SZABÓ IBOLYA ANNA
Ópiumország

Április elején a Newsweek című amerikai lap néhány tudósítója meghívást kapott a burmai kormánytól, hogy más újságírók és diplomaták kíséretében helikoptertúrát tegyen a hírhedt Arany-háromszögben, ahol nemrég még a hadsereg sem szívesen járt. A Burma, Thaiföld és Laosz találkozásánál fekvő gazdag ópiumtermő vidék a világ egyik legnagyobb heroinforrása.

Kábítószerégetés. „Elég” Fotó: MTI

Valóságos kémtörténetnek is beillik, ahogyan Lo Hszing Hant követik az ügynökök. A saját szállodájában is jelen levő emberek védelmezik az egykori hadurat, aki valamikor a burmai kábítószer-kereskedelem királya volt. Rangoonban, az Orwellt idéző katonai kormányzat által vezetett városban mindenkit figyelnek, aki fontos, de senkinek sem könnyű hiteles információhoz jutni egy olyan jó kapcsolatokkal rendelkező emberről, mint Lo, akivel 1989-ben politikai egyezséget kötöttek a burmai tábornokok. Lo akkor meggyőzte a Kokang-hegyek törzsi vezetőit, hogy vonuljanak ki a Burmai Kommunista Párt mögül, lehetetlenné téve ezzel a militáns hatalmat fenyegető legnagyobb erő összefogását. Békét biztosítottak cserébe a zaklatások megszüntetéséért, és jelentős állami kedvezményekért a fa-, arany- és drágakő-kereskedelemben.

Fausti egyezség

A katonai junta számára azonban ez fausti egyezségnek bizonyult: bár a hátországnak békét jelentett, a drogkereskedelemből befolyó pénzek árnyéka továbbra is ott lebeg Rangoon fölött. Ahogyan békesség jött az ópiumot adó Arany-háromszög harcmezőire, a mákmezők soha nem látott virágzásnak indultak, és a várható termés megduplázódott. Az ópiumkereskedelemből származó bevételek elkezdtek beáramlani az ingatlanüzletbe éppúgy, mint az útépítő vállalkozásokba, kikötőkbe, vidámparkokba. Egy márciusi amerikai jelentés szerint Burma nemcsak a világ első számú heroinszállítója, de szisztematikusan támogatja a pénzmosást is, így az ország egyelőre hiába küzd a megbélyegző jellegű „drogállam” címke ellen.
A Wa, Kokang és Kachin törzsek ópiumszállítással foglalkozó vezetői esküdöznek, hogy készek „becsületes üzletemberekké” válni és nyomást gyakorolni falvaik lakosaira, hogy az ópium helyett álljanak át a gumi-, tea- és mangótermelésre. Mindannyian lelkes résztvevői a junta kampányának, amelynek célja Burma ópiummentessé tétele 2000-re. Az persze kérdés, mennyi ebből a színjátszás és mennyi az igazság. „Ha ilyen komolyan gondolják, miért nem tartóztatják le a drogkereskedő hadurakat?” - kérdezi az egyik látogató.
A választ Rangoonban lehet megtalálni. Az idegengyűlölő junta félrekezelte az ázsiai pénzügyi válságot, és „hibernálta magát”. Decemberben Burma lezárta határait a kereskedelem előtt, azt remélve, hogy ezzel megállíthatja a pénzromlást. A várt eredmény helyett azonban hiperinfláció következett be, a külföldi befektetők elhagyják az országot, így a burmai gazdaság egyetlen növekedő területe az ópiumtermesztés maradt. Félő, ha így folytatódik, akkor a kormány egyetlen támasza továbbra is az ópiumkereskedelemből befolyó pénz lesz.

Húzóágazat

Burma gazdaságának hagyományosan fontos jövedelemforrása az Arany-háromszögbeli gazdálkodás. Az ópiumot a Kínából dél felé húzódó hegyi törzsek hozták Burmába, majd később a brit kormányzók is támogatták a jövedelmüket kiegészítő ópiumbarlangokat. Az 1948-ban függetlenné vált Burma északi területein a visszavonuló kínai nacionalisták csapatai elsőként vetettek ki adót a hegyi törzsekre, hadseregük finanszírozására.
Lo Hszing Han ekkoriban szakaszparancsnok volt, és a burmai kormány engedélyével védelmezte a Kokang-hegyek drogkaravánjait. Egy-egy karaván hat teherautója egyenként mintegy 32 tonna ópiumot szállított a Kokang hegyekből a thaiföldi határhoz, ahol cserébe készpénzt és aranyrudakat kaptak - innen az Arany-háromszög elnevezés. Lo hamarosan példává vált az Arany-háromszög hadurai számára, akik védelmi pénzeket kezdtek szedni magánhadseregeik fenntartására. A hetvenes évek elejére Lo már az ópiumkereskedelem királya volt. Amikor a kormány visszavonta kereskedelmi engedélyét, gerillahadsereget szervezett, és körözött katonaszökevény lett. 1973-ban figyelemre méltó ajánlatot tett az amerikai kormánynak: felhagy az ópiumkereskedelemmel, ha a Kokang törzs többmilliós támogatást kap. Lót hamarosan tőrbe csalták egy dzsungelbeli találkozón, ahova az egyezség megkötésére hívták. Államellenes lázadásért és a „szocialista gazdasági törvény” megsértéséért börtönbe zárták, ám az összeomlás szélén álló rezsimet az ópiumnál jobban aggasztotta az a 25 ezres felkelő sereg, amely a vidék nagy részét elfoglalta. Így aztán Lo hamarosan szabadlábra került azzal az ígérettel, hogy a kommunista párt megosztásán fog munkálkodni. Majdnem egy évtized kellett hozzá, de végül sikerült rávennie régi riválisát és követőit, hogy kihátráljanak a párt mögül, megtörve ezzel a felkelés erejét. Lo ma már gazdag üzletemberként jelenik meg, aki 1989-ben megalapította az Asia World konglomerátumot, amely gyors fejlődéssel évi egymillió dolláros profitot hozó vállalkozássá nőtt. Lo Hszing Hannal nem sokan mernek ujjat húzni, hiszen mindenki tisztában van a jelenlegi kormánynak tett szolgálataival. Az Asia World a külföldi befektetők szemében is a legtekintélyesebb partnernek számít.

Ló-drog

Lo Hsing Han nem az egyetlen visszavonult ópiumkirály, akinek napjai békességben telnek. A rangooni kormány mindig hajlandó megbocsátani azoknak, akik készek visszatérni a legális útra. Az ópiumkereskedő hadurakkal való megegyezés hozhat ugyan békességet Burmában, ám soha nem lesz a gazdasági fellendülés vagy a tiszta országkép forrása, amire a katonai junta olyan nagyon vágyik. Legalábbis addig nem, amíg a drogfogyasztás olyan mélyen áthatja a burmai társadalmat, mint jelenleg. Van olyan település, ahol a jórészt férfiakból álló lakosság 70 százaléka drogfüggő.
Az ópium az észak-burmai hegyi törzsek életének része volt már jóval a misszionáriusok érkezése előtt. Esküvők és egyéb ünnepségek rituális szereplője az ópium, a mindent gyógyító szer, ami olyan olcsó, hogy sok termelője és szállítója válik fogyasztóvá.
A hegyi törzsek falvaiban gyakran „rehabilitációs fesztiválokat” tartanak a függőségbe került ópiumszállítók számára. Nemegyszer a törzsfő fegyvercsöve előtt sorakoztatják fel a megtévedteket, akik négynapos kúra keretében egyre csökkenő adagokban kapnak ópiumos vizet. A komolyabb függőségben levőknek ez a kúra az életébe is kerülhet. Más helyeken ketrecbe vagy földbe vájt gödrökbe zárják a jó útra térítendőket. A legegyedibb mégis a „vízterápia”, amikor napi négy órára folyó mellé ásott üregbe eresztik őket, és kanalat adnak a kezükbe, hogy azzal meregessék ki maguk alól a beszivárgó vizet. Akár így, akár úgy, az bizonyos, hogy a terápiára nagy szükség van, hiszen Burmában elképesztően olcsó és könynyen elérhető az ópiumból szintetikus úton nyert heroin, és ez sokaknak jelent ellenállhatatlan kísértést.
Az egész ópiumháromszög lassú átalakuláson megy keresztül, ahogy a kereskedők felismerik: a heroin napja leáldozóban van. Az igazi nagy üzletet ma egyre határozottabban a metamfetamin jelenti. A Wa törzs már 1995-ben átállt az új szerre, amit sokkal könnyebb előállítani, és kétszer-háromszor nagyobb profitot hoz. Kis tablettáik az elmúlt hónapokban megjelentek Japánban, Malajziában, és kisebb mennyiségben Vietnamban is.
Az új szer elsősorban annak köszönheti egyre nagyobb népszerűségét, hogy ellentétben az ópiumszármazékokkal, serkentő hatású. Először a kis fizetésű, másodállásban dolgozó munkások kaptak rá a Ya Bára, vagy „őrült drogra”, majd a sofőröktől a diákokig mindenki. Thaiföldön „ló-drognak” hívják, mivel egyetlen adag is felér egy lórugással. Kilenc órán át tartó hatása alatt az ember képes megállás nélkül dolgozni, nem érezve a fáradtságot. Hatását tekintve nem csoda, hogy éppen azokban a társadalmakban terjed legjobban, amelyek gyors urbanizáción mennek át, és nagy piacot jelentenek a munkaenergiát irreális módon megnövelő drog számára. Ma ebbe a kategóriába esik szinte a teljes ázsiai földrész.