Majdnem pontosan 50 évvel azután, hogy a mandátumi
státust jelképező brit lobogót levonták Jeruzsálemben, az
Európai Unió soros elnökségi tisztét betöltő
Nagy-Britannia újra a közel-keleti rendezés egyik fontos
szereplőjévé válhat.
Hírösszefoglaló
Külügyminisztere izraeli előkészítő látogatásának
súlyos kudarcát Tony Blair briliánsan köszörülte ki:
meghívására május 4-én Jasszer Arafat és Benjamin Netanjahu
Londonban tesz kísérletet a több mint egy éve megrekedt
közel-keleti békefolyamat felújítására.
Sem Bill Clinton elnök, sem különmegbízottja, Dennis Ross,
sem pedig Madeleine Albright külügyminiszter asszony nem tudott
áttörést elérni az oslói egyezmény végrehajtásában az
utóbbi hónapokban. Nagy-Britannia ugyanakkor nyíltan szeretne
szerepet vállalni a közvetítésben, mondván, hogy az USA túl
közel áll Izraelhez ahhoz, hogy nyomást tudjon rá gyakorolni,
amikor az vonakodik a megállapodás pontjainak betartásában.
Az Egyesült Államok vezető szerepét továbbra is
hangsúlyozó Blair azonban azt sem rejti véka alá, hogy a
békefolyamatot Nagy-Britannia EU-elnökként az egyik
legfontosabb külpolitikai kérdésnek tartja. A Palesztin
Hatóság területén az elmúlt öt évben 1,8 milliárd
dollárnyi befektetéseit az unió most politikai tőkére
szeretné váltani, talán ezért is követel helyet a
közel-keleti békediplomácia asztalánál az USA mellett.
A londoni értekezletet megelőző kölcsönös bizalmatlanságot
jól érzékelteti, hogy a tervek szerint a közvetítő szerepet
betöltő Albright először külön-külön tárgyal
Netanjahuval és Arafattal, és csak ezután döntik el, hogy
mindhárman egy asztalhoz ülnek-e. Albright New Yorkban
kijelentette, hogy tetteket fog követelni Benjamin Netanjahu
izraeli miniszterelnöktől és Jasszer Arafattól, a Palesztin
Hatóság elnökétől, tekintettel arra, hogy csupán egy év
van már hátra az átmeneti palesztin önkormányzat
mandátumából, amely 1999. május 4-én lejár: „Mondandóm
egyenes lesz. Többé nem elég tárgyalni, vagy jövendő
tárgyalásokról tárgyalni” - szögezte le Albright.
A békefolyamat következő lépése az lenne, hogy Izrael
kivonja csapatait a ciszjordániai térség egy részéről. Az
USA azt javasolja, hogy Izrael a vitatott területek 13
százalékát vonja ki katonai ellenőrzése alól, ezzel szemben
a Netanjahu-kabinet a terület kilenc százalékát lenne
hajlandó feladni. A kérdést uraló látszólagos számháború
mögött alapvető biztonságpolitikai és stratégiai érdekek
feszülnek egymásnak. Izrael az említett kilenc százalékban a
katonapolitikailag még tartható biztonsági határ felső
küszöbét látja, míg a tizenhárom százalék a Washington
Post egyik elemzője szerint egy politikailag kialakított
alku-számjegy. (A Palesztin Hatóságnak már most korlátozott
uralma van a terület mintegy 27 százaléka fölött.) A
csapatkivonások leállítását Izrael azzal magyarázza, hogy
Arafat nem tesz eleget az oslói egyezményben foglalt,
határozott terrorizmusellenes fellépés követelményének,
valamint a PFSZ alapokmányából még mindig nem törölték az
Izrael totális megsemmisítésére vonatkozó passzust.
Palesztin részről a törvényhozó tanács elnöke
hangsúlyozta, hogy a május 4-én esedékes londoni találkozók
jelentik „az utolsó esélyt a békés megegyezésre”. Ahmed
Korei utalt a konfrontáció kiújulásának lehetőségére is,
kijelentve: „Izrael dönthet a megszállás mellett, mi pedig
választhatjuk az ellenállást ezzel a megszállással
szemben.” Még a washingtoni külügyminisztérium szóvivője
is kicsit végzetszerűen fogalmazott, amikor kijelentette: „A
londoni találkozó meg fogja mutatni, van-e lehetőség az
áttörésre.”