TIHANYI PÉTER
Beszélgetés Kovács István, Kokó olimpiai és világbajnokkal

Kovács István családi körben. „Én már tizennyolc évesen, gyerekfejjel is nagy családot szerettem volna” Fotó: Turbán Hédi

- Az olimpiai bajnokoktól egy dolgot mindig nagyon irigyeltem: azt az egy-két percet, amit egy világraszóló teljesítmény után a dobogó tetején töltenek, miközben saját és nemzetük tiszteletére szól a himnusz. Gondolom, ezek valóban felemelő és katartikus pillanatok.
- Nehéz beszélni arról, ami a titkok, vagy nem is annyira a titkok, hanem inkább az ember legbensőbb érzései közé tartozik. Ezt szavakkal leírni elég nehéz, tudniillik nem tudom, más emberek életében mihez hasonlíthatók ezek a dolgok. Megmondom neked pontosan: a magyarországi bajnoki győzelmem utáni himnusz, majd az olimpiai bajnoki döntő utáni himnusz, illetve a gyermekem születése, ez volt az a három esemény eddigi életemben, amikor a boldogságot, az örömöt a legtöményebben éltem át. Ezekre mindig emlékezni fogok. Biztos, hogy mindenkinek az életében vannak ehhez hasonló pillanatok. Van, akinek az érettségi letételének vagy - ahogy nekem is volt - a gyermeke születésének a pillanata. Egy élsportolónak, ha szerencséje van, és megadatik neki, hogy világbajnok vagy olimpiai bajnok legyen, akkor még egy-egy ilyen fantasztikus perccel gazdagodhat az élete.
- Ott a dobogó tetején azok a kemény hetek, hónapok vagy évek, amiket az edzőteremben töltöttél, a kellemetlen élményekkel együtt, gondolom, teljesen eltűnnek.
- Ezek a kellemetlen élmények nem csak ezekben a felemelő pillanatokban tűnnek el, hiszen már maga a mérkőzés is felold ez alól. Tehát ha a mérkőzés után nincs is ilyen csodálatos beteljesedés, én akkor is szívesen gondolok vissza az elvégzett munkára, mert ez már magában is nemesíti az embert. Ha ehhez még párosul egy ilyen eredmény is, az már egy plusz dolog. Én emlékszem majdnem minden himnuszomra, mikor a dobogó tetején álltam. Ott már nem nagyon tudom kontrollálni a dolgokat. Hogy pontosan mi történik akkor, hogy miért és mit csinálok ott, vagy hogyan gondolkodom azokban a pillanatokban - megmondom őszintén - nem tudom. Szinte automatikusan történnek a dolgok. Azokban a másodpercekben igazából még gondolatai sincsenek az embernek. Amire mindig ügyelek, az az, hogy az érzéseim fölött - ha úgy tetszik, a könnyeim fölött - megpróbáljak uralkodni, hogy a himnuszt legalább végig tudjam énekelni. Ez vagy sikerül, vagy nem.
- Nagyon érdekesek számomra a világversenyek előtti nyilatkozataid. Gondolok itt arra, hogy van benned egy elég pontos kép a győzelemről, és ezt te precízen meg is fogalmazod. Aztán mondasz pár mondatot az akaraterődről, és az interjú végén határozottan kijelented, hogy győzni fogsz. Majd két nap múlva a versenyen - pont úgy, ahogyan nyilatkoztad - valóban te leszel a győztes. Honnan ez a látás, ez a bizonyosság, ez az erő?
- Ha az elejéről kezdem, el kell mondjam, hogy én régen nem voltam egy igazán tehetséges srác. Nagyon-nagyon sok munkámba és sok évembe tellett, míg először azt mondták rám, hogy tehetséges vagyok. Sok mindent kellett megtennem, és sok dolgot kellett megtanulnom. Ez a rengeteg elvégzett munka adott egy egészséges önbizalmat és magabiztosságot. Már többször kipróbáltam, és mindig bebizonyosodott: ha valamiért mindent megtettem, és nem száz - az kevés -, hanem kétszáz százalékosan odaszántam magam az edzéseken; és ha az életemből olyan dolgokat is adtam a sportnak, amit egyébként más nem; akkor biztos lehettem a sikerben. Mondom, ez már sokszor beigazolódott. Innentől kezdve ez egy olyan készséggé fejlődött bennem, hogyha nekivágtam egy cél elérésének, majdhogynem papírra lehetett volna vetni, hogy mit kell érte megtennem. És ha mindezt meg is tettem, akkor bátran kijelentettem (vagy nyilatkoztam), hogy ettől kezdve nem lehet más a győztes, csak én.
- Ezeket a győzelmedre vonatkozó bizakodó kijelentéseket azért teszed, mert úgy gondolod, hogy a kimondott szó ereje is hozzásegít a győzelemhez?
- Talán azért, hogy ezzel önmagamat erősítsem és buzdítsam. Hogy teljesen tisztában legyek azzal, hogy én emberi szinten mindent megtettem. Tulajdonképpen az elvégzett munkám reális értékelését mondom el mindig. Ez magam felé a legfontosabb. Innentől kezdve már nem rajtam múlik. És ha már nem a sportolón múlik a dolog, akkor majdnem biztos lehet a sikerben.
- Két teljesen egyenlő versenyzőnél, akiknek hasonló a tehetségük, az erőnlétük, a felkészültségük, mi az, ami végül is eldönti a mérkőzést?
- Ilyenkor majdhogynem a metakommunikáció szintjén dőlnek el a dolgok: kinek erősebb a személyisége, ki tud jobban hatni a másikra.
- Ezt komolyan mondod?
- Abszolút. Még pontosabb leszek. Ebben az esetben nagy valószínűséggel az a versenyző fogja megnyerni a mérkőzést, akinek az intelligenciája erősebb, és uralni tudja a szorítót. Nagyon nagy szerencsémre az amatőr világból az elmúlt négy-öt évben már igen nagy fórral indultam. Tehát abszolút esélyesként kezdtem a mérkőzéseket, s eléggé meggyőző fölénnyel meg is nyertem őket, nem volt benne nagy rizikó. De voltak olyan ellenfeleim is, akiket csak a mérkőzés közben sikerült megtörnöm. Az ökölvívásban, amikor két ember megmérkőzik, az egyéniségük, a szellemiségük erősen megmutatkozik. Annak ellenére, hogy ez egy fizikai és küzdősport, azért itt a szellem és az ideg is nagy csatát vív. Főleg a mérkőzés elején. Még egyszer mondom: akinek az intelligenciája erősebb, általában az hagyja el győztesként a szorítót.
- Melyik az a tulajdonságod, amelyik a versenyeken a leginkább a győzelemhez segít?
- Talán a küzdeni tudásom és az akaraterőm. De általában nem a versenyeken nyerem meg a mérkőzést. Úgy érzem, hogy a felkészülésem idejének végére szellemi szinten már eldől a meccs kimenetele. A mérkőzés: egy kész dolog.
- Mondd, az indulati elemek - tehát az, hogy az ellenfél túl durván üt meg, te erre bepipulsz, és keményebben ütsz vissza, vagy hasonlók - szerepet játszhatnak a ringben?
- Ez elő nem fordulhat, még véletlenül sem. Egyébként normálisan végiggondolva logikus, amit kérdezel. De az ökölvívásban ez teljesen fordítva van. Én bőven tudom - feldolgoztam már a hosszú évek alatt -, hogy az ellenfélnek mi a célja. Ezért ez a cél számomra ismerős és egyértelmű. Tudniillik az én célom is ugyanez: hogy a szabályok által engedélyezett eszközökkel legyőzzük egymást. Ebben természetesen benne van az a lehetőség is, hogy ő nagyobbat üt. Ezért nem tudok megsértődni vagy megharagudni a másikra. Ahhoz, hogy én nyerjem meg a találkozót, „agyilag” is teljes mértékben ott kell lennem minden másodpercben. Egy pillanatra sem veszíthetem el a fejem azért, mert esetleg fájdalom ért. Arról nem beszélve, hogy ez a fajta fájdalom egy ökölvívó életében - bármilyen furcsán is hangzik - igazából nem fizikai. Vagy ha mégis, akkor az nem a mérkőzésen jelentkezik, hanem jóval később.
- István, mit jelent számodra az, hogy apa vagy?
- Feladatot és célt szab az életemnek. Nem azt mondom, hogy ezért csinálom az ökölvívást, de az biztos, hogy nagyon fontos szempont lett az életemben, hogy a családomnak minden anyagi és erkölcsi jót biztosítsak. Hogy egészségben, jólétben és boldogan nőjenek fel a gyermekeim, úgy, ahogyan én szeretném.
- Gyermekeid?! Több is van?
- Most már kettő.
- Mennyi idősek?
- A nagyobbik négyéves lesz, a kisebb ma egy hetes.
- És ezt csak így mondod?
- Na jó, szóval fiú, Gergőnek hívják és gyönyörű.
- Gratulálok!
- Köszönöm szépen.
- Akkor ezért jöttél most haza Budapestre?
- Igen, igen. A két gyermekem tulajdonképpen motiváló- és hajtóerő az életem minden területén. Én már tizennyolc évesen, gyerekfejjel is nagy családot szerettem volna. Már akkor apa szerettem volna lenni. Azt, hogy ez egy kicsit később következett be, egyáltalán nem bánom. Ez most is nagy boldogság. Az az igazság, hogy én még további gyermekeket is szeretnék, bár a feleségem erről egészen másként gondolkodik. De remélem, idővel hajlik majd az én vágyaim felé.
- Nagyon szépen fogalmaztál…
- Nagyon jó és nagyon rendes családapa és családfenntartó szeretnék lenni, vagy talán már vagyok is, nem tudom.
- Úgy tudom, Hamburgba szerződtél profi ökölvívónak. Változott-e azóta a hozzáállásod a munkához, a sporthoz vagy egyáltalán az élethez?
- Nem, egyáltalán nem. Maximum a céljaim változtak. Más dolgokért hajtok most, és más dolgok érdekeltek egy-két évvel ezelőtt. Most egy másfajta közegben, kicsit nagyobb segítséggel, jobb körülmények között - és a családomnak is jobb körülményeket biztosítva - tudok sportolni. De magához a munkához, a sporthoz való hozzáállásom kicsit sem változott.
- Azt mondod, hogy a céljaid viszont megváltoztak. Mik ezek az új célok?
- Régebben igazából csak az erkölcsi siker volt célként kitűzhető. Most itt a profik táborában az erkölcsi siker mellett anyagi sikereket is el lehet érni, sőt, komoly egzisztenciát lehet teremteni. Igazából azonban az új célok alatt nem erre gondoltam. Fantasztikusan boldog vagyok, és nagyon értékes dolognak tartom, hogy olimpiai bajnok lehettem, de ez már másnak is sikerült itthon. Profi világbajnok viszont még soha senki nem volt Magyarországról. Úgyhogy ez egy olyan cél most az életemben, amit, ha elérek, akkor megint egy elég komoly fejezetet vések a magyar sport történetébe.
- És… el fogod érni?
- Igen, biztos vagyok benne.
- Szabadidődben mit szeretsz a legjobban csinálni?
- Nagyon szeretek futballozni, és általában szeretem a játékos dolgokat. Van egy óriási motorom, és szeretek egyedül, csak úgy, céltalanul motorozni. Ha Pesten vagyok, és szép az idő, beöltözöm a felismerhetetlenségig, felveszem a bukósisakot, és össze-vissza járom a várost. Ezt nagyon élvezem. Amit még szeretek, az a barátaimmal való együttlét. Velük sajnos egyre ritkábban tudok találkozni. Amikor hazajövök, ők is várják már, és én is várom a szabad órákat, amiket együtt tölthetünk. Különben a legjobb barátaim közül szinte senki sem sportoló.
- Ezt valahogy gondoltam. Te ugye lakótelepi srác voltál, szóval ilyen grundos fiú?
- Kőbányán nőttem fel, egy elég kemény környéken, a Pongrác-telepen. Onnan tizennégy éves koromban költöztünk Rákoskeresztúrra, a lakótelepi tízemeletesek egyikébe.
- Milyen embernek ismered önmagad?
- Fiatalabb koromban voltak olyan korszakaim, amikor nem voltam elégedett önmagammal, és nem voltam biztos abban, hogy jó-e az, amit csinálok, vagy egyáltalán jó úton járok-e. Most egy olyan szakaszában vagyok az életemnek, mikor úgy érzem, hogy amit csinálok, az jó, ahogy csinálom, az jó. Igazából olyan sok problémát most nem látok sem az életvitelemben, sem a magatartásomban. Jól érzem magam a bőrömben.
- Milyen érzés az, hogy egy egész ország a beceneveden szólít? Ezt csak azzal teszik, akit nagyon szeretnek. Te vagy „a Kokó”.
- Ez fantasztikus. Egyszerűen fantasztikus érzés. Soha nem gondoltam volna, hogy pusztán a sport segítségével ennyi szeretetet kaphatok. Ez azért is fontos és jó, mert nagyon sok minden mérhető anyagiakban, de ez az egy dolog egyáltalán nem. Tehát a szeretetet sem megvásárolni, sem semmilyen módon kierőszakolni nem lehet. Ha valóban szeretnek, úgy érzem, nem élek hiába, nem sportolok hiába. Könnyűnek érzem magam tőle, mintha a föld fölött járnék tíz centivel. Azt kell hogy mondjam, most már ez a legnagyobb erőforrásom.
- Hogyan tudod ezt viszonozni?
- Mindenképpen a sporteredményeimmel próbálom meghálálni és valamiképpen viszonozni. Azonkívül a lehető legközvetlenebb próbálok maradni, még olyan szituációkban, olyan helyzetekben is, amikor nehezemre esik, hiszen egy világbajnok, egy kedvenc is „emberből van”. Nekem is vannak nehezebb napjaim, pillanataim, amikor nem olyan könnyű barátságosnak és kedvesnek lennem. De mivel az emberekben egy ilyen kép él rólam, így fogadtak el, ez szinte egyfajta „feladatot” ró rám. Persze ennek a feladatnak örömmel és boldogan teszek eleget, és kellemes végrehajtani. Ha autóval megyek és rám mosolyognak, én visszamosolygok és visszaintegetek. Olyan is volt már, hogy a másik kocsiból - miután észrevették, hogy én ülök az autóban - fülig érő szájjal intettek, hogy álljak már félre egy pillanatra, mert úgy szeretnének egy kicsit beszélgetni velem. Én megálltam, pár percig beszélgettünk, és miután autogramot adtam, mindenkivel kezet fogtam. Az az öröm és boldogság, amit a szemükben láttam… hát… egészen zavarba hozott.
- Köszi, Kokó.