Vissza a tartalomjegyzékhez

BÁRÁNY PÉTER
Vallás és voks


Horn Gyula és Paskai László. Összecsendül két pohár

A választási kampány külön fejezetét képezik a választásokkal kapcsolatos egyházi felhívások, útmutatások. Ebben különösen a katolikus és a református egyház püspökei járnak az élen, de szabadegyházi hangok is hallatszanak. Az utóbbira a Hit Gyülekezete és a Keresztény Advent Közösség állásfoglalásai szolgáltatnak példát. Sokan meglepődnek ezen az aktivitáson, mondván, hogy minek foglalkoznak az egyházak a politikával, csak maradjanak meg a templom falai között.
Akik ezt mondják, megfeledkeznek arról, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága a hívőkre is kiterjed, így mind nekik, mind szervezeteiknek, az egyházaknak törvényadta joguk, hogy bármikor és bármilyen témában éljenek vele. Különösen az olyan sorsdöntő kérdések esetén, mint a nemzet életét alapjaiban meghatározó parlamenti választások. Annak, hogy az egyházak hangja most erősebbnek tűnik, két oka is lehet. Az egyik, hogy a politikai pártok már sokat emlegetett „kampánymentes kampánya” révén keletkezett apályban természetszerűen hangosabbnak tűnik minden bekiabálás, hiszen kevésbé nyomja el a csatazaj.
A másik, lényegesebb ok, hogy a közélet iránt fogékonyabb egyházak érzik, hogy a következő négy év eldöntheti, milyen irányba mozdul végérvényesen a magyar egyházpolitika. Márpedig a kívánatos irányról erősen megoszlik az egyházak véleménye. A katolikus és református nyilatkozatok alig leplezetten azt vetik a jelenlegi koalíció szemére, hogy „elhanyagolta” a történelmi egyházak igényeinek teljesítését. Az állam fokozottabb részvételét igénylik a vallási feladatok ellátásában. Az említett szabadegyházak viszont a felekezeti egyenjogúságot, a lelkiismereti szabadságot féltik a klérus és a politikai hatalom esetleges összehajolásától.
A következő ciklus fő egyházügyi kérdése az, hogy vajon a római katolikus egyház kiemelt állami kezelését előirányzó vatikáni megállapodásnak, vagy a felekezeti jogegyenlőség talaján álló magyar vallásügyi törvénynek lesz-e nagyobb befolyása az egyházpolitikára. A szentszéki megállapodással ugyanis olyan elem került a jogrendszerbe, ami megbontotta a felekezetek egyenlőkként való kezelésének elvét. Ennek hatása már az ősszel elfogadott egyházfinanszírozási törvénycsomagban is látható. Kérdés, hogy ez a folyamat továbbterjed-e, megkeleszti-e a „vatikáni kovász” az egész tésztát? A katolikus püspöki kar már benyújtotta igényét. Nemrégiben tizenegy pontos panaszlistában foglalta össze a szentszéki megállapodás és a hatályos magyar törvények közötti ellentmondásokat. Ezek az ellentmondások nem ismeretlenek, hiszen a konkordátum ellenzői többek között ezekre is hivatkozva állították, hogy a megállapodás nem illik bele a magyar jogrendszerbe. Kérdés, hogy milyen irányban oldják majd fel az ellentéteket. A magyar Alkotmány, vagy a római kánonjog bizonyul-e erősebbnek? A magyar állam a világnézeti és vallási semlegességet választja, vagy a római egyház szemüvegén keresztül néz majd a többi felekezetre?
Több párt (köztük az MSZP és a Fidesz) is azt hangoztatja, hogy a vatikáni szerződés mintájára más történelmi egyházakkal is hasonló megállapodásokat kell kötni. E nézetnek az érintett történelmi egyházak körében erős a támogatottsága. Ez viszont azt a további kérdést veti fel, hogy az egyházpolitika megfordíthatatlanul visszacsúszik-e egy rendi jellegű paktumrendszerbe, vagy megkapaszkodik a törvényekkel való rendezés polgári útján. Amennyiben ugyanis az egyházpolitika jogi kereteit nem a minden félre vonatkozó törvények, azonos játékszabályok, hanem felekezetenként eltérő különmegállapodások határozzák meg, a jogegyenlőség elenyészik, névlegesen sem marad fenn.
A polgári átalakulás programja 1848-ban szervesen összefonódott a törvény előtti egyenlőség követelésével, mégpedig „polgári és vallási tekintetben” egyaránt, miként azt a híres 12 pont tartalmazza. Ez ma sincs másként. Nem lehet polgárosodásról és emberek, társadalmi csoportok vallási megkülönböztetéséről beszélni egyidejűleg. Márpedig aki felekezetek között rangsorol, az valójában emberek között rangsorol, hiszen a felekezeteket emberek alkotják.
A felekezeti jogegyenlőségnek és az emberek hitének tiszteletben tartását nemcsak az emberi méltóság védelme, hanem alapvető nemzeti érdek is megköveteli. Kinek-kinek ugyanis a hite, világnézete befolyásolja az aktivitását. Nem lehet érdeke egyetlen fejlődni kívánó országnak sem, hogy polgárai világnézetének, vallásának rangsorolásával becsületes embereket megbélyegezzen, kikezdje azt, ami az embereket a cselekvésre, felelősségvállalásra, a jobb, a több elérésére ösztönzi.