Vissza a tartalomjegyzékhez

NÉMETH SÁNDOR
A múlt fogságából...

Izrael államának 1948. évi ENSZ általi elismerésében a világ bűntudata is jelentős szerepet játszott, amit a koncentrációs táborok és halálgyárak borzalmainak nyilvánosságra kerülése váltott ki. Az arabok ellenezték a nemzetek határozatát, majd később a kommunista blokk bánta meg, és vonta vissza a támogatását a fiatal zsidó államtól. A Szovjetunió és a vasfüggöny lebontása után a Nyugatnak az Izraelhez való viszonyában is változás következett be. A közel-keleti békefolyamatot számos vezető politikus Izrael delegitimálására használja fel. Nem valószínű, hogy a jelenlegi ENSZ elismerte volna a zsidó államot. Izrael azonban létezik, és már most is hatalmas világpolitikai jelentőséggel bír ez a kis ország. Az alábbiakban a modern Izrael vallási, szellemi jelentőségét és a három világvallással szembeni kihívását vázoljuk fel.


1967: Slomo Goren, az izraeli hadsereg főrabbija üdvözli a Siratófalat visszafoglaló ejtőernyősöket

Izrael és a gettók tradíciója

A modern Izrael mindenekelőtt a Kr. u. 70-ben, majd a Bar-Kochba-féle lázadás leverése után (Kr. u. 132) véglegesen száműzetésbe kényszerített, földjüktől és templomuktól (istentiszteletüktől), valamint Jeruzsálemtől megfosztott és Európában évszáza-dokon keresztül rendszeresen megalázott és üldözött zsidóság számára hozott új és vonzó perspektívát. Azonban a zsidó állam jogi és politikai jelentősége mellett a judaizmus különböző irányzatai számára is kihívást jelent. A szétszóratás ideje alatt a zsidó vallásnak az etnikai-vallási azonosságtudat fenntartása volt a fő funkciója. Ahogyan viszont Izrael mint nemzet fokozatosan átveszi ezt a szerepet, úgy bontakozik ki a judaizmus válsága, ami elsősorban azokat a vallási elemeket, tradíciókat érinti, amelyek az Erecnek, Jeruzsálemnek vagy a Templomnak a hiányát voltak hivatottak pótolni, és amelyek a diaszpóra korszakában alakultak ki. Izrael állama tehát bizonyos mértékben a különböző zsidó vallási irányzatokkal is konfliktusban áll. A száműzetés pogány környezetében létrejött vallási tradíciók mint történelmi képződmények ugyanis a zsidó állam megalakulása óta anakronisztikusnak tűnnek, ezért felülvizsgálatuk és Izrael létezéséhez való igazításuk aligha megkerülhető.
Az eredeti zsidó élet és vallás konkrét területhez kötött. Csak az ún. Ígéret Földjén és Jeruzsálemben képesek a zsidók természetes szinten a Tóra minden követelményének megfelelően vallási, szellemi életet élni. Számos, a diaszpórából származó vallási szokásuk a zsidó élet rendellenességét hivatott ellensúlyozni a különböző kultúrák, nemzetek között. Izrael államának 1948-as megalakulása óta a zsidóság jelentős része - ha akarta, ha nem - kénytelen tudomásul venni, hogy azon a bibliai földön, térségben él, ahová ősei hosszú évszázadokon keresztül hiába vágyakoztak. A szent királyok, papok és próféták földjére napjainkban újra komoly akadályoztatások nélkül alijázhatnak a zsidók. Ezzel a lehetőséggel közel 2000 éven keresztül nem rendelkeztek. Ezen a tényen az arabizraeli konfliktusok, háborúk sem tudtak változtatni.
A modern Izraelnek olyan területre terjed ki a fennhatósága, amely szoros szálakkal kötődik az ószövetségi kijelentésekhez és kultúrához. Ennek hatása alól még az ateista, agnosztikus zsidók sem tudják teljes mértékben kivonni magukat. Nyilvánvaló, hogy a modern Izrael létezése és az ezzel kapcsolatos érdekek a zsidó vallásra is egyre mélyebb befolyást gyakorolnak, ami további korrekciókat is maga után vonhat vallási területen. A zsidóság jelentős része Izraelnek már most elsőbbséget ad a különféle zsidó vallási irányzatokkal szemben.
A kérdéssel kapcsolatban az antiszemiták gyakran azt sérelmezik, hogy a zsidók miért, ők pedig miért nem lehetnek nacionalisták és vallásosak egyszerre. Az ószövetségi zsidó identitásban sohasem a természetes származás, a faj játszott kizárólagos vagy akár központi szerepet. Ennél sokkal lényegesebb volt a szellemi tartalom. Maga az eredeti elnevezés - Júda - is ezt fejezi ki.
Az ószövetségi zsidó alapokon álló nemzeti gondolkodás más, mint az európai vagy az arab nacionalistáké. A Biblia tanúsága szerint Izrael a világon az egyetlen nép, amely a megszületését nem emberi szaporodási képességnek, hanem az Ábrahám és Sára házasságába való isteni beavatkozásnak köszönheti. A néppé válás történelmi folyamatában, valamint Izraelnek a népek világába való beültetésében, ettől való elkülönítésében, valamint fenntartásában az ószövetségi írások szerint Isten dicsősége (sekinája) játszotta a döntő szerepet. Az ószövetségi nemzeti gondolkozás Isten-centrikus volt. A bibliai zsidó államnak is mások voltak a feladatai, mint a nemzeti államoké.
Az ószövetségi Izrael fő feladata az volt, hogy Isten kijelentéseit átvegye, azokat megőrizze, valamint a Messiás eljövetelére felkészítse önmagát, és előkészítse a világot. E célok megvalósulása érdekében el kellett magát különítenie a nemzetektől, mert csak így lehetett és lehet a Messiás szülőhazája és szállásadója. Másrészt szét is kellett szóródnia a nemzetek között, hogy a „szelíd olajfába” (Pál apostol szavait használva) beoltathassanak a nemzetek is. Így a zsidó identitást is két ellentétes fő erő energizálja: a központ felé haladó, és az onnan kifelé tartó erő. Ezért a zsidó identitásban az univerzalizmusnak és a partikularizmusnak, az exkluzivizmusnak és inkluzivizmusnak az egysége és a feszültségei is jelen van.
A kizárólagos diaszpóraélet és különösen a gettó a zsidóknak a szellemi központ felé való haladását és e központ lényegének a megragadását, megvalósítását hiúsította meg. A száműzetés ideje alatt kialakult vallási tradíciókban ez a megrekedtség, egyoldalúság manifesztálódott és konzerválódott. Izrael államának léte azonban újra lehetővé tette a zsidó vallási központ, a lényeg felé való haladást, ami viszont bizonyos merev vallási szokások feladását is szükségessé teszi. A modern zsidó állam pályafutása szellemi-vallási szempontból nézve még kezdeti stádiumban tart. Az eddigi természetes eredményekre azonban felépülhet egy csodálatos jövő. A zsidó kinyilatkoztatás értelmében ugyanakkor a végcél nem természetes folyamatok eredményeként fog megvalósulni. Izrael a jövőben is nagy hord-erejű világpolitikai események, változások színtere lesz. Az újkori zsidó állam még számos súlyos megpróbáltatás elé néz, de az Írások szerint végül Isten természetfölötti beavatkozásainak köszönhetően megvalósul Izrael szellemi, erkölcsi helyreállítása is.

Megbékélés vagy dzsihad

A modern zsidó állam megszületése és fennállása az iszlám világnak okozta a legnagyobb traumát. Azóta a muszlimok „Izrael-komplexustól” szenvednek: a zsidó állam fennállását az iszlám világra mért legnagyobb csapásként értelmezik. Ha figyelembe vesszük a muszlim vallás létrejöttének történelmi körülményeit és alapvető tanításait, akkor talán meg tudjuk érteni, hogy a zsidó állam megszületése miért okozott az arab világban pánikot.
Mohamed tevékenysége idején, az iszlám megszületésekor (Kr. u. VII. század) már megszűnt a zsidó állam és Izrael nemzeti létezése. A zsidók különféle államok alattvalóiként éltek szétszóratásban. Mohamed ezt vette kiindulási alapul, ezért a zsidókat a történelemben már leszerepelt, sőt csődöt mondott népnek látta, akiket Isten véglegesen elvetett. Egyébként a kereszténységről is hasonlóképpen vélekedett az iszlám alapítója. Isten választott népének a zsidók és a keresztények helyett az iszlám híveit állította. Így szerinte az övék volna a Közel-Kelet, Ábrahám minden ígérete, így a történelmi Izrael területe is.
Az arab-iszlám világképben az állam, a politika és a Korán tanai szervesen összetartoznak. Ebből fakadóan a zsidó állam fönnállása arab politikai alapérdekeket és alapvető vallási tanokat is megkérdőjelez és sért. Valóban, a közel másfél évezredes muzulmán tradíciót és az ezen alapuló világhatalmi törekvéseket semmi nem kezdte ki oly mértékben, mint a modern Izrael pusztán a létezésével. Az arabok és a muszlim hívők nagyon is tisztában vannak azzal, hogy Izrael államát végérvényesen csak abban az esetben tudják elismerni, ha egyúttal feladják vallásuk bizonyos alaptételeit is.
Az arab (iszlám) és izraeli konfliktus központi eleme egyszerre etnikai és vallási jellegű. A palesztin-zsidó ellentét csupán járulékos és részproblémája egy rendkívül mély és bonyolult történelmi válsággócnak, melynek gyökerei az iszlám előtti Közel-Kelet zsidó és arab civilizációinak egymással ellentétes alapjaiban keresendők. Mohamed ezeket az ellentéteket ismerte fel és ideologizálta meg vallási rendszerével, hogy az iszlám által biztosítsa a közel-keleti etnikumoknak a zsidóság és a hozzá teológiailag közelebb álló kereszténység feletti győzelmet. Az arabok számára a probléma akkor oldódna meg végérvényesen, ha a zsidó állam megszűnne létezni és a Közel-Keleten élő zsidók az arab államok alattvalóiként élnének. Ebben az esetben a zsidók élvezhetnék az arabok toleranciáját, vendégszeretetét, addig viszont a dzsihádé a központi szerep.
A nyugati politikusok és számos izraeli azt feltételezi, hogy a gazdasági modernizáció és együttműködés, valamint a politikai demokratizálódás és a világ globalizálódása folyamatainak eredményeképpen az arabok egyre többet vesznek át a nyugati életszemléletből és életvezetésből. A jelenkori iszlám megújulási mozgalmak azonban pontosan ezeknek a feltételezéseknek az élő cáfolatai, sőt tudatos tagadói. Az Öböl-háború idején az amerikaiak például abban reménykedtek, hogy a háború következtében felhígulnak az iszlám államok, és nyitottabbak lesznek bizonyos nyugati szellemi, vallási értékekre. Az események azonban éppen az ellenkezőjét igazolták. Miközben az iszlám egyre dinamikusabban terjed Nyugat-Európában és az USA-ban, az iszlám országok egyre elutasítóbbak a nyugati civilizációval szemben.
Az iszlámon belül nem indult el olyan számottevő revizionista mozgalom, amely a zsidó állam fennállásának és a zsidók alijázásának elfogadásához igazítaná az iszlám meggyőződést. A legtöbb arab és iszlám ország azt állítja Izraelről, hogy az a cionisták és az imperialisták konspirációja következtében tudott létrejönni és behatolni az iszlám „szent és sérthetetlen” területére. Az arabok és az iszlám fundamentalisták újkori gyanakvását a nyugati civilizációval szemben pontosan annak a zsidó állam megalakulásában, fennmaradásában játszott szerepe váltotta ki. A modern Izrael az iszlámot kényszerhelyzetbe hozta: vagy megváltoztatja eredeti vallási felfogását a zsidósággal kapcsolatban, és a történelmi megbékélés útjára lép, vagy kiterjeszti és a végletekig kiélezi az Izrael és a Nyugat elleni dzsihádot. Az sem mellékes szempontja a problémának, hogy az iszlám makacsul hisz abban: végül is legyőzi a zsidó-keresztény civilizációt, így Izraelt is.
Az iszlám olyan vallás, mely számos kijelentésének állítólagos igazságtartalmát egyedül Izraelnek a kegyelemből való kirekesztettségével képes igazolni. Ezért mindent el is követ, hogy a zsidóság újrafelvételét Isten üdvtervébe akár erőszakkal is akadályozza. A frigyláda és más ószövetségi istentiszteleti tárgyak napvilágra kerülése például alapjaiban rázná meg a mohamedán világot. Részben ezért is ragaszkodnak Jeruzsálemhez, mert így képesek megakadályozni, hogy a Templomhegy rejtett üregeiből, kamráiból olyan bibliai tárgyak kerüljenek napvilágra, melyek a város Izraellel kapcsolatos történelmi szerepének a bizonyítékai, s amelyek egyúttal cáfolnának fontos iszlám kijelentéseket, állításokat is. A Közel-Keleten tehát az archeológia is harcterepe a zsidó-muzulmán konfliktusnak. Jóllehet az arab és iszlám világ megosztott, a különböző államok és vallási irányzatok egymással szembeni hagyományos gyűlölködése ellenére sem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy amennyiben Izraelre valamilyen, a muzulmán vallás elleni bűnt lehetne rábizonyítani, ne lépne fel egységesen katonai eszközökkel.

Jeruzsálem vagy Róma az örök város?

A keresztény világ legnépesebb irányzatai, mint például a katolicizmus, egészen a kilencvenes évek elejéig úgy viselkedtek, mintha Izrael nem létezne. Az arab-izraeli konfliktusokban többnyire a muzulmánok oldalán álltak. A katolikusok legfőbb politikai sérelmei az ún. szenthelyek és Jeruzsálem státuszával voltak kapcsolatosak. Róma nem ismerte el hivatalosan a zsidó állam fennhatóságát a szerintük katolikus illetőségű szenthelyek fölött. A kilencvenes évek elejéig ezeket csak izraeli idegenvezetők kíséretében látogathatták a zarándokok. Vatikán Jeruzsálemet nemzetközi státuszban szerette volna látni, és erről valójában a mai napig sem mondott le.
A politikai ellenvetéseknél súlyosabbak voltak azonban a vallási, teológiai szempontok a modern Izrael elutasításában. A korai kereszténységnek Jeruzsálem volt először a központja. Az első nagy zsidókeresztény-üldözés és Jeruzsálem pusztulása után a kereszténységnek több egyenlő tekintéllyel rendelkező központja alakult ki, mint például Alexandria, Ephesos, Róma, Konstantinápoly. A primátusért folytatott küzdelemből köztudomásúlag Róma került ki győztesen, amely ezután Jeruzsálem szellemi utódjaként aposztrofálta magát, az Egyházat pedig Izrael örökösének állította be. Álláspontját arra alapozta, hogy a zsidókat az „istengyilkosság” és az „egyházellenesség” bűne miatt Isten véglegesen elvetette, és ezután örökre az Egyház került Isten üdvtervének középpontjába helyettük. Róma elsőbbségét és örök voltát is Jézus Krisztustól és az apostoloktól igyekeztek levezetni. Nézetük szerint a zsidók az üdvösséget kizárólag az Egyházhoz való csatlakozás és annak vallási gyakorlata által tudják megszerezni.
A konstantinusi fordulatot követően a keresztények jeruzsálemi építkezései is e hamis teológia jegyében valósultak meg. A Templomhegyet szemétlerakó helynek használták évszázadokon keresztül, hogy ezzel kifejezzék „Isten megvetését és elutasítását” az ószövetségi istentisztelettel és a szövetség népével, a zsidósággal szemben. A Biblia félremagyarázása és -értelmezése Philón, Órigenész és Augustinus munkássága által vált hivatalos álláspontjává a Római Katolikus Egyháznak. Augustinus szerint a jövőre vonatkozó bibliai kijelentéseket, próféciákat allegorikusan, míg a múltra, jelenre vonatkozó kinyilatkoztatásokat szó szerint kell értelmezni.
A reformátorok is az augustinusi álláspontot vallották. Ez a szentírás-értelmezés nem felel meg annak a szemléletnek, ahogy a Biblia hősei, így Jézus és az apostolok is magyarázták az Írásokat. A próféciák allegorikus értelmezése tette lehetővé, hogy a kereszténység az Izraelre vonatkozó jövendöléseket is saját magára, a katolikus Rómára, a pápára vonatkoztatta. Ez a torz szentírás-szemlélet döntő szerepet játszott abban, hogy a zsidók történelmi szerepét, eszkatológiai jelentőségét mindig is kifejezetten negatívan ítélték meg. Ez a teológia a keresztény antiszemitizmus alapja a mai napig, és széles körben meghatározza a történelmi kereszténység zsidósághoz és Izraelhez való viszonyát.
Ez a merev és kiközösítő jellegű álláspont oldódni látszik, különösen azóta, hogy a Vatikán 1993-ban elismerte Izraelt, és II. János Pál pápa számol Izrael helyreállításával, valamint eszkatológiai küldetésével is. Róma püspökének felfogása azonban széles katolikus körökben még nem elfogadott. Az evangéliumi alapokon álló keresztény irányzatok már az elmúlt századokban, jóval a modern cionizmus előtt revízió alá vették a zsidóságra, Izraelre vonatkozó hagyományos álláspontot. Felfogásuk szerint Isten elhívása és alapvető ígéretei Izraelre vonatkozóan is feltétel nélküliek. A zsidóság - magatartásától függetlenül - Isten választott népe maradt. Ezért az eszkatologikus időszakot a zsidóknak az atyáik földjére való egybegyűjtése fogja bevezetni. Ez a keresztény irányzat a modern Izraelnek üdvtörténeti jelentőséget tulajdonít.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom hozzájuk hasonlóan Izrael és az Egyház párhuzamos helyreállításában hisz, mert a kereszténység is eltávolodott a zsidó-evangéliumi kijelentésektől. A keresztény revizionista mozgalmak a zsidó állam létét a Messiás viszszajövetelének előjeleként is üdvözlik. Állításuk szerint mind a három világvallás korszakváltás előtt áll. A modern zsidó állam ennek a változásnak a katalizátora, iránymutatója és időjelzője, amely által a világvallások kimozdultak a múlt fogságából és paszszivitásából. A Közel-Kelet politikai, etnikai, vallási viszályainak tökéletes megoldása a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás szerint Izrael saját szellemi központja felé való haladása során bontakozik ki.