Az izraeli bevándorlás, az alija újabb és újabb
hullámai egymástól évszázadokig, sőt évezredekig elzárt
zsidó közösségeket hoznak egymással soha nem látott
közelségbe. A zsidó nemzetállamba hazatelepülők magukkal
hozzák sajátos kultúrájukat, anyanyelvüket, amely - még
ha egy jellegzetes zsidó nyelv is, mint a jiddis vagy a
spanyolos ladino - távol áll a modern zsidó államot
egységbe fogni hivatott régi-új államnyelvtől, az ősi
héber modernizált változatától, az ivrittől. Az ivrit
egyébként a héber nyelv héber neve, s a kérdésre, hogy
Izraelben héberül vagy ivritül beszélnek, a válasz az, hogy
bármelyiket mondhatjuk, hiszen a kettő egy és ugyanaz. Egy kis
különbségtétel azonban mégis akad: az ivrit alatt a modern
hébert szokás érteni, míg a héber a klasszikus irodalmi
nyelv egészét és annak minden korszakát jelentheti.
A bevándorlók nagy száma miatt szinte az egész ország
egyetlen nagy nyelviskola, vagy ahogy az Erecben nevezik, ulpán
- egy nagy intenzív nyelvkurzus. Nemcsak szervezett iskolai
keretek között, hanem azon kívül, az utcán, a boltban és a
buszon, egyszóval mindenütt nagy türelemmel beszélnek az
„új olékkal”. Az új nyelv azonban csak a fiatal
generációnak válik igazán vérévé. Az idősebbek körében
jobbára megmarad a diaszpórából hozott nyelv elsőbbsége a
szűk családi körben. A sokszínű, soknyelvű társadalomban
nem okoz meglepetést ha valaki oroszul, angolul, spanyolul vagy
arabul beszél. Arra viszont még Izraelben is felkapják
fejüket az emberek, ha valaki a szent iratok holtnak hitt
nyelvén szólal meg, mint az megtörtént Dina Budagow-val, aki
egy Tel Aviv-i önkormányzati hivatalban anyanyelvén, arámul
szólalt meg és ékes talmudi arámsággal beszélt férjével
hosszú percekig. Erre hat tisztviselő - valamennyien
vallásosak - gyűlt köré, mert nem hittek a fülüknek:
létezhet, hogy a hölgy hétköznapi beszélgetésben
folyékonyan beszél Dániel, Ezsdrás és a régi rabbik
nyelvén? Nevetve bizonygatták neki, hogy így már senki nem
beszél... Vagy mégis?
A Jerusalem Post cikkírója, Herb Keinon nemrégiben
megszólaltatott néhány arám anyanyelvű izraelit, akik
anyanyelvük szépségéről és ősi voltáról tettek
tanúságot, ugyanakkor használhatóságáról is meggyőzték
az újságírót, arámul társalogva egymással. Az
Azerbajdzsánból és a kurdok lakta iraki-iráni-török
határ vidékéről Grúziába, Kazahsztánba és török
területekre szóródott zsidóság identitásának meghatározó
eleme, egyben a kapcsolattartásukat lehetővé tevő közös
nyelv a maguk között „nas didán” („mi népünk”)
nyelvének mondott arám nyelv volt. Ma mintegy húszezer arám
anyanyelvű polgár él Izraelben, akiknek többsége negyvenes
évein túl jár. Hogy ne vesszen el a nyelvi örökség, egy 46
éves Tel Aviv-i zenész, Arik Mordecháj a gazdag és kifejező
arám nyelven ír és ad elő dalokat Nas Didan nevű
együttesével. Nagyszüleik nyelvét az azerbajdzsáni zsidók
már csak a gyerekkori emlékek miatt is ápolják,
hagyományőrzésképpen összejönnek beszélgetni. Ilyenkor
gyermekeik, akik már héberül beszélnek, kissé furcsán
néznek rájuk, de az arámul átbeszélgetett órák
jóérzéssel töltik el az időseket, és az arám valahogy más
térbe és időbe repíti őket. Nemcsak a nagyapák, hanem az
ősatyák korába. Az arám nyelv csaknem négyezer éves múltra
tekint vissza: Ábrahám nemzedékének nyelvét látják benne.
Úgy tűnik, Jákób generációjában már önállósulni
kezdett a héber (egy közösen állított emlékoszlopot Lábán
arámul, Jákób pedig héberül nevez el), a két testvérnyelv
közelsége miatt Ábrahám héberül beszélő leszármazottai a
tágabb rokonságban minden bizonnyal használták az arámot, ha
kellett. Dávid király országa függetlenségét az északról
szomszédos arám törzsek konföderációjával szemben is
megvédte. Az izraeli monarchia idején a Termékeny Félhold
területén általános elterjedése miatt a lingua franca
szerepét töltötte be: mint közös nyelvet az i. e. VIII.
századtól i. sz. 700-ig mintegy másfél ezer éven át
beszélték az egymás után felemelkedő nagy birodalmak egész
területén, ahol az Asszír, a Babilóniai és a Méd-Perzsa
Birodalom népeit, távoli területeit kötötte össze a mai
Irántól Egyiptomig húzódó hatalmas területen. A Perzsa
Birodalom közigazgatásában a hivatali levelezés és a
diplomácia nyelve volt. Két bibliai történeti könyv,
Ezsdrás és Nehémiás könyve is tartalmaz erre a korra
jellemző arám levélrészleteket.
Az arám nyelv és az általa közvetített vallási és
kulturális vonások hatása alól a kicsiny Izrael nehezen
vonhatta ki magát. A vallási szinkretizmus az északi
országrész összeomlását eredményezte. A hódító
katonaállam, Asszíria az északi főváros, Szamária
(Sómrón) i. e. 722-es elfoglalása után Izrael tíz törzsét
elhurcolta, és tudatosan asszimiláló politikája részeként
az izraeli lakosságot földjüktől messze, a Hábor folyó
mentén Gózánban telepítette le, mások méd területekre
kerültek és ott katonáskodtak. A deportált törzsek sorsa
köré a későbbi nemzedékekben legendák és találgatások
sora szövődött. Jóllehet a többség sorsa az
elkerülhetetlen beolvadás lett, gózáni asszír forrásokban
előforduló héber nevek bizonyítják, hogy - Jeremiás
szavával - az „észak földjére” hurcolt izraeli
közösség leszármazottai még az i. e. VII. században is
öntudatos, különálló csoportot alkottak.
Az asszír fővárost, Ninivét 612-ben bevették a
babilóniaiak, ekkor az aszszír lakosság egy része, köztük
sokan a zsidó szórványból az északi hegyekbe menekültek. A
járhatatlan örmény hegyvidéken, az Urmia- és Van-tó
környékén telepedtek meg. A magát asszírnak nevező
népesség a XX. századig szinte teljesen elszigetelten,
függetlenségét megőrizve élt. A világtól elzárt hegyi
települések lakói századunkig megőrizték ősi nyelvüket.
Lehetséges, hogy a tíz izraeli törzsnek az a maradéka jutott
el a kaukázusi államokba, amely az asszírokkal menekült, és
ők az ősei az arám anyanyelvű azerbajdzsáni, örmény, grúz
zsidóknak, akik visszatértek az Ígéret földjére? Ezt csak
valószínűsíteni tudjuk.
Nem sokkal később a még megmaradt déli országrész, Júda is
idegen hatalom kezére került. A babiloni politika bizonyos
mértékig kedvezőbb volt a júdai, vagyis zsidó identitás
megőrzése szempontjából, mint az asszír. A babilóniai
fogság idején végbement vallási és szellemi változás az
elkülönülés irányába mutatott, mégis ez az az időszak,
amikor az óhéber írásmódot felváltja az arám kurzív
írás, amit ma nyomtatott héber ábécének ismerünk.
Ugyanekkor indul meg az a folyamat is, hogy a zsidóság
héberül olvas, de arámul beszél. Természetesen nem szorítja
ki a hébert, de az arám a Júdába hazatérők és a
Babilóniában maradtak számára egyaránt a köznapi
érintkezés nyelvévé vált. A héber és az arám viszonyát
az irodalmi brit angol és a világnyelvvé vált egyszerű és
helyi sajátosságokat (is) mutató angol nyelv viszonyához
hasonlíthatjuk. A zsidó Palesztina és a diaszpóra szoros
kapcsolata elképzelhetetlen lett volna a közös nyelv nélkül.
A Római Birodalomban az evangélium terjesztése kezdetben arám
nyelven folyt, és birodalomszerte természetes közege volt a
helyi zsinagógai összejövetel. Az evangéliumok még mai
fordításaikban is híven őrzik azokat az arám szavakat,
amelyeket Jézus mondott, például amikor gyógyított. Így
szinte a helyszíni tudósítás elevenségével hat a „talitha
kúmi” (leányka, kelj fel!) vagy a siket fülnek mondott
„etpatah” (nyílj meg!) felszólítás.
Az Újszövetségből több arám kifejezés is ismerősen cseng
a bibliaolvasóknak, mint a „Rabbuni!” (Mesterem!), a
„hakeldama” (vérmező), „ráka” (üres, bolond), vagy az
„Éli éli lama sabaktani” (Istenem, Istenem, miért hagytál
el engem?). Ugyancsak ismert a Pál apostol egyik levelében
fennmaradt, bizonyára általánosan elterjedt korai keresztény
köszöntés, a „Maranatha”, melyet egy szóba is írnak. Ha
így értelmezzük: „Marana tha”, ekkor jelentése: „Urunk,
jöjj el!” Ha így tagoljuk: „Maran atha!”, akkor
jelentése: „a mi Urunk jön!” E rövid arám mondat a
hívők reményét és hitét egyaránt kifejezte.
A Templom első századi pusztulását követő századokban a
nemzedékeken át őrzött zsidó hagyományt kiterjedt arám
nyelvű irodalom rögzítette, melyek közül a legismertebb a
Jeruzsálemi és a Babilóniai Talmud. A középkorban
lassacskán az arab váltotta fel a köznapi arámot, és így
vált fokozatosan irodalmi nyelvvé, melyet csak könyvekből
lehet megtanulni.
Ahogyan Izrael sokáig elveszettnek hitt államiságáról és a
holtnak hitt arám nyelvről kiderült, hogy a hagyomány mégsem
szakadt meg teljesen, úgy lehetséges, hogy a jövőben az
elveszett törzsekről is hallani fogunk. Egyöntetű vélemény,
hogy az összekeveredett népek között a törzsek identitását
csak a Messiás tudja megmondani, ahogyan a talmudi bölcsek
mondták „majd Illés (a Messiás előhírnöke) elrendezi”.