Vissza a tartalomjegyzékhez

KULCSÁR ÁRPÁD
A tavaszistennőtől a szocdemekig

A május hónap egy ősi római istennő, Maia nevét viseli. E tavaszistennő ünnepét május elsején tartották, amikor tiszteletére disznót áldoztak, amely a termékenység és a bujaság szimbóluma volt. A germánok is éppen e napon ünnepelték saját tavaszistennőjüket.

Jóllehet a katolicizmus VIII. századi elterjesztését követően a római egyház megkísérelte a pogány istennő kultuszát egy szentté nyilvánított apátnő, Walpurgis kultuszával felcserélni, a pogány hiedelmeken ez mitsem változtatott. A huszadik századig tartotta magát az a meggyőződés, hogy e nap az ártó, pusztító gonosz szellemek és boszorkányok fokozott aktivitásának az ideje. A néphit szerint pontosan május elsejére virradólag tartják e gonosz lények nevezetes összejövetelüket, a Walpurgis éji boszorkányszombatot. Megjegyzendő, hogy ez utóbbi kifejezés katolikus eredetű és kissé megtévesztő. A találkozó ugyanis korántsem volt szombathoz kötve. A névválasztás kizárólag arra szolgált, hogy ezzel is hangsúlyozzák megvetésüket a zsidók hetedik napja, a sabbat, azaz szombat iránt.
Kiemelkedő jelentőségű volt május elseje az ősi kelták számára is, akiknek szellemi öröksége egyébként számos téren napjainkig meghatározó. E napon tartották két legnagyobb ünnepük egyikét, az úgynevezett Beltine-t („Baál tüze”!). Ők is gonosz szellemektől, boszorkányoktól sújtottnak tekintették e napot, s ezért nagy tüzeket gyújtottak, hogy azok varázsereje elűzze a boszorkányokat, megvédje az embereket, állatokat a betegségtől, és jó termést biztosítson.
A germánok hasonlóképpen nagy tüzeket gyújtottak a boszorkányok elűzésére.
A gonosz erők távoltartásának másik Európa-szerte gyakorolt módja a zöld ágak körülhordozása és kitűzése. A középkori Angliából számos érzékletes leírás ismeretes arról, miként vonult ki az erdőkbe e napon az angol nép apraja-nagyja, hogy zsenge ágakat vágjanak, és azokat kürtszóval és dobpergéssel bevigyék városaikba, ahol aztán házuk ablakaiba, ajtóira helyezték azokat. A XX. századi Magyarországról hasonlóképpen tömegével idézhetők a zöld ággal kapcsolatos rítus emlékei. A század elején Brassóban például a diákok kezükben zöld ágat tartva kerülték meg a várost. Országszerte kitűzték a különböző épületekre, nemegyszer templomokra, lelkészlakokra is.
Napjainkig élő szokás Erdély egyes vidékein, hogy május elsején, s még inkább pünkösdkor a marhákat zöld gallyakból, virágokból font koszorúkkal ékesítik fel. Érdekes egyezést mutatva azzal, ahogy Jupiter papja cselekedett a görög Lisztrában Pál apostol korában.
A zöld ág a szerelem és termékenység szimbóluma is volt. Ennek jegyében állítottak Európa-szerte, így nálunk is májusfát a legények a lányos házak elé.
Mindezzel párhuzamosan a múlt század nyolcvanas éveitől újabb arculata bontakozott ki május elsejének. Miközben a hagyományos rítusok egyik célja Európa-szerte éppen a gonosz szellemek május elsejétől való távoltartása volt, Marx és Engels tanításának, a kommunizmusnak a szelleme mégis lefoglalta magának e napot. Mint írták, „kísértetként járta be Európát”, s néhány év leforgása alatt az ünnep meghatározó szereplőjévé vált. Amikor Amerikában 1886-ban először rendeztek május elsejei munkásfelvonulást, még senki nem tervezte, nem is gondolta, hogy néhány esztendőn belül e nap a munkásság világméretű ünnepévé fog válni. Újdonsága ellenére magába olvasztotta az addigi rítusok számos elemét (feldíszített zöld ág, májusfa, kivonulás az erdőbe stb.). Osztályharcos indíttatásuknak megfelelően e május elsejék korántsem maradtak meg békés majálisoknak. Már a legelső is kilenc halálos áldozatot követelt, s hasonló véres öszszetűzések még számos esetben megismétlődtek.
A fasiszta vezérek is nagy vonzalmat mutattak e nap iránt, annak ellenére, hogy a hagyományos munkásmozgalom esküdt ellenségei voltak. Így történhetett, hogy Hitler május elsejét a náci birodalom hivatalos ünnepévé nyilvánította, melyet minden esztendőben horogkeresztes zászlók alatt ültek meg. Hasonlóan cselekedett Mussolini Olaszországa és Petain fasiszta Franciaországa is, csak itt nemzeti lobogók alatt folyt az ünneplés.
A második világháborút követően a római egyház sem maradt tétlen. Ők Szent Józsefet mozgósították, és 1956. április 24-én a Vatikán rítuskongregációja május elsejét Munkás Józsefnek, a munka védőszentjének kötelező egyházi ünnepévé tette. Megjegyzendő, hogy az átkeresztelt Szent József, a szent család harmadik tagja a korábbi oltárképeken többnyire csak a háttérben, gyalupadja mellett kapott helyet.
Először IX. Pius rendelte el ünnepét 1847-ben, de még egészen más napon. X. Pius helyezte át ezt a húsvét utáni harmadik vasárnapra, mely hol április végére, hol május elejére esett, hogy aztán XII. Pius alatt nyerje el mai pontos helyét. Feltehetően nem utolsóként gyarapítva sajátos színfolttal május elseje ünnepét.