Vissza a tartalomjegyzékhez

KIRÁLY TIBOR
Az álom valóra vált

A Római Birodalom légiói a Kr. u. I-II. század folyamán a tőlük megszokott kegyetlenséggel és könyörtelenséggel tiporták el a zsidók utolsó függetlenségi harcait. 115-ben aztán a római adminisztráció végleg megpecsételte az örökösen lázadó provincia, Júdea sorsát: lakosait tömegesen deportálták a birodalom más részeibe, nevét mindörökre eltörölték, és az ország egy korábbi - már a zsidók után bevándorolt - népességéről, a filiszteusokról, Palesztinának nevezték el. Jeruzsálemet, amely 70 óta romokban hevert, Hadrianus császár a maga és Róma nevéről Aelia Capitolinának keresztelte el. Róma mindent megtett, hogy az évezredes zsidó jelenlétnek nyoma se maradjon ezen a földön.
Az elnyomók azonban hiába vetettek véget Izrael államiságának: az „atyáknak ígért” szülőföld iránti ragaszkodást nem voltak képesek kitörölni a zsidóság szívéből. Az országban a legkegyetlenebb üldözések idején is jelentős számú zsidó lakosság maradt, a szétszóratásban élő zsidóság pedig naponta háromszor emlékezett meg imáiban az Erec-Jiszraelbe való visszatérésről, amit bibliai kifejezéssel alijának, azaz „felmenetel”-nek mondtak. De hiába hirdették a rabbik évszázadokon át a visszatérés fontosságát, a „fogság”-ban élő zsidók tömegeit mégsem voltak képesek megnyerni az ügynek. „Bár a Visszatérésbe vetett hit sohasem tűnt el, a történelmi tények azonban arról tanúskodnak, hogy a zsidók nem várták aktívabban a Visszatérést, mint a keresztények a Megváltó második visszajövetelét” - írja Shlomo Avineri a cionizmus születéséről írott könyvében.
A Palesztinába való visszatérést aktívan szorgalmazó cionista mozgalom csak a XIX. században alakulhatott ki. E mozgalom, amely végül is Izrael állam megalapításában érte el csúcspontját, radikálisan megváltoztatta a zsidó történelem menetét és a zsidókat Izraelhez fűző kötelék jellegét. A cionizmus kezdeteiről szólva röviden meg kell emlékeznünk Theodor Herzl (1860-1904) szerepéről. Herzl 1896-ban megjelent A zsidó állam című könyvében „a zsidókérdés modern megoldásának kísérletét” vázolta fel. Igazi áttörést azonban csak 1902-ben napvilágot látott regényével, az „Ősújország”-gal (Altneuland) sikerült elérnie a mozgalom számára. Herzl elképzelése szerint a modern Izraelnek 1923-ban kellett volna megvalósulnia a nemzetek (köztük az arab országok) teljes egyetértése és aszszisztálása mellett (!).
Herzl regénye mégsem puszta utópia. Izrael földjének betelepítésére ugyanis már a cionizmus mozgalommának szerveződése előtt komoly próbálkozások folytak. Közülük is kiemelkedő szerepet játszott Moses Montefiore (1784-1885), aki mélyen hitt abban, hogy a kiválasztott nép egyszer visszatér földjére. Ettől a látásától vezérelve 1827 és 1875 között hét utazást tett Palesztinában. 1838-ban Muhammad Ali egyiptomi alkirálytól - aki abban az időben Szíria és Palesztina uralkodója volt - bizonyos kisebb földterületeket sikerült felvásárolnia zsidó települések számára Jeruzsálemen kívül, és más vidéki helyeken. A földhöz való visszatérés gyakorlati megvalósításában a magyarországi zsidóság is úttörő szerepet vállalt. A földműves kolóniák ötlete például három magyartól: Guttmann Dávid Meirtől, Schlesinger Akiva Józseftől és Stampfer Józsuától származott. A három férfiú 1878-ban görög kézből földet vett Mulabbis falucska határában, közel a Jarkon folyóhoz, majd megalapította az első palesztinai zsidó földműves telepet - kibucot -, amelynek a „Remény Kapuja” (Petah Tikva) nevet adták.
A Cionista Szövetség megalakulása (1895), valamint az oroszországi pogromhullám (1903-1905) sokakban ébresztette fel a vágyat Izrael földje felé. Ezzel megindult a bevándorlás második hulláma. A letelepedők számára az 1901-ben alapított Zsidó Nemzeti Alap (Jewish National Fund) biztosított földet. A kibucok mellett megindult a városias települések kiépítése is: a jaffai zsidók egy városi zavargást követően kiköltöztek a tengerpartra, ahol Tel Aviv („Tavasz dombja”) néven várost alapítottak. Az 1914-ben kitört első világháború alatt a török elnyomás fokozódott: az összes zsidó szervezetet feloszlatták, az újabb településeket leállították. A megpróbáltatások azonban csak három évig tartottak.
1917 októberében Lord Allenby elindította Palesztina megszállását, s alig két hónap múlva, december 11-én csapatai élén bevonult Jeruzsálembe, hogy a muszlim, zsidó és keresztény előkelőségek egy csoportjához szóljon, akik a Dávid tornyának lépcsőjén ültek: „Nem hódítókként, hanem felszabadítókként jöttünk - nyilatkozta -, az a szándékunk, hogy a testvériség és béke új korszakát nyissuk meg a Szentföldön.” A britek ekkor még nem is sejtették, milyen kemény fába vágták a fejszéjüket…
A Brit Mandátum 9000 négyzetmérföldnyi területével Palesztinát három részre osztották: az északira, a délire és Jeruzsálemre. Jeruzsálem városa egyszerre volt saját területének központja és a mandátumterület fővárosa. Az adminisztratív egységek mindegyikét angol megbízottak kormányozták. Az ugyanebben az évben kiadott Balfour-deklaráció Palesztinát a zsidók nemzeti otthonaként ismerte el, lehetővé téve ezzel az alijázások folytatását.
A Lord Balfour levelén felbuzdult európai zsidóság tízezrével kezdett alijázni a Szentföldre - amely meglehetős felháborodást keltett az arab lakosság körében. A muszlimok 1920-ban és 1929-ben is véres zavargásokat robbantottak ki, melyek mindkét részről sok áldozattal jártak. Az angolok eközben vagy a hűvös harmadik szerepét igyekeztek eljátszani, vagy nyíltan az arabok mellé álltak. E szinte háborús körülmények között is folyt az ország újjáépítése. A török uralom négyszáz éve alatt teljesen lepusztult Izraelben a zsidó telepesek virágzó farmkultúrát teremtettek. Lassan benépesült az a négy tájegység (Júdea, Szamária, Észak- és Dél-Galilea), amelyen Izrael Állam megalakulása után a zsidó települések koncentrálódtak. A bevándorlás és a természetes szaporodás következtében a palesztinai zsidóság létszáma 1945-re 560 ezer főre, az első világháború utáni szám tízszeresére emelkedett.
Az angolok bevándorlást korlátozó intézkedései különösen a nácizmus hatalomra kerülése után érintették hátrányosan az európai zsidóságot. 1939-ben az angol kormány kiadta a hírhedt Fehér Könyvet (White Paper), amelyben az Izraelbe visszatérő zsidók számát 10 ezer főben maximálta. Ennek ellenére a palesztinai zsidóság felhagyott britellenes akcióival, és teljes mellszélességgel a nácik ellen küzdő angol csapatok mellé állt. Ben Gurion szavai szerint „úgy kell harcolni Hitler ellen, mintha nem léteznék a Fehér Könyv, és úgy kell harcolni a Fehér Könyv ellen, mintha nem léteznék Hitler”. Az 1941-ben megalakult Palmah-szervezet rohamosztagait nemcsak a Közel-Keleten, hanem Európa hadszínterein is bevetették. Eközben egy, még a háború előtt létrejött és rögtön utána újjáalakult titkos ügynökség, a Moszad szervezte az illegális bevándorlást: 1945 és 1948 között 64 hajót vitt ki Európa kikötőiből, összesen 83 ezer emberrel a fedélzeten, hogy új életet kezdhessenek az Ígéret földjén. A leghíresebb - szimbólumértékű - eset az Exodus nevű hajóval történt, amely 1947. július 11-én futott ki egy francia kikötőből, fedélzetén 4500 túlélővel. A Királyi Tengerészet hadihajói azonban a nyílt tengeren feltartóztatták, utasait pedig bebörtönözték vagy visszatoloncolták. A nagy port felvert ügy végül is közvetlen segítséget jelentett Izrael állam megalakulásához.
Az ENSZ - megelégelve az áldatlan állapotokat - 1947. november 29-én, 181. számú határozatával véget vetett a Palesztina feletti 30 éves brit uralomnak, az országot pedig kettéosztotta: arab és zsidó Palesztinára, Jeruzsálemet pedig nemzetközi területnek nyilvánította. A döntéssel minden nagyhatalom egyetértett, az arab államok azonban tiltakoztak ellene, s tiltakozásuknak fegyverrel is nyomatékot adtak. 1948 januárjától szír és egyiptomi önkéntesek folyamatosan támadták a zsidó településeket, majd miután az angolok 1948. május 14-én levonták a Union Jacket, Ben Gurion pedig még ugyanaznap bejelentette a független Izrael Állam megalakulását, a környező arab országok azonnal támadást intéznek ellenük. A gyéren felfegyverzett és kiképzett zsidó önkéntesek alig két hét leforgása alatt - bár súlyos veszteségeket szenvednek - nagyobb területet szereznek meg az araboktól, mint amekkora az ENSZ által elfogadott tervekben szerepelt! A zsidó katonák decemberben már a Sínai-félsziget közepén járnak, s ekkor Ben Gurion a nemzetközi nyomásnak engedve elrendeli a tűzszünetet. 1949. január 7-én véget ért a függetlenségi háború, s a zsidóság csaknem kétezer év elteltével újra otthonra talált az Ígéret földjén. „Ha akarjátok, nem álom” - jelentette ki Herzl Tivadar 1897-ben, a bázeli cionista kongresszus résztvevői előtt. Mondását némiképp elferdítve ma már így idézhetnénk: „Ha akarjátok, ha nem: nem álom.”