TIHANYI PÉTER
Én senkire nem haragszom
Beszélgetés Vécsey Magdával, az auschwitzi haláltábor egyik túlélőjével

Vécsey Magda és unokája, Dórika. „Egy felkiáltójel lehet az életem” Fotó: Somorjai László

- Miért tetszett vállalkozni erre az egyáltalán nem könnyű beszélgetésre, ilyen gyorsan és szinte örömmel?
- Igaz, hogy én 86 éves vagyok, de van egy gyönyörű tízéves unokám, aggódom a sorsáért, jövőjéért. Mostanában egyre sűrűbben hallani azt, hogy a haláltáborok, a holocaust csak kitaláció. Az én történetem lehet, hogy valakik számára egy felkiáltójel. Talán még nem késő megálljt parancsolni a szabó alberteknek, király b. izabelláknak, csurka istvánoknak. Isten mentse ezt az országot attól, hogy ezek a parlamentbe kerüljenek.
- Akkor kezdjük.
- 1944. május 15-én az egész családot - édesapámat, édesanyámat, nagynénémet, nagybátyámat, a másik nagybátyámat, velem együtt - bevitték a gettóba. Én - hála Istennek - ekkor még nem voltam férjnél.
- Ez itt volt Pesten, ugye?
- Nem, Pécsett laktunk akkor. Nos, a családból egyedül én menekültem meg, az utolsó pillanatban, a többieket mind elégették Auschwitzban. Május 15-től egészen Péter-Pál napjáig, július 29-éig voltunk a gettóban. Mielőtt a gettócsendőrök átadtak volna az SS-eknek, akik bevagoníroztak minket, teljesen levetkőztettek. Ékszert, órát, mindent elvettek és tetőtől talpig megmotoztak mindenkit, nehogy egy kis gyűrű vagy egy szem kockacukor is nálunk maradjon. Apám aranygyűrűje úgy be volt nőve, hogy amikor lefűrészelték az ujjáról, az egész keze tiszta vér lett. Ekkor ijedtem meg először.
- Mit tetszett gondolni, mi ez az egész, miért és hova lesz az „utazás”?
- Az igazság az, hogy a magyar zsidóság, velem együtt, nagyon naiv volt. Senki nem hitte azt, hogy ez megtörténhet, hogy ember egy másik emberrel ilyet megtehet. Auschwitzról egyáltalán nem hallottunk, pedig titokban mi is hallgattunk külföldi rádiót. Se a gettóba, se a táborba való megérkezéskor nem tudtam, hogy hova kerültem. Valahogy - ezt így utólag gondolom - mintha az agyam ezen a területen kikapcsolt volna, pedig tanult, értelmes nő voltam, három nyelvet anyanyelvi szinten beszéltem. Ha az elején pontosan tudtam volna, mi is vár rám, öngyilkos lettem volna. És tudja mi az érdekes? Hogy az összes túlélő, akivel csak beszéltem, szinte szóról szóra ugyanezt mondta. Szóval, mielőtt bevagoníroztak volna minket, a pécsi polgármestertől mindenki kapott egy kis szeretetcsomagot, amiben hát... úgymond, élelem volt. Hajnalban indult a vonat. Négy napig utaztunk étlen-szomjan, mint a heringek, úgy egymáshoz voltunk préselve. A dolgunkat is a vagonban végeztük. Bele tud ebbe gondolni? Harminc-negyven fokos meleg volt. Mikor kibontottuk a pécsi polgármester ajándékát, iszonyodva dobtuk ki a vagonból. Véres hurka volt, amiből a hatalmas kukacok úgy ugrottak ki, mint delfinek a vízből. Sokan már ott a vagonban elpusztultak. Lassan kezdtünk a halálhoz hozzászokni. Megrázó volt, mikor egy fiatal, fess, egészséges nő, aki valahogy mellém került, az utazás harmadik napján megtébolyodott. Pontosan úgy, ahogy azt a filmekben lehet látni. Egy furcsa mosoly ült ki az arcára, réveteg lett a tekintete, a szemével valahova nagyon messze nézett és állandóan ugyanazt a dallamfoszlányt énekelte. Megrendítő volt.
- Milyen volt a megérkezés Auschwitzba?
- Kora este érkeztünk meg, de csak éjjel nyitották ki a vagonokat. Az SS-legények lerángattak minket, és reflektorokkal megvilágítottak. Kettes sorba kellett állni, az egyikbe a nőket, a másikba a férfiakat állították. Lassan és hosszan menetelt a sor. Alig láttunk valamit az erős fény miatt, mindenfelé kutyák ugattak. Középen egy férfi állt - Mengele volt -, és a kezével hol jobbra, hol balra intett. Én édesanyámmal karon fogva haladtam, mellettünk a másik sorban édesapám ment a sógorával. Egy ideig még láttam apámat, de később elvesztettük egymást. Egyszer csak eltűnt mellőlem anyám. Ki akartam lépni a sorból, hogy megkeressem, de azonnal rám ordított egy német, hogy hova megyek. Mivel jól beszéltem németül, megértettem. Mondtam neki, az előbb itt volt édesanyám és most sehol sem látom. Azonnal álljon vissza a sorba - kiáltotta -, majd reggel találkoznak, fürdeni vitték. Ekkor egy kicsit megnyugodtam. Aztán minket, fiatalabb nőket bevittek egy nagy terembe. Le kellett vetkőznünk, és a ruhánkat szépen összehajtva a cipőnkre kellett tennünk. Meztelenül átvittek minket egy másik helyiségbe, kívülről rá volt írva, hogy „Bad”. Azt mondta ott az egyik német - mert többünknek eltűnt az idős hozzátartozója -, hogy az időseket egy másik fürdőbe viszik, pár épülettel arrébb. A zuhanyból nekünk valóban víz jött. Drága anyámat és a többi családtagomat, ugyanebben az órában ölték meg. Nekik a zuhanyrózsából ciklongáz jött. Ezt akkor persze még nem tudtam. Mikor a fürdőből kijöttünk, akkor jött a kopasztás. Emlékszem, a homlokom jobb oldalát érte először a nullásgép. Saját hajunkat a földről föl kellett szedni, és egy vadonatúj lenzsákba kellett tenni. Állítólag ebből ejtőernyőselymet csináltak. Akár igaz, akár nem, én azóta nem tudok egy ejtőernyőre ránézni.
- Pontosan mikor esett le a tantusz, hogy mi is történik itt?
- Másnap reggel, mint egy őrült rohantam mindenfele édesanyámat keresve. Egy negyven év körüli nő, aki már régebb óta ott volt, kérdezi, hogy mit szaladgálok itt, még lelőnek. Mondom neki, édesanyámat keresem, tegnap éjjel érkeztünk és elveszítettük egymást. Azt mondja, hát te nem vagy normális, akkor az már régen nem él. Mondom neki, hogyhogy, miért ne élne? Azt mondja, a tegnap érkezett öregeket most égetik a kemencében. Nézz csak arra, a kémény felé. Odafordultam. Látod azt a nagy fehér füstöt? Anyádat valahol ott keresd. Nos... hát... ekkor esett le... a tantusz.
- Ne hagyjuk abba egy kicsit?
- Nem, nem, végig szeretném mondani. Egyszerűen nem értettem, és most sem értem, hogy miért! A szüleim olyan áldott jó emberek voltak, a városban mindenki szerette, tisztelte őket. Apám sikeres üzletember volt, több száz embernek adott munkát, megélhetést. A légynek se ártott. Azokkal a szenvedésekkel, amiken én keresztül mentem, egy pillanatig sem törődtem soha. Csak abba nem tudtam belenyugodni, hogy két ilyen embernek, akik mindig mindenkinek szeretetet adtak, mindenkihez jók voltak, becsületesen éltek, miért kellett így végezniük? Miért? Azért, mert zsidók voltak?
- Mengelével tetszett találkozni személyesen is?
- Négy alkalommal kerültem elé. Ha létezik olyan, hogy ördögi szépség, ő az volt. Hogy egy ilyen tökéletesen sátáni benső, ilyen gyönyörű külsővel jelenjen meg, ez furcsa fintora az életnek. Tudja, egy pont után, nem a halál, nem a meztelenség, nem az éhség volt a legborzasztóbb, hanem az, hogy úgy kezeltek és bántak veled, hogy megszűntél embernek lenni, de még csak élőlény sem voltál, körülbelül annyi értéked volt, mint egy kavicsnak. Ezt a legtökéletesebben Mengele csinálta. Ahogy rám nézett, már a tekintetével is tökéletesen le tudott aljasítani, látszott, hogy ő bennem nem embert lát. Háromszor kellett elé mennem meztelenül, két kezemet fel kellett tartani - de nem úgy, mint a tornaórán, hanem úgy, ahogy a balettosok - közben a számat ki kellett nyitni, és hosszan, alaposan nézte a torkomat.
- Mire volt kíváncsi?
- Ezt máig sem tudom.
- Az igaz, hogy zene szólt eközben?
- Mikor én előtte voltam, nem szólt zene. Ezt ott a táborban mondták, hogy akit elvitt a kísérleteihez - ez azt jelenti, hogy érzéstelenítés és altatás nélkül „operált” - ezalatt Wagner-zene szólt, de én ezt nem hallottam. Mengele egy-egy intése, hogy jobbra vagy balra, zsidó milliók számára jelentette az azonnali halált, vagy egy kis haladékot az élethez.
- Az éhség, gondolom, nagyon nagy úr volt.
- Olyan nagy, hogy aki ezt nem látta, el se tudja képzelni. Én mindig sovány voltam, akkor is és most is. Kevés étellel beértem. A kövérebb embereknél őrületes szenvedéseket okozott az éhség. Mellesleg ezek az emberek haltak meg a legkorábban. Kétnaponta jött a táborba egy amolyan vizeskocsi féle. Akkor mindenki odarohant és ivott. Mindig azonos időben jött, és szép csilingelő hangja volt, már előre várta mindenki. Mikor az emberek megrohamozták a kocsit, a vezetője - aki egy szadista ember volt - elővett egy nagy korbácsot, amin sok bőrszíj volt. Ezeken a szíjakon vagy bőrből vagy fémből kis csomók voltak. Mikor a csonttá fogyott emberek odarohantak a vízhez, véresre verte a hátukat. Ezek után én lemondtam a vízről. Hogy milyen nagy úr az éhség és a szomjúság... képzelje el, még ezen az áron is odamentek a vízért, sőt úgy várták ezt a kocsit, mint a megváltót. Esténként kaptunk egy kis darab fekete kenyeret, amit azonnal meg kellett enni, mert különben ellopták. Néha, mikor én még bírtam, odaadtam a kenyéradagomat annak, aki már közel volt az éhenhaláshoz. Ezt mindig lehetett látni előre. Aki depresszióba esett és belülről feladta, az pár nap múlva meg is halt.
- És hogyan tetszett megmenekülni?
- A mi vonatunk volt az utolsó, velünk fejezték be a deportálást. Tehát időben közel voltunk a tábor felszabadításához. Mivel én fiatal és erős voltam, naponta elvittek dolgozni egy másik táborba. Azon a helyen egy kicsit emberibb volt a légkör, nem őriztek minket olyan állati módon. Ott többször is hozzájutottam olyan újságokhoz, amelyekből megtudhattam azt, hogy a németek vesztésre állnak, az amerikaiak már közel vannak és megnyerik a háborút. Ezek a mondatok adtak erőt a kitartáshoz. Ezeket a híreket mindig elmondtam a lágerben. Esténként már nagyon vártak, leültek körém a földre, és biztattam őket, hogy kitartani gyerekek, most már közel van a szabadulás, a németek elveszítik a háborút. Ez nekik is olyan erőt adott, ami segítette az életben maradásukat. A háború után hallottam vissza, hogy Pécsett egy hölgy mindenkinek azt mesélte, hogy ezeknek a jó híreknek köszönhette az életét. A tábor felszabadítása után én egy krumplit szállító vonatra kerültem, és így értem haza július 4-én, vasárnap, Rákoskeresztúrra. Ide mindennap érkeztek a lágerekből vonatok, és volt ott egy bizottság, amelyik annyi pénzt adott, hogy villamossal a városba jöhessek. Beérkeztem a villamossal a Nyugatihoz. A Váci út sarkán volt egy kedves presszó, amelynek teraszán fiatal, jól öltözött, nevetgélő férfiak és nők ültek. Hirtelen minden erő kiment belőlem, felszakadt bennem valami, és elhurcolásom óta először, sírni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy a táborban, akármilyen borzalmakat láttam, nem tudtam sírni, érzéketlen lettem, mert minden energiámat, gondolatomat az életben maradás, az élni akarás kötötte le. Ebből az erőből a Nyugatiig futotta. Lassan kezdtem érezni, hogy ember vagyok.
- Úgy tetszett ott állni a Nyugatinál, hogy tudta, mindent elveszített. Szülőket, családtagokat, barátokat, lakást, örökséget. Mindent. Én viszont egy sikeres, jól szituált, elegáns asszonyként ismertem meg. Hogy van ez?
- Nem tudtam megérteni, és azóta sem tudom, hogy miért történhetett meg mindez. De azt tudom és érzem, hogy Isten a lágerben is és azóta is velem van. A semmiből, apró lépésenként, kemény munkával kezdtem helyreállni. Csodás körülmények között megismerkedtem azzal a férfival, akivel aztán több mint 30 évig boldog házasságban éltem. A férjem nagyon sikeres üzletember volt. Az a boldogság, szeretet, amivel körülvett és elhalmozott, mindenért kárpótolt. Tudja, a férjem olyan ember volt, aki mindig azt mondta, hogy aki kér, annak adni kell. Ezért aztán a szegények naponta jöttek hozzánk. A koncentrációs táborban megfogadtam: ha én ezt túlélem, minden napot ajándéknak tekintek az életben és megpróbálom azzá tenni mások számára is. Nincs bennem semmi bosszúvágy, senkire nem haragszom. Az unokám, Dórika kapott a születésnapjára egy emlékkönyvet, és kérte: „Nagyi, írjál bele valamit!” És én azt írtam neki: „Dórikám! Az elesetteken segíteni kell, és arra vigyázni, hogy a szeretet megmaradjon bennünk.”