Hetek - II. évfolyam, 19. szám, 1998. május 09

Thornton Wilder, neves amerikai író A teremtés nyolcadik napja című művében így örökítette meg a lassan magunk mögött hagyott XX. század kezdetét, vagyis 1899. december 31. éjszakáját: „Egy új évszázad előestéje volt. Izgalom, feszültség töltötte el a sokaságot, mintha azt várták volna, hogy megnyílik az ég. A huszadik század minden bizonnyal az emberiség legnagyszerűbb százada lesz. Az ember repülni fog. Tuberkulózis, diftéria, rák megszűnik létezni, és háború sem lesz többé.” A századforduló boldog békeéveinek optimizmusa (mely legyünk őszinték: a XXI. századra várakozva is meghatározó jövőkép) azonban alig másfél évtized múlva szertefoszlott, és nemcsak hogy új háború tört ki, hanem olyan világégés söpört végig az emberiségen, melyet a kortársak csak az Apokalipszis jellegzetességeivel tudtak párhuzamba állítani. Pedig az még „csak” az első volt, s húsz évvel később a 2. sorszámot kapott világháború követte, mely a földön átélhető szenvedéseket olyan mennyiségben és olyan változatosságban zúdította az emberekre, hogy az akkor történtek reális értékelésére talán már soha nem leszünk képesek. Mostanában van ötvenhárom éve, hogy az európai, majd az ázsiai fasizmust leverték az ellene összefogott szövetségesek, s talán ma sem haszontalan, ha felvillantjuk a második világháború néhány - sokszor megállapított, de elégszer nem ismételhető - tanulságát.
Sok jóérzésű ember csodálkozott már azon például, hogy egyáltalán hogyan emelkedhetett egy olyan marginális (megalakulásakor inkább nevetséges, semmint veszélyes) politikai mozgalom fél Európa rettegett urává, mint a német nácizmus. Pedig Hitler felemelkedése a nagy gazdasági világválság következtében, a „rend és biztonság” feltétel nélkül áhított, minden bizonytalanságtól rettegő légkörében nem is volt igazán meglepő.
A harmincas évek német belpolitikai történései nemcsak arra szolgáltatnak figyelmeztető adalékokat, hogy hogyan képes az emberi gyűlölet, illetve a gonoszság mindent átható és magyarázó ideológiává kristályosodni, hanem arra is, hogy a demokratikus intézményrendszer - bármennyire is stabilnak akarjuk tartani - bizony nagyon is sebezhető, ezért mindig óvni, védeni kell. (Ugyanis Hitler nem államcsínnyel került hatalomra, hanem a weimari köztársaság demokratikus intézményein keresztül.) A nácizmust ellenfeleinek és fenyegetettjeinek jó része sem tartotta igazán veszélyesnek, és nem megsemmisítésére, hanem megszelídítésére és a vele való együttműködésre törekedett. Hatalomra kerülése után ugyanis a nácik nemcsak a belpolitikában csináltak (sajátosan értelmezett) „rendet”, vagyis felszámolták a demokratikus alapon működő pártokat, egyesületeket, betiltottak számos sajtóterméket, megkezdték politikai ellenfeleik és a zsidóság teljes jogfosztását, majd megsemmisítését stb., hanem külpolitikai téren is erőszakosan léptek fel. Gondolkodás nélkül felrúgták az első világháború végén aláírt békeszerződéseket, megszállták a Rajna bal partját, annektálták a Saar-vidéket stb., s a nyugati demokráciák rosszalló fejcsóválásnál nem tettek egyebet. Sőt, 1938-ban tudomásul vették az Anschlusst (Ausztria bekebelezését), majd a híres müncheni döntésben gyakorlatilag odadobtak egy kelet-európai kis államot (Csehszlovákiát) Hitlernek azért, hogy hátha ezzel le tudják csillapítani az étvágyát.
A müncheni egyezmény vagy a német zsidóságot lényegében magára hagyó eviani konferencia, akárhogy is vesszük, a nyugati világ örök szégyenei maradnak, mert azon a ponton túl is a békességet keresték Hitlerrel, ahol az már nem is létezett. Bizony, a harmincas években cinikus nagyhatalmi szándékok osztogattak ide-oda kis népeket, melynek talán a háborút közvetlenül megelőző, Lengyelországot két részre osztó Molotov-Ribbentrop-paktum a legszembetűnőbb és legszomorúbb példája.
A kérdés tehát az, hogy ha a Nyugat vagy általában a demokratikus politikai erők megfelelő időben határozottabban lépnek fel a fasizálódás tendenciáival szemben, megállítható lett volna-e Hitler előretörése. A kérdésre pedig, ha kissé talán habozva is, de igennel kell felelnünk. 1939-ben aztán mindennek következtében egy gazdaságilag és katonailag rendkívül megerősödött agresszív nagyhatalom vetette rá magát Európára, hogy szélsőséges programja megvalósításával egyes népeket megalázzon, másokat (elsősorban a zsidóságot) teljesen megsemmisítsen. Lengyelország, Franciaország, a skandináv és a németalföldi államok stb. lerohanása 1939-1940-ben Hitler sikereit hozta.
A következő izgalmas kérdés az, hogy más körülmények között sikeres lehetett volna-e a fasiszta agresszió, hiszen 1942-ig valamennyi fronton az ő kezükben volt a kezdeményezés. Erre a kérdésre, ha vállunkat megvonva is, megint csak igent kell mondanunk. Hiszen az sem minden tanulságok nélküli történelmi tény, hogy a világ két, leginkább ellentétes társadalmi rendszerének kellett a fasizmus ellen összefognia ahhoz, hogy legyőzhessék: a nyugati világ legrégibb és legstabilabb mintademokráciájának, az Egyesült Államoknak, másfelől a keleti despotizmust szélsőséges és agresszív diktatúrával ötvöző kommunista nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak.
Európában a németek, illetve Ázsiában a japánok előretörése felvet egy további kényes kérdést, mégpedig a kollaboráció problémáját. Hogyan ítéljük meg a Hitlerrel többé-kevésbé együttműködő európai kormányokat, államigazgatási szerveket, tisztviselőket? Franciaországban öt évtizednek kellett például eltelnie ahhoz, hogy sokan ki merjék mondani a tényt: bizony a társadalom nagy része közömbösen vagy éppen támogatóan vette tudomásul a kollaboráns Pétain-kormányzat tevékenységét. De máshol is csak lassan érlelődik a felismerés, hogy Hitler senkit nem tekintett egyenrangú szövetségesnek vagy partnernek céljai eléréséhez. Magyarország második világháborús szerepét illetően például még ma is sokan úgy vélik, hogy Horthy és kormányai szembeállva Hitlerrel, már-már németellenes, antifasiszta politikát folytattak. Pedig az is tény, hogy 1944-ig a magyar politikai elit döntő többsége inkább a náci németek, mint például az angolszász demokráciák oldalán képzelte el nemzetünk felemelkedését, továbbá elég nehéz azt állítani, hogy Horthyék németellenes céllal küldtek több tízezer magyar katonát a Don-kanyarba.
Fontos továbbá, hogy a második világháború eseményei nem csak a frontokon zajlottak. Hitler propagandája ugyan azt ígérte, hogy a hadjáratok katonák, nem pedig asszonyok vagy gyermekek ellen fognak folyni. Ezzel ellentétben a háború nemcsak államformák, társadalmi és politikai rendszerek gyors transzformációit hozta, hanem a polgári lakosság addig soha nem látott szenvedéseivel is együtt járt, részévé vált a mindennapoknak, és olyan mélységig dúlta fel az emberek életét, hogy ma sem vagyunk képesek ennek méreteit, utóhatásait még csak felmérni sem. Hogyan lehetne például a hitleri népirtás legkegyetlenebb törekvésének, a zsidó holocaustnak és a gázkamráknak a valós következményeit feltárni? Erre alighanem még ma is szegényesek az eszközeink, csak a szörnyülködésünk marad, amiből két vágyakozás keletkezik: egyrészt a „soha többé” erős akarása, másrészt az a kevésbé érzelmi igény, hogy a történettudomány végre tárja fel elfogulatlanul, tényszerűen az akkor történteket. Hogy mennyire napjainkig hat a második világháború, mi sem jelzi jobban, mint hogy mennyire heves vitába csaphat át egy valóban történeti kiállítás, vagy a forrásokhoz visszanyúló történeti feldolgozás megjelenése.
Egy régi arab bölcs, Avicenna mondta egyszer: „Ha tudnák az emberek és a fejedelmek, hogy mi is a háború - nem volna háború.” Ilyen egyszerű. S ha igaza volt, meg kell állapítanunk, hogy a második világháború borzalmaiból nem sokat tanult az emberiség.