéleti és kulturális szereplők nyugodtan támogatják őket, antiszemita kiadványaikat terjesztik, bátran mernek közreműködni rendezvényeiken, mert nem kell félniük attól, hogy ezzel végképpen ellehetetlenülnek és ujjal fognak rájuk mutogatni.
Nálunk a szélsőjobb legdurvább megnyilvánulásai is lehetségesek, mert ebben az országban még mindig nem alakult ki az a fajta jobboldal, amely a nyugati demokráciákban - és Németországban is! - hoszszú ideje megszokott. Itt az antiszemitizmussal és a magyar nacionalizmussal áthatott „keresztény nemzeti” szellemiség a jobboldal meghatározója. Ez az 1919-es ellenforradalom szellemisége. És aki azt remélte, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Párt képében végre valami csakugyan európai jellegű és nívójú polgári jobboldal lépett síkra, annak erősen el kell gondolkoznia a párt egyes megnyilvánulásain. Azon a röplapon például, amely e felhívással végződik: Szavazz a nemzeti pártokra, ők nem a hazaárulásban lesznek szakértők!”. A röplap aláírása: KDNP - FKGP - MDF - FIDESZ - MIÉP - A haza sorsáért aggódó magyarok”. A Fidesz - MPP súlyos felelősséget vállal, ha - akár kormánypártként, akár ellenzékben - a hagyományos (parlagi, nem európaias, antiszemita, „keresztény-nemzeti”) jobboldal uszályába kerül.
A Fidesz ilyen vagy amolyan magatartásától sokban függ, hogy milyen lehetőségekhez jut a jobbratolódás hullámán a parlamentbe került MIÉP, mennyire válik a politikai antiszemitizmus nyíltan vagy kódoltan megszólaló, de mind hangosabb szócsövévé.
A szélsőjobb különféle csoportjai végül azért is tudtak sikeresen előrenyomulni az utóbbi években, mert a baloldali erők (a tényleg baloldaliak) gyöngék és dezorientáltak voltak, a liberális erők pedig doktriner módon a szabadságjogok minden áldásában részeltették a szélsőjobbot. Habár bizonyos, hogy Csurka megerősödésének számos oka volt, de az egyik legelső az, hogy nyomban emlékezetes „dolgozata” után, 1992-ben nem golyózták ki a politikai életből, nem deklarálták politikailag persona non gratának. A liberalizmus hazai erői azzal áltatták önmagukat és az országot, hogy a szélsőjobb antiszemita, nacionalista és náci uszítása iránti türelem még mindig kevésbé ártalmas, mint az ellenük való fellépés jogi eszközökkel.
A liberális és baloldali erők a halálbüntetés ellenzése tekintetében a nyugat-európai normákhoz igazodnak, a szélsőjobb iránti tolerancia terén viszont az amerikai normákhoz. Holott jól tudhatják, hogy Nyugat-Európában nem egy, nem is két példa van olyan törvényi szabályozásokra, amelyekkel a szélsőjobb uszítás, a nyílt náci propaganda elhallgattatható.
Teljesen elhibázott úgy tenni fel a kérdést, hogy van-e belátható időn belül esélye a szélsőjobbnak a hatalom megszerzésére a magyar politikai erőviszonyok mellett, a mai nemzetközi helyzetben. A szélsőjobb antiszemita és náci propagandája akkor is elfogadhatatlan és akkor sem tolerálható, ha semmi ilyen esélyük nincs. De ki mondhat bizonyosat a jövőről? A hazai és a közép-kelet-európai viszonyokban hirtelen változások következhetnek be, új nemzetközi konfliktusok támadhatnak, új erőtényezők léphetnek fel. Amellett a hagyományos magyar (úri, parlagi, antiszemita) jobboldal felerősít(het)i a szélsőjobb társadalmi hatását.
„A bűn útja hamis szavakkal van kikövezve” - mondja Konrád György egy nemrég adott interjúban. - „Azok az emberek, akik a XX. században a legiszonyúbb tetteket elkövették, nem voltak eredetileg ilyen iszonyú gonosz emberek, gyermekekként átlagosak voltak: ami őket erre a gonoszságra képessé tette, az a belső felmentés volt, amit egy retorika, egy demagógia szolgáltatott nekik. Jelszavak vitték őket a bűnre.”
A magyar zsidóságot elviselhetetlen módon sérti emberi és társadalmi önérzetében, kegyeleti érzéseiben a vérvád, a holocaustnak a zsidóság megrágalmazásával kapcsolatos tagadása, magyar voltának és hazafiságának az az elvitatása, amire a szélsőjobboldal és részben a mérsékeltnek mondott jobboldal propagandája, magatartása szinte naponta produkál példákat. Mindezt tűrhetetlennek tartja. Követeljük, hogy az új országgyűlés megfelelő, hatékony törvénnyel vessen gátat ezeknek. Már akkor, amikor még semmi esély nincs a szélsőjobb részesedésére a hatalomból, amikor még a „verbális cselekmények” nyomán nem következnek be tettleges atrocitások. Azt talán mondanunk sem kell, hogy mindez elsősorban nem is zsidó érdek, hanem magyar. A magyar demokrácia érdeke.