Vissza a tartalomjegyzékhez

LAUDANCSEK KATALIN GULYÁS MARIANN
Varsói becsvágyak

Ljubljanában és Párizsban új könyv kiadására készülnek, amelyet Jerzy Klocsovszkij lengyel professzor, Glemp bíboros tanácsadója írt. A könyv csak látszólag szól a múltról, valójában egy Nagy-Lengyel Birodalom álmát vázolja fel. A hajdani Rzeczpospolita felélesztéséről szóló terveket a Moszkvában megjelenő Kommerszant című lap ismertette.

A mű - amelyet Lengyelországban a nagy eseményeknek kijáró izgalommal várnak, és már most aktívan tárgyalják, idézik, reklámozzák - azt kívánja bizonyítani, hogy a Fekete-tengertől a Balti-tengerig húzódó hatalmas térségben sajátos társadalmi forma alakult ki és létezett több évszázadon keresztül; ez pedig az ott élő lengyelek, litvánok, ukránok, beloruszok, németek és zsidók által alkotott laza konföderáció volt. Ebben az unióban olyan eszmék és egyesítési folyamatok ideológiáival találkozhatunk, amelyek leginkább a mai európai törekvésekre emlékeztetnek. Létezésének fénykorában ez a szövetség Rzeczpospolita néven vált ismertté, így nem meglepő, hogy az elképzelés fő propagálói most is a lengyelek.
Ez a stratégiai terv, amelyet korábban már Zbigniew Brzezinsky és Henry Kissinger is dédelgettek, a kilencvenes években új lendületet kapott. Eszerint néhány közép-kelet-európai és nyugat-oroszországi nép kiváló védelmi övezet lenne a NATO számára. A Párizs-Berlin-Varsó tengely keleti végére a stratégák Moszkva helyett Kijevet szemelték ki. E cél megvalósítása érdekében az USA nem sajnálta a pénzt: az elmúlt hat év során Ukrajna több mint 3 milliárd dollárnyi segélyt kapott - ennél többet Washington csak Izraelnek fizetett eddig.
Mind az amerikai, mind a lengyel fél jelentős erőfeszítéseket tett azért, hogy az ukrán elnök, Leonyid Kucsma szívét mindinkább a Varsó központú „történelmi haza” felé hajlítsák. Kijevben már régen „saját embernek” számít néhány lengyel politikus, mint például Jerzy Buzek miniszterelnök, vagy Hanna Suchocka igazságügy-miniszter. Miközben Moszkva és Kijev között folyt a huzavona a fekete-tengeri flotta és a kaukázusi olajvezeték ügyében, addig Lengyelország és Ukrajna - orosz vélemények szerint - egyre szorosabb „rokoni ölelésben” fonódott össze. Ezt jelzik az egyre gyakrabban (legutóbb márciusban) megrendezett biztonsági konferenciák is a két ország között. Nemrégiben New Yorkban a lengyel külügyminiszter kijelentette: „országunknak a jövőben regionális hatalommá kell válnia, mely a nyugati civilizáció terjesztését tűzi ki a zászlajára”.
Az újjászületett Rzeczpospolita szárnyai alatt, úgymond, a lengyel, litván és ukrán katonai szövetség lenne a garancia arra, hogy a NATO támaszpontok védve legyenek a csupán demokratikus álruhát öltött „gonosz birodalmával”, az orosz medvével szemben. A nagy összeborulást egyelőre Fehéroroszország még akadályozza, ám Minszk esetében az ország belső egysége is kétes alapokon áll. Fehéroroszország egyharmada a két világháború között Lengyelországhoz tartozott, tízmillió lakosából kétmillió katolikus, ennek háromnegyede lengyel származású. Varsó - amely számára inkább csak szimbolikus jelentőséggel bír a jelenlegi országhatár - a hozzá közel eső belorusz régiókban következetes „lengyelesítést” folytat azáltal, hogy a lengyel nyelv használatát és a katolikus egyházba való beépülést szorgalmazza. Ezt Minszk meglehetősen durva és primitív eszközökkel próbálja megakadályozni, amelyek eredményeképpen sorozatban születtek a nemzetközi visszhangot is kiváltó belpolitikai konfliktusok. A belorusz ellenzék jelenleg Lengyelországban és Litvániában rendezkedett be, és onnan igyekszik megdönteni a „Lukasenko-rezsim”-et.
A demokrácia zászlaja alatt már több segítő kéz is kinyúlt feléjük: másként gondolkodók, jogvédő szervezetek, a katolikus egyház és az amerikai belügyminisztérium is támogatást nyújt a sztálinista színezetű diktatúrával szemben. Moszkvában most attól tartanak, hogy egy belorusz politikai fordulat újabb lendületet adhat a nagy-lengyel ábrándok dédelgetőinek.