Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ MIKLÓS
A Fidesz – Úrhatnám Polgári Párt jelenképe

Magyarország a kísértetjárás földje. 1990-ben alig távozott a Kommunizmus Kísértete, helyében nyomban megjelent az Úri Magyarország fantomja. Pedig már azt hittük, hogy az 1945-ös földosztás, a 45-ös választás és az 1946-os köztársaság végleg száműzte az ősi kriptába. Megnyugodhattunk 1956-ban, hogy a forradalom barikádjainak környékén nem kezdett el kísérteni a Szegedi Gondolat Drakulája. 1994-ben azonban mintha véget ért volna a Nagy Nemzeti Spiritiszta Szeánsz.


Lech Walesa és Orbán Viktor. „Ponti-Fexi-Maxi” a választások előtt Fotó: MTI

A Horthy-nosztalgiás jobboldal táborán a kétségbeesés lett úrrá. Humpty Dumpty leesett a palánkról, és hol a király száz katonája, hogy összerakja? Tavalyra eljött a mester, aki megteremtette a széttört régi helyén az új egységet. Kérdés, hogy az történt-e, hogy a kócsag- és darutollas erők rendeződtek egy másfajta hatalom mögé, vagy a másfajta hatalom tűzte ki, ha nem is mindjárt a kócsag- vagy a daru-, de legalábbis a pávatollat. Valószínűleg egyik sem történt. A régit formázó új úrhatnámság nem széttört cserép, hanem hidra, amelynek több feje van, de egy időben mindig csak az egyik okádja a tüzet, a többi legfeljebb mérget fröcsköl. 1990-94 között az MDF volt a tűzokádó fej, most a Fidesz az. Csak fej van több, a test egy.

A polgári Magyarország feudális jelmeze

1867 után a polgári Magyarországot a történelmi nagybirtokosság építette fel. Végrehajtotta az intézményi rendszerváltást, de megmaradt uralkodó osztálynak. A rendszerváltás valóságos volt, de nem történt garnitúracsere. Valóságos volt, mert az 1848 előtti jobbágytartó hűbérúr volt jobbágyai polgári munkaadója lett, de polgári munkaadóként is megmaradt földesúrnak. A 67-es rendszer ideológiája a liberalizmus lett, de nem polgári, hanem nemesi liberalizmus. Az idegen abszolutizmus elleni rendi ellenállásból nemzeti ellenállás lett, a megye rendi autonómiájából modern önkormányzatiság. A századvég viharos konjunktúrája megteremtette a modern kapitalizmust, de a rendi liberalizmus helyébe nem lépett polgári liberalizmus. A hirtelen meggazdagodott, arrivista nagypolgárság nem mert konfrontálódni a nagybirtokossággal, ebben közrejátszott az is, hogy ezt a réteget elgyámoltalanította zsidó származása. A kor „uralkodó eszméje” a nacionalizmus volt, és a „zsidó” csak nem mondhatta meg a „magyarnak”, hogy „mi a magyar”. 1919 őszén a „Szegedi Gondolat” nem csupán a 19-es vörös rezsimmel, hanem a 18-as demokratikus köztársasággal szemben is ellenforradalomként lépett fel. A jelentős - részben zsidó származású - nagyburzsoázia ekkor kisebb veszélyt látott a darutollas különítmények antiszemitizmusában, mint a vagyonára törő kommunistákban. A paternalista féldiktatúra nem tűrt semmiféle liberalizmust. A kommunista pártot, a szabadkőművességet egyaránt betiltották. A „manchesteri” nagykapitalizmus adekvát politikai formája a liberalizmus volt, de ez a liberalizmus a két háború között csak a legitizmus maskarájában léphetett föl. A nagytőke-nagybirtok szimbiózis talaján maradva a „fehér ló” mítosszal (természetesen nem a táltosok, hanem az ellentengernagy fehér lováról van szó) csak a királyság mítoszát lehetett nagypolgári liberális alternatívaként szembeállítani. Az 1990-ben örökölt (nagy)polgári hagyományra leginkább a marxista esztétika valahai formulája alkalmazható: „polgári tartalom feudális formában.”

Az úrhatnám polgáriság jellemzői

A két háború közötti nagypolgári magatartást még egy másik dolog is hozzákapcsolta a feudális magatartáshoz. A XVIII. században kialakult klasszikus polgári tudat az önálló egzisztenciát üzleti partnerként értelmezi. A polgár üzleti partnere fogyasztójának, konkurensének és munkavállalójának is. A sok embert foglalkoztató gyárban a munkaadó másik funkciót is kap, már nem csupán üzlettársa az üzemében dolgozó munkavállalónak, hanem az üzem működését vezénylő „ipari kapitány” is. Erre a tevékenységre a klasszikus polgári politikai kultúra nem alakít ki szerepmagatartást. Az „ipari kapitány” kölcsönveszi a feudális „úr-szolga” szerepkörből az úr szerepét. 1990-ben a jobboldal egyéb más okok mellett azért is lépett fel feudális maskarában, mert a kialakítandó magyar nagykapitalizmus ipari kapitányi funkcióját szánta elitjének, s erre alkalmasnak vélte az úrszerepet. A Kádár-kori „felemás polgárosodás” viszonyaiból, a „második gazdaságnak” nevezett pórusszektorból két vállalkozói magatartás alakult ki. A „self made man” típus polgári öntudatának alapja az a hit volt, hogy teljesítményeivel alapozta meg gazdasági önállóságát, az úrhatnám típus pedig az „úri rendhez” való vélt tartozás alapján tartott igényt tulajdonra és privilégiumokra. Amíg fennállott a reménye annak, hogy kialakul az új magyar nagykapitalizmus, addig az MDF pszeudodzsentri úrhatnámsága volt az új jobboldaliság jellegadó tényezője. Amikor 1994-re nem alakult ki olyan nagykapitalizmus, amelyben értelme lehetne a klasszikus „úr- szolga” szerepnek, a jobboldal vezetése a Fidesz kezébe került, mivel az ifjújobboldali arrivisták az úrhatnám eszményt értelmezni tudták a másfajta viszonyokra.
Az úrhatnám jobboldaliság 1990- 1994 között egy majdani nagyburzsoázia uralkodó osztályi helyzetének a tudata volt. 1994 után azoknak a középszinten élő társadalmi csoportoknak lett a lelki kapaszkodója, amelyeket a rendszerváltás deklasszált. Ez a réteg az újonnan keletkezett piacon nem tud versenyképes teljesítményekkel megjelenni. Egykori magasabb társadalmi helyzete visszanyerését csak a középosztályi helyzet fetisizálásával indokolhatja. Erre igen alkalmas a Horthy-korszak középosztály-mítosza, amely körülbelül úgy állította a „középosztály vezető szerepét” a konszolidált és helyes elvek szerint működő társadalmi rend alapjának, ahogyan az 1948 utáni parancsuralom a „párt vezető szerepéről” állított hasonlót. A deklasszáltak nem képeznek alkuképes politikai erőt. Azzá csak egy rajtuk kívül szerveződött politikai erő teheti őket. A Fidesz nem volt tagja az előző kormánynak, a „vitézi telekosztásból” származandó nagytulajdon osztásának nem volt a várományosa. Mivel 1993-ban átállt a feudális retorikával ágáló jobboldal táborába, alkalmassá vált arra a szerepre, hogy a középről deklasszált csoportokat az újarcú úrhatnám polgárságként jelenítse meg.
Ahhoz, hogy a deklasszáltak elfogadják a feltámadt „szegedi gondolatot”, aktuális letéteményesének vállalnia kellett azokat a feladatokat és eszményeket, amelyek jegyében a horthysta retorikát használó jobboldal 1990-ben színre lépett. Ezek:
1. Revansizmus: 1956-ban a magyarság nemzeti problémája az ország állami függetlenségének elnyerése volt. A szomszéd országokbeli magyarság önrendelkezésének a kérdése a forradalom alatt nem került napirendre. 1990-re az ország függetlenné vált, a nemzeti probléma immár a határon túli magyarság helyzete. Ennek a problémának a kezelésére az országnak egyetlen hagyománya volt, a két háború közötti irredentizmus. Az 1990-es rendszerváltás nemzeti mítosza nem 1956 lett, hanem az 1938-1941 között történt területi visszacsatolások emlékének a felmagasztalása. Visszacsatolásoké, amelyek során nem csupán zömmel magyarlakta területek kerültek vissza, mint a két Bécsi döntés esetében, hanem a „színukrán” Kárpátalja és a nagyobbrészt szerblakta Bácska visszaszerzése is. A „tizenötmillió magyar kormánya”-program egybemosódott a „mindent vissza” törekvéssel. Az egykori revízió rendszerváltási mítosszá emelése gyakorlatilag hidegháborús hadüzenet volt több szomszéd országnak. 1993-as debreceni kongresszusa óta a Fidesz a nacionalista intranzigencia vonalán áll. Elfogadja Tőkés László kompromisszumra képtelen maximalizmusát, és ennek alapján elítéli az alapszerződéseket. Ha elfogadjuk is a Fidesz-vezetők választási ígéretét, hogy kormányra kerülésük esetén nem mondják fel az alapszerződéseket, magatartásuk akkora nyomást fog eredményezni rájuk nacionalista törzsbázisuk részéről, hogy annak elhárítása elhasznál majd minden kormányzati energiát, amit hasznosabb célra is lehetne fordítani.
2. Klerikalizmus: a Fidesz átvette a horthysta hangvételű jobboldal szándékát, hogy a „történelmi egyházakat” részesítse a világi hatalomban (ez volna a klerikalizmus, nem a vallásosság) és biztosítson számukra privilegizált pozíciót a „nem történelmi” vallási közösségekkel szemben. A Fidesz ugyan programjában az egykamarás parlament mellett foglal állást, de meddig tud ellenállni az egyházak nyomásának, amelyek már jelezték igényüket a felsőházi tagságra? Akkor pedig jönnek a „második kamarába” a szakszervezetek is. Fellépnek végtelen igényükkel a délibábos „civil szervezetek”, továbbá a „borbély, a cukrász, a sintér, a fodrász” Hindenburgról és a vaskalapról már nem is beszélve. Nehéz lesz ellenállni, amikor a püspöki kar alig leplezetten a Fideszre szavazásra szólítja fel híveit. Mi lesz az egyházi oktatással? Az egyház természetesen azt vesz fel arra az egyetemre, amit saját pénzén tart fenn (részesülve a magánoktatásnak is járó fejkvótában), akit akar, de talán a jelenleg állami pénzen fenntartott katolikus egyetemből nem szabad „Ponti-Fexi-Maxit” csinálni.
3. Antiszemitizmus: a Fidesz ebben még nem marasztalható el (tekintsünk el az „idegenlelkű kormánytól” és olykori „belvárosozástól”), viszont a partnerei? Mit várjunk kormányon attól a párttól, amely nem határolja el magát attól a szövetségesétől, amelynek lapjában (Napi Magyarország, 98. 05. 05.) megjelenik két „Mondd, te kit választanál” feliratú fénykép, ahol az ellenjavallott pártok kipécézett vezetői az MSZP frakcióvezetője és az SZDSZ volt elnöke. Hogy miért ők és nem - teszem azt - az illető pártok elnökei, annak eldöntését az olvasó keresztény-nemzeti eszmeiségen edzett fantáziájára bízom. Nem lehet mindig mindent olyan elegánsan elintézni, ahogyan róthmanózás idején a jobbhírű szövetséges tette, aki azt javasolta, hogy a T. Ház ítélje el az antiszemitizmust überhaupt - szóval nem Rotweissgrün Manócskát in concreto.
4. Provincializmus: a provincializmus ma világosan identifikálható jelenség. A provincialista az, aki azt mondja, hogy nekünk nem kell felzárkóznunk Európához, mert mi magyarok ezer éve Európában vagyunk. Menjen a fészkes globalizmusba Széchenyi a Kelet Népével, Ady a „kompországgal”, Szekfű azzal, hogy „Valahol utat vesztettünk”. Európa érezze magát megtisztelve, hogy hajlandók vagyunk belépni hozzánk képest kétes előkelőségű klubjukba.

A rendszerváltás deklasszáltjainak a szanálása

A Fidesz-programnak a politikai szándéka elsősorban az, hogy a rendszerváltás során deklasszálódott középrétegeket állami intézkedésekkel visszajuttassa elveszített pozíciójukba. A szándék vagy képmutató demagógia, vagy olyan pénzosztást feltételez, amely Magyarországnál jóval gazdagabb országok esetében is képtelenség volna. Támogatni jelenleg állami pénzből két társadalmi csoportot kell. A versenyképes vállalkozókat, mivel ők teremthetnek gazdasági fellendülést, amely azután javítani fog a lecsúszott középrétegek helyzetén is. Ez antiszociálisan hangzik, hiszen éppen a támogatásra legkevésbé rászorulóknak kedvez, de végrehajtható volumenű támogatás, és eredményessége esetén az egész ország hasznára válik. Ezen túl támogatni kell viszont a létminimum alá szorultakat is. A korábbinál rosszabb helyzetbe került, de még szinten maradó rétegeken jelenleg nem lehet állami pénzosztással segíteni. A Fidesz kormányra jutása esetén természetesen nem tudja szanálni a deklasszált középréteget, de ha megpróbál bizonyos dolgokat teljesíteni, akkor beleesik abba a csapdába, amely a késői Kádár-korszakra annyira jellemző volt. A csak félig vállalt elóvatoskodott szorító intézkedések elkerülhetetlen következménye volt a sokat emlegetett „visszarendeződés”. A Fidesz is áldozatul esik egy rendkívül széles réteg elnyomásának, ha a nyomásnak nem veszi elejét eleve „bokrosi keménységgel”. A „Polgári Párt” ajánlatai romantikusak:
1. Gazdasági csúcsminisztérium: a gazdaság állami irányításának átvitele a népszerűtlen pénzügyminisztérium hatásköréből egy olyan hatóság kompetenciájába, amely nem a költségvetéssel határozza majd meg a gazdaság működésének feltételeit, hanem konkrét gazdasági feladatokat szab a gazdaság szektorainak. Ha ezt koherens terv szerint teszi, akkor a Tervhivatalt kaptuk vissza, ha rögtönös, akkor a „kézi vezérlést”. A pénzügyminisztériumok afféle állami főkönyvelőségek, amelyeknek feladata, hogy a költségvetés pénzével takarékoskodjanak. Az ellenközéppont nehezen lehet más, mint dotáló hatalom. Egy csúcsminisztérium valószínűleg nem a profit szempontja szerint működik, hanem a szanálási szempont irányítja. Nem oda rakja a pénzt, ahol az hasznot hoz, hanem ahol feszültséget kell csökkenteni, tehát oda, ahol nem hoz hasznot. Úgy van ez, mint az úthasználati díjjal. Ne az fizessen a szolgáltatásért, aki igénybe veszi, hanem akinek másra kellene az a pénz.
2. Ingyenes felsőoktatás: a szocialista állam eltartotta a főiskolásokat és egyetemistákat, de számukat munkaerő-gazdálkodási szempontok szerint korlátozta. Ha az állam vállalja a diákok eltartását, akkor a költségvetési kerethez fogja szabni a felvételi keretet. Ezen túl pedig megbízhatósági szempontok is szerepet fognak játszani, függetlenül a társadalmi rendszertől és a kormány beállítottságától. Az állam lojális diplomásokat akar a pénzéért.
3. Három gyermek felnevelése a középosztályi életszint csökkenése nélkül. A jobboldal nemzetszaporító programjainak paradoxona, hogy a konszolidált népelemnek kellene sok gyermeket vállalni, nem pedig a lumpeneknek, akiknek segédmunkási fizetése olyan kevés, hogy a szűkös gyermekgondozási segély alig kevesebb a fizetésüknél. Ha a konszolidált szakmunkás vagy értelmiségi három gyermeket vállal, lecsúszik a segédmunkás szintre és lumpen lesz belőle. Annyi pénz belátható időn belül nem lesz, hogy egy diplomás család három gyermeket azonos szinten neveljen fel, mint kevesebbet.
4. Adócsökkentés: a sokféle támogatási ígéret teljesítéséhez magasabb állami jövedelem kellene. A Fidesz azonban adócsökkentést is ígér. Programját, osztogatási szándékát már sokan hasonlították a szocialista gyakorlathoz. Ez az elképzelés egyenesen a 19-es brosúra címét idézi fel: „Meghalt az adó, nincs végrehajtó”. Az igaz, hogy a magas adó jövedelemeltitkolásra kényszerít, de ebből nem következik, hogy az adókötelesek az alacsony adót holmi állampolgári öntudatból kényszer nélkül is be fogják fizetni.

Rendpártiság

A Fidesz legújabb és legveszedelmesebb politikai szándéka a rendpárti kormányzás megvalósítása. A kifejezéssel játszani sem szabadna, mert mindig minden politikai körülmények között diktatúrát jelentett. Demokratikus rendpártiság ugyanolyan képtelenség, mint a proletárdiktatúra vagy a demokratikus centralizmus. A rendpártiság tipikusan az a gyógyszer, amelynek mellékhatásai erősebbek, mint gyógyító hatása. Ha egy parancsuralom kemény terrorral fel tudja számolni a feketepiacot, annak áruhiány lesz a következménye. Annyira távol volna már a rendőrállam, hogy visszasírjuk?
Az úrhatnám jobboldal lobogóján a nagy előd vezéreszméje áll: „nem leszünk banánköztársaság!”. Ebben csak a kisebb baj az, hogy nem lesz banán, a nagyobb, hogy esetleg köztársaság sem.