BALOGH M. PÉTER
Sok lúd disznót győz

Képzeljük el, hogy elfogy otthon a mosóporunk: a szennyes már nem várhat tovább, így leszaladunk a boltba, hogy megvegyük a számunkra szükséges legjobb - nem hagyományos - mosóport. Mi sem lehet ennél egyszerűbb - gondolhatjuk. A boltba belépve közöljük szándékunkat az eladóval, aki váratlanul leültet egy székbe bennünket, majd sorba állít előttünk tizenkét mosóporügynököt, akik egyenként harminc másodperces időkeretben elmondják saját termékük előnyeit és szólnak a többi termék hátrányáról. A következő fejenként két percben „vitát” folytatnak egymással. Végezetül egy-egy percben összegzik álláspontjukat. Az ily módon több mint félórásra sikerült „műsor” után dönthetünk - mármint dönthetnénk, ha képesek lennénk harminckétszer ötven szlogenből kideríteni, hogy melyik is a számunkra legjobb mosópor. Nem véletlen, hogy egyetlen épeszű kereskedő sem alkalmazza ezt a vevőriasztó módszert.
Nem úgy a magyar közszolgálati televíziók, amelyek ezt az abszurd eljárást választási kampányműsornak csúfolják és elhitetik magukkal: ezekben a groteszk epizódokban segítséget nyújtanak a polgároknak ahhoz, hogy eldönthessék, kik kormányozzák az országot négy esztendőn át, kik legyenek, akik akár évtizedekre meghatározhatják az itt élők sorsát.
A pártok ma még - talán megszokásból - politikusokat küldenek ezekre a vitákra, de a következő választásnál már tudni fogják, hogy ez teljesen felesleges. Nem politikusokra, hanem előnyös külsejű bemondókra van szükség, akik egyaránt hitelesen tudnak eladni mosóport, fogpasztát, autót, nyugdíjbiztosítást és politikai pártot. Némelyik párt már a gigantposztereken alkalmazza is ezt az ötletet, mint például az MDF ismert plakátján, ahol fotómodellek jelenítik meg a vasúti síneken ballagó magyar családot.
A választási kampányműsornak nevezett „valami” kitalálói az alacsony nézettségi adatok láttán elégedetten kacsinthatnak össze a beavatott politikai elemzőkkel: ugye nem is kell a politika a lakosságnak. Eszükbe sem jut, hogy nem is feltétlenül az áruval, hanem talán csak a csomagolással van a baj. Az emberek örülnének, ha a választásban segítséget kapnának, ha érveket, vitákat láthatnának-hallhatnának, amiknek eredményeként nyugodt lelkiismerettel dönthetnének. Így a kampány csak retorika és imázs kérdése: a választások után - amikor eljönnek a politikai hétköznapok és kiderül, melyik politikusnak mi rejlett a posztermosolya mögött - döbbenten szembesülhetünk azzal, hogy kire is szavaztunk.
Természetesen vannak haszonélvezői is ennek a megoldásnak. A pártok többsége - nem véletlenül - elzárkózott attól, hogy a nyilvántartásba vett jelöltek száma, tehát a tényleges támogatás alapján két csoportban folytatódjanak a viták. A bejutásra semmi eséllyel nem rendelkező törpepártok élvezik a pár hetes pünkösdi királyságukat, ami alatt a nagyokkal vitatkozhatnak. Az MSZP-t nem zavarja, hogy nézhetetlenek a műsorok, mert így elérhető a számára fontos cél: kevesen menjenek el szavazni. Az érvekkel és megvalósítható programokkal nem rendelkező pártok pedig megnyugodhatnak: blöffjeikre a pár percesre szabott menetekben soha nem fog fény derülni.
A pártatlanság elvét fennen hirdető szerkesztők úgy tűnik, fel sem mérik, hogy az általuk kialakított játékszabályok éppen a programmal rendelkező pártokat és a tájékozódni akaró polgárokat nem szolgálják.
A közszolgálati televízióban tökélyre vitt többpárti diktatúra következtében a belpolitikai szerkesztők és műsorvezetők úgy pislognak a politikusokra, mint a köszörűs kutyája. Kétségbeesetten próbálják mindenkivel elhitetni, hogy őrájuk nyugodtan számíthatnak, ők bárkit készek ugyanolyan lojalitással kiszolgálni. Számukra mindegy ki van hatalmon, ők mindig hűséges alattvalóként segítik az uralmon lévőket. A baj csak az, hogy jelen pillanatban nem lehet tudni ki lesz az.
Ettől némileg eltér a Duna Televízió, amelyet szintén az adófizetők pénzéből tartanak el. Ez szintén eljátssza a közszolgálati televízióban kialakított hókusz-pókuszt a helyek közjegyző előtti kisorsolásával, de riporterük talán a „sok lúd disznót győz” népi bölcsességtől vezettetve hajlamos arra, hogy kérdésnek álcázott véleményével maga is részt vegyen a vitában, az ellenzéki oldalon. Persze neki könnyű, mondhatják MTV-s kollégái: a Duna TV egyértelmű ellenzéki befolyás alatt áll, nekik nem kell találgatniuk, melyik is a helyes irány.
Demokratikus országok újságíró-iskoláiban valószínűleg mint a híradózás állatorvosi lovát fogják tanítani azt a megoldást, amely a pártokra bízza annak eldöntését, hogy mi szerepeljen a híradóban. Minden párt hetente két szereplési lehetőséget kap, az is, amelyiknek van mondanivalója, az is, amelyiknek nincs. Az esélyek egyenlősége itt is egyenlősíti az erőset és a gyengét, a jót és a rosszat.
Azoknak is csalódniuk kellett, akik a kereskedelmi televízióktól csodákat vártak. A TV2 és az RTL ugyan megkímélik nézőiket a tizenkét párti rettenettől, de róluk sem mondható, hogy a nézőket a képernyő elé ragasztó vitákkal segítenék a választókat az eligazodásban. A kereskedelmi tévék páros vitái persze sokkal követhetőbbek, mint a közszolgálati műsoroké, legfeljebb az követhetetlen milyen szempontok alapján választják a párokat, akik gyakran nem tudnak vagy nem is akarnak egymással vitatkozni.
A választások után a politológusok feltehetően évekig fogják elemezni a kampány szerepét az 1998-as választásokban, az azonban már most is látszik, hogy a televíziós kampány választott módszere legalább akkora torzító hatást fog gyakorolni a választások eredményére, mint az egymással a pártoknál is élesebb küzdelmet folytató közvélemény-kutatók adatai.