Izrael államának 1948. évi ENSZ általi elismerésében a
világ bűntudata is jelentős szerepet játszott, amit a
koncentrációs táborok és halálgyárak borzalmainak
nyilvánosságra kerülése váltott ki. Az arabok ellenezték a
nemzetek határozatát, majd később a kommunista blokk bánta
meg, és vonta vissza a támogatását a fiatal zsidó
államtól. A Szovjetunió és a vasfüggöny lebontása után a
Nyugatnak az Izraelhez való viszonyában is változás
következett be. A közel-keleti békefolyamatot számos vezető
politikus Izrael delegitimálására használja fel. Nem
valószínű, hogy a jelenlegi ENSZ elismerte volna a zsidó
államot. Izrael azonban létezik, és már most is hatalmas
világpolitikai jelentőséggel bír ez a kis ország. Az
alábbiakban a modern Izrael vallási, szellemi jelentőségét
és a három világvallással szembeni kihívását vázoljuk
fel.
1967: Slomo Goren, az izraeli hadsereg főrabbija
üdvözli a Siratófalat visszafoglaló ejtőernyősöket
Izrael és a gettók tradíciója
A modern Izrael mindenekelőtt a Kr. u. 70-ben, majd a
Bar-Kochba-féle lázadás leverése után (Kr. u. 132)
véglegesen száműzetésbe kényszerített, földjüktől és
templomuktól (istentiszteletüktől), valamint Jeruzsálemtől
megfosztott és Európában évszáza-dokon keresztül
rendszeresen megalázott és üldözött zsidóság számára
hozott új és vonzó perspektívát. Azonban a zsidó állam
jogi és politikai jelentősége mellett a judaizmus
különböző irányzatai számára is kihívást jelent. A
szétszóratás ideje alatt a zsidó vallásnak az
etnikai-vallási azonosságtudat fenntartása volt a fő
funkciója. Ahogyan viszont Izrael mint nemzet fokozatosan
átveszi ezt a szerepet, úgy bontakozik ki a judaizmus
válsága, ami elsősorban azokat a vallási elemeket,
tradíciókat érinti, amelyek az Erecnek, Jeruzsálemnek vagy a
Templomnak a hiányát voltak hivatottak pótolni, és amelyek a
diaszpóra korszakában alakultak ki. Izrael állama tehát
bizonyos mértékben a különböző zsidó vallási
irányzatokkal is konfliktusban áll. A száműzetés pogány
környezetében létrejött vallási tradíciók mint
történelmi képződmények ugyanis a zsidó állam
megalakulása óta anakronisztikusnak tűnnek, ezért
felülvizsgálatuk és Izrael létezéséhez való igazításuk
aligha megkerülhető.
Az eredeti zsidó élet és vallás konkrét területhez
kötött. Csak az ún. Ígéret Földjén és Jeruzsálemben
képesek a zsidók természetes szinten a Tóra minden
követelményének megfelelően vallási, szellemi életet élni.
Számos, a diaszpórából származó vallási szokásuk a zsidó
élet rendellenességét hivatott ellensúlyozni a különböző
kultúrák, nemzetek között. Izrael államának 1948-as
megalakulása óta a zsidóság jelentős része - ha akarta,
ha nem - kénytelen tudomásul venni, hogy azon a bibliai
földön, térségben él, ahová ősei hosszú évszázadokon
keresztül hiába vágyakoztak. A szent királyok, papok és
próféták földjére napjainkban újra komoly
akadályoztatások nélkül alijázhatnak a zsidók. Ezzel a
lehetőséggel közel 2000 éven keresztül nem rendelkeztek.
Ezen a tényen az arabizraeli konfliktusok, háborúk sem tudtak
változtatni.
A modern Izraelnek olyan területre terjed ki a fennhatósága,
amely szoros szálakkal kötődik az ószövetségi
kijelentésekhez és kultúrához. Ennek hatása alól még az
ateista, agnosztikus zsidók sem tudják teljes mértékben
kivonni magukat. Nyilvánvaló, hogy a modern Izrael létezése
és az ezzel kapcsolatos érdekek a zsidó vallásra is egyre
mélyebb befolyást gyakorolnak, ami további korrekciókat is
maga után vonhat vallási területen. A zsidóság jelentős
része Izraelnek már most elsőbbséget ad a különféle zsidó
vallási irányzatokkal szemben.
A kérdéssel kapcsolatban az antiszemiták gyakran azt
sérelmezik, hogy a zsidók miért, ők pedig miért nem lehetnek
nacionalisták és vallásosak egyszerre. Az ószövetségi
zsidó identitásban sohasem a természetes származás, a faj
játszott kizárólagos vagy akár központi szerepet. Ennél
sokkal lényegesebb volt a szellemi tartalom. Maga az eredeti
elnevezés - Júda - is ezt fejezi ki.
Az ószövetségi zsidó alapokon álló nemzeti gondolkodás
más, mint az európai vagy az arab nacionalistáké. A Biblia
tanúsága szerint Izrael a világon az egyetlen nép, amely a
megszületését nem emberi szaporodási képességnek, hanem az
Ábrahám és Sára házasságába való isteni beavatkozásnak
köszönheti. A néppé válás történelmi folyamatában,
valamint Izraelnek a népek világába való beültetésében,
ettől való elkülönítésében, valamint fenntartásában az
ószövetségi írások szerint Isten dicsősége (sekinája)
játszotta a döntő szerepet. Az ószövetségi nemzeti
gondolkozás Isten-centrikus volt. A bibliai zsidó államnak is
mások voltak a feladatai, mint a nemzeti államoké.
Az ószövetségi Izrael fő feladata az volt, hogy Isten
kijelentéseit átvegye, azokat megőrizze, valamint a Messiás
eljövetelére felkészítse önmagát, és előkészítse a
világot. E célok megvalósulása érdekében el kellett magát
különítenie a nemzetektől, mert csak így lehetett és lehet
a Messiás szülőhazája és szállásadója. Másrészt szét
is kellett szóródnia a nemzetek között, hogy a „szelíd
olajfába” (Pál apostol szavait használva) beoltathassanak a
nemzetek is. Így a zsidó identitást is két ellentétes fő
erő energizálja: a központ felé haladó, és az onnan kifelé
tartó erő. Ezért a zsidó identitásban az univerzalizmusnak
és a partikularizmusnak, az exkluzivizmusnak és
inkluzivizmusnak az egysége és a feszültségei is jelen van.
A kizárólagos diaszpóraélet és különösen a gettó a
zsidóknak a szellemi központ felé való haladását és e
központ lényegének a megragadását, megvalósítását
hiúsította meg. A száműzetés ideje alatt kialakult vallási
tradíciókban ez a megrekedtség, egyoldalúság
manifesztálódott és konzerválódott. Izrael államának léte
azonban újra lehetővé tette a zsidó vallási központ, a
lényeg felé való haladást, ami viszont bizonyos merev
vallási szokások feladását is szükségessé teszi. A modern
zsidó állam pályafutása szellemi-vallási szempontból nézve
még kezdeti stádiumban tart. Az eddigi természetes
eredményekre azonban felépülhet egy csodálatos jövő. A
zsidó kinyilatkoztatás értelmében ugyanakkor a végcél nem
természetes folyamatok eredményeként fog megvalósulni. Izrael
a jövőben is nagy hord-erejű világpolitikai események,
változások színtere lesz. Az újkori zsidó állam még
számos súlyos megpróbáltatás elé néz, de az Írások
szerint végül Isten természetfölötti beavatkozásainak
köszönhetően megvalósul Izrael szellemi, erkölcsi
helyreállítása is.
Megbékélés vagy dzsihad
A modern zsidó állam megszületése és fennállása az iszlám
világnak okozta a legnagyobb traumát. Azóta a muszlimok
„Izrael-komplexustól” szenvednek: a zsidó állam
fennállását az iszlám világra mért legnagyobb csapásként
értelmezik. Ha figyelembe vesszük a muszlim vallás
létrejöttének történelmi körülményeit és alapvető
tanításait, akkor talán meg tudjuk érteni, hogy a zsidó
állam megszületése miért okozott az arab világban pánikot.
Mohamed tevékenysége idején, az iszlám megszületésekor (Kr.
u. VII. század) már megszűnt a zsidó állam és Izrael
nemzeti létezése. A zsidók különféle államok
alattvalóiként éltek szétszóratásban. Mohamed ezt vette
kiindulási alapul, ezért a zsidókat a történelemben már
leszerepelt, sőt csődöt mondott népnek látta, akiket Isten
véglegesen elvetett. Egyébként a kereszténységről is
hasonlóképpen vélekedett az iszlám alapítója. Isten
választott népének a zsidók és a keresztények helyett az
iszlám híveit állította. Így szerinte az övék volna a
Közel-Kelet, Ábrahám minden ígérete, így a történelmi
Izrael területe is.
Az arab-iszlám világképben az állam, a politika és a
Korán tanai szervesen összetartoznak. Ebből fakadóan a zsidó
állam fönnállása arab politikai alapérdekeket és alapvető
vallási tanokat is megkérdőjelez és sért. Valóban, a közel
másfél évezredes muzulmán tradíciót és az ezen alapuló
világhatalmi törekvéseket semmi nem kezdte ki oly mértékben,
mint a modern Izrael pusztán a létezésével. Az arabok és a
muszlim hívők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy Izrael
államát végérvényesen csak abban az esetben tudják
elismerni, ha egyúttal feladják vallásuk bizonyos
alaptételeit is.
Az arab (iszlám) és izraeli konfliktus központi eleme
egyszerre etnikai és vallási jellegű. A palesztin-zsidó
ellentét csupán járulékos és részproblémája egy
rendkívül mély és bonyolult történelmi válsággócnak,
melynek gyökerei az iszlám előtti Közel-Kelet zsidó és arab
civilizációinak egymással ellentétes alapjaiban keresendők.
Mohamed ezeket az ellentéteket ismerte fel és ideologizálta
meg vallási rendszerével, hogy az iszlám által biztosítsa a
közel-keleti etnikumoknak a zsidóság és a hozzá
teológiailag közelebb álló kereszténység feletti
győzelmet. Az arabok számára a probléma akkor oldódna meg
végérvényesen, ha a zsidó állam megszűnne létezni és a
Közel-Keleten élő zsidók az arab államok alattvalóiként
élnének. Ebben az esetben a zsidók élvezhetnék az arabok
toleranciáját, vendégszeretetét, addig viszont a dzsihádé a
központi szerep.
A nyugati politikusok és számos izraeli azt feltételezi, hogy
a gazdasági modernizáció és együttműködés, valamint a
politikai demokratizálódás és a világ globalizálódása
folyamatainak eredményeképpen az arabok egyre többet vesznek
át a nyugati életszemléletből és életvezetésből. A
jelenkori iszlám megújulási mozgalmak azonban pontosan ezeknek
a feltételezéseknek az élő cáfolatai, sőt tudatos tagadói.
Az Öböl-háború idején az amerikaiak például abban
reménykedtek, hogy a háború következtében felhígulnak az
iszlám államok, és nyitottabbak lesznek bizonyos nyugati
szellemi, vallási értékekre. Az események azonban éppen az
ellenkezőjét igazolták. Miközben az iszlám egyre
dinamikusabban terjed Nyugat-Európában és az USA-ban, az
iszlám országok egyre elutasítóbbak a nyugati
civilizációval szemben.
Az iszlámon belül nem indult el olyan számottevő revizionista
mozgalom, amely a zsidó állam fennállásának és a zsidók
alijázásának elfogadásához igazítaná az iszlám
meggyőződést. A legtöbb arab és iszlám ország azt
állítja Izraelről, hogy az a cionisták és az imperialisták
konspirációja következtében tudott létrejönni és behatolni
az iszlám „szent és sérthetetlen” területére. Az arabok
és az iszlám fundamentalisták újkori gyanakvását a nyugati
civilizációval szemben pontosan annak a zsidó állam
megalakulásában, fennmaradásában játszott szerepe váltotta
ki. A modern Izrael az iszlámot kényszerhelyzetbe hozta: vagy
megváltoztatja eredeti vallási felfogását a zsidósággal
kapcsolatban, és a történelmi megbékélés útjára lép,
vagy kiterjeszti és a végletekig kiélezi az Izrael és a
Nyugat elleni dzsihádot. Az sem mellékes szempontja a
problémának, hogy az iszlám makacsul hisz abban: végül is
legyőzi a zsidó-keresztény civilizációt, így Izraelt is.
Az iszlám olyan vallás, mely számos kijelentésének
állítólagos igazságtartalmát egyedül Izraelnek a
kegyelemből való kirekesztettségével képes igazolni. Ezért
mindent el is követ, hogy a zsidóság újrafelvételét Isten
üdvtervébe akár erőszakkal is akadályozza. A frigyláda és
más ószövetségi istentiszteleti tárgyak napvilágra
kerülése például alapjaiban rázná meg a mohamedán
világot. Részben ezért is ragaszkodnak Jeruzsálemhez, mert
így képesek megakadályozni, hogy a Templomhegy rejtett
üregeiből, kamráiból olyan bibliai tárgyak kerüljenek
napvilágra, melyek a város Izraellel kapcsolatos történelmi
szerepének a bizonyítékai, s amelyek egyúttal cáfolnának
fontos iszlám kijelentéseket, állításokat is. A
Közel-Keleten tehát az archeológia is harcterepe a
zsidó-muzulmán konfliktusnak. Jóllehet az arab és iszlám
világ megosztott, a különböző államok és vallási
irányzatok egymással szembeni hagyományos gyűlölködése
ellenére sem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy amennyiben
Izraelre valamilyen, a muzulmán vallás elleni bűnt lehetne
rábizonyítani, ne lépne fel egységesen katonai eszközökkel.
Jeruzsálem vagy Róma az örök város?
A keresztény világ legnépesebb irányzatai, mint például a
katolicizmus, egészen a kilencvenes évek elejéig úgy
viselkedtek, mintha Izrael nem létezne. Az arab-izraeli
konfliktusokban többnyire a muzulmánok oldalán álltak. A
katolikusok legfőbb politikai sérelmei az ún. szenthelyek és
Jeruzsálem státuszával voltak kapcsolatosak. Róma nem ismerte
el hivatalosan a zsidó állam fennhatóságát a szerintük
katolikus illetőségű szenthelyek fölött. A kilencvenes évek
elejéig ezeket csak izraeli idegenvezetők kíséretében
látogathatták a zarándokok. Vatikán Jeruzsálemet nemzetközi
státuszban szerette volna látni, és erről valójában a mai
napig sem mondott le.
A politikai ellenvetéseknél súlyosabbak voltak azonban a
vallási, teológiai szempontok a modern Izrael
elutasításában. A korai kereszténységnek Jeruzsálem volt
először a központja. Az első nagy
zsidókeresztény-üldözés és Jeruzsálem pusztulása után a
kereszténységnek több egyenlő tekintéllyel rendelkező
központja alakult ki, mint például Alexandria, Ephesos, Róma,
Konstantinápoly. A primátusért folytatott küzdelemből
köztudomásúlag Róma került ki győztesen, amely ezután
Jeruzsálem szellemi utódjaként aposztrofálta magát, az
Egyházat pedig Izrael örökösének állította be.
Álláspontját arra alapozta, hogy a zsidókat az
„istengyilkosság” és az „egyházellenesség” bűne
miatt Isten véglegesen elvetette, és ezután örökre az
Egyház került Isten üdvtervének középpontjába helyettük.
Róma elsőbbségét és örök voltát is Jézus Krisztustól
és az apostoloktól igyekeztek levezetni. Nézetük szerint a
zsidók az üdvösséget kizárólag az Egyházhoz való
csatlakozás és annak vallási gyakorlata által tudják
megszerezni.
A konstantinusi fordulatot követően a keresztények
jeruzsálemi építkezései is e hamis teológia jegyében
valósultak meg. A Templomhegyet szemétlerakó helynek
használták évszázadokon keresztül, hogy ezzel kifejezzék
„Isten megvetését és elutasítását” az ószövetségi
istentisztelettel és a szövetség népével, a zsidósággal
szemben. A Biblia félremagyarázása és -értelmezése Philón,
Órigenész és Augustinus munkássága által vált hivatalos
álláspontjává a Római Katolikus Egyháznak. Augustinus
szerint a jövőre vonatkozó bibliai kijelentéseket,
próféciákat allegorikusan, míg a múltra, jelenre vonatkozó
kinyilatkoztatásokat szó szerint kell értelmezni.
A reformátorok is az augustinusi álláspontot vallották. Ez a
szentírás-értelmezés nem felel meg annak a szemléletnek,
ahogy a Biblia hősei, így Jézus és az apostolok is
magyarázták az Írásokat. A próféciák allegorikus
értelmezése tette lehetővé, hogy a kereszténység az
Izraelre vonatkozó jövendöléseket is saját magára, a
katolikus Rómára, a pápára vonatkoztatta. Ez a torz
szentírás-szemlélet döntő szerepet játszott abban, hogy a
zsidók történelmi szerepét, eszkatológiai jelentőségét
mindig is kifejezetten negatívan ítélték meg. Ez a teológia
a keresztény antiszemitizmus alapja a mai napig, és széles
körben meghatározza a történelmi kereszténység
zsidósághoz és Izraelhez való viszonyát.
Ez a merev és kiközösítő jellegű álláspont oldódni
látszik, különösen azóta, hogy a Vatikán 1993-ban elismerte
Izraelt, és II. János Pál pápa számol Izrael
helyreállításával, valamint eszkatológiai küldetésével
is. Róma püspökének felfogása azonban széles katolikus
körökben még nem elfogadott. Az evangéliumi alapokon álló
keresztény irányzatok már az elmúlt századokban, jóval a
modern cionizmus előtt revízió alá vették a zsidóságra,
Izraelre vonatkozó hagyományos álláspontot. Felfogásuk
szerint Isten elhívása és alapvető ígéretei Izraelre
vonatkozóan is feltétel nélküliek. A zsidóság -
magatartásától függetlenül - Isten választott népe
maradt. Ezért az eszkatologikus időszakot a zsidóknak az
atyáik földjére való egybegyűjtése fogja bevezetni. Ez a
keresztény irányzat a modern Izraelnek üdvtörténeti
jelentőséget tulajdonít.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom hozzájuk hasonlóan Izrael
és az Egyház párhuzamos helyreállításában hisz, mert a
kereszténység is eltávolodott a zsidó-evangéliumi
kijelentésektől. A keresztény revizionista mozgalmak a zsidó
állam létét a Messiás viszszajövetelének előjeleként is
üdvözlik. Állításuk szerint mind a három világvallás
korszakváltás előtt áll. A modern zsidó állam ennek a
változásnak a katalizátora, iránymutatója és időjelzője,
amely által a világvallások kimozdultak a múlt fogságából
és paszszivitásából. A Közel-Kelet politikai, etnikai,
vallási viszályainak tökéletes megoldása a
zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint Izrael saját
szellemi központja felé való haladása során bontakozik ki.