Bár az amerikai politikusok még mindig azon vitatkoznak,
van-e helye az iskolában az imádkozásnak, a diákok már
döntöttek. A kötelező iskolai ima eltörlése után 35 évvel
egyre nő a diákok által létrehozott iskolai imacsoportok
száma, ahol a tizenévesek mindennapi problémáikat közös
imában viszik Isten elé - írta a témáról készített
összeállításában a Time magazin.
A minneapolisi Patrick Henry Középiskola egyik szobájában
23 tizenéves beszélget őszintén egymással - és Istennel.
Ezen a délutánon egyikük arra kéri a többieket:
imádkozzanak a bátyjáért. „Az egyik tanárnőt az
őrületbe kergetik azok a diákok, akik soha nem készülnek az
órára, és nem csinálnak leckét. El akar menni az
iskolából, pedig igazán jó tanár. Imádkozzunk érte” -
veti fel egy másik diák. „Imádkozni kellene az iskola
összes tanáráért, aki nem keresztény” - szólal meg egy
hang valahonnan hátulról is.
Mindez egy amerikai állami középiskolában történik
1998-ban. A 25-45 év közötti amerikaiaknak nemigen lehet
ismerős a közösségi élet ilyen fajta gyakorlása, ám az
idősebbek még emlékeznek arra az időre, amikor az állami
iskolákban is szokás volt a mindennapos közös ima. 1963-ban a
legfelsőbb bíróság korszakalkotó rendelkezése eltörölte a
kötelező imát. A rendelkezés nyomán az iskolákban
bármifajta imatevékenységet hallgatólagosan tilosnak
tekintettek, nem is beszélve az imaklubról. Egy későbbi
bírósági döntés hatására azonban az elmúlt évek
enyhülést jelentettek ezen a téren: ma már nemcsak
lehetséges ilyen csoportok létrehozása, de egyre többen
vesznek részt bennük.
Az új lehetőségek egybeesnek azzal a radikális, ám egyelőre
nem túl sikeres törekvéssel, hogy az 1963-as törvényt
teljesen hatályon kívül helyezzék. A bírói testület a
múlt hónapban 16-11 arányban fogadta el a republikánus
Ernest Istook javaslatát a szövetségi alkotmány
kiegészítésére. A vallásszabadságról szóló
kiegészítés alkotmányos szempontból bírálná felül az
1963-as törvényt, és visszaállítaná a teljes körű iskolai
imát. Egyelőre kétséges, hogy a törvényjavaslat a teljes
törvényhozás előtt is megállja-e a helyét májusban. A
küzdelmek helyi szinten is folynak, Alabama állam szenátusa a
múlt héten szavazta meg azt a törvényt, amely lehetővé
teszi az iskolák számára a napi „csendes perc”
megtartását. A törvény válasz egy tavalyi szövetségi
döntésre, amely az állam iskolai imát pártoló törvényét
érvénytelenítette.
A minneapolisi keresztény diákok azonban, úgy látszik, nem
kívánják kivárni a végtelen politikai csaták kimenetelét,
és a tettek mezejére léptek: a maguk számára
visszaállították az iskolai imádkozást. A felmérések
szerint minden negyedik állami iskolában vannak már
imacsoportok. Egyes helyeken az arány ennél is magasabb.
A készülő fordulat negyedszázados törvénykezési és jogi
manőverezés eredménye. Ennek révén 1984-ben létrejött az
egyenlő hozzáférhetőséget biztosító törvény, amely
minden állami iskolában lehetővé teszi imacsoportok
működését, amennyiben az iskola lehetőséget ad más, nem a
tantervhez kötődő klubok működtetésére is. A
törvénytervezet még kifejezetten kereszténypárti volt, ám
végül tisztán polgárjogi alapokon fogalmazódott
törvénnyé. Az iskolai ima, amelynek órai kötelezővé
tétele kényszert jelentene, a szólásszabadság
gyakorlásának minősül, amennyiben a tanítás utáni
foglalkozások kategóriájába sorolható. Mindamellett egyes
körökben erős félelem élt, hogy az új lehetőség ajtót
nyit az erőszakos térítésnek - fejtette ki Marc Stern, az
Amerikai Zsidó Kongresszus jogásza. Meg is támadták az új
törvényt, ami azonban 1990-ben 8-1 arányú megerősítést
nyert a legfelsőbb bíróságtól. Bill Clinton nyíltan is
kifejezte a bíróság döntésével való egyetértését, bár
a kötelező iskolai imát továbbra sem támogatja. 1995.
júliusi beszédében kifejtette, hogy az alkotmány „első
kiegészítésében semmi nincs, ami az iskolákat vallásmentes
területté tenné, vagy arra utalna, hogy a hit bármifajta
kifejezését ki kellene szorítani az iskolaépületből”. Egy
hónappal később Clinton az oktatási minisztériummal
kiadatott egy feljegyzést, amely az egyenlő
hozzáférhetőséget biztosító törvényt kiterjesztette az
iskolákban elhangzó közérdekű bejelentésekre, vallási
programok hirdetésére is.
Ez volt az a pillanat, amelyet a keresztényeknek sikerült
megragadniuk. Az 1990-es bírósági határozatot követően az
imaklubok országszerte spontán fejlődésnek indultak.
A Patrick Henry Középiskola klubja biztosan folytatni fogja. A
csoport érzelmi védőbástyaként is szolgál tagjainak egy
olyan iskolában, ahol az elmúlt évben két diák halt meg egy
utcai lövöldözésben. Ma az egyik tag imádkozik azokért,
akik reggel belekeveredtek egy nagy verekedésbe. Egy másik
Isten áldását kéri a faji megbékélésre (a Paul Henry
iskola etnikailag vegyes összetételű - a csoport túlnyomó
többségét fehér diákok alkotják). Az imacsoport éppen
húsvét előtt élte át első alkotmányos konfliktusát:
szabad-e megjelentetniük plakátokat az iskola falain, a többi
klubhoz hasonlóan. Paul McMahan igazgató döntése szerint
végül senki nem helyezhetett el plakátokat az iskola falain
belül. Ez némi neheztelést eredményezett a keresztény
diákok felé. Ugyanakkor McMahan elismerően említi, hogy a
diákok nagyon is jól érzik a határt az állam és az egyház
között.
Az imacsoportokra érkező reakciók erősen függenek attól, ki
milyen támadott kisebbség tagjának érzi magát. A
konzervatív keresztények elégedetten fogadják a gyermekeik
hitét támogató jelenlétet. A nem keresztényeket
irritálhatja a klubok evangelizációs buzgalma, hiszen a
sakkegyesületek tagjai sem feltétlenül informálják egymást
arról, hogy a paraszttal kell lépni, vagy az örök kárhozatot
kockáztatják. Nem mindenki osztja például annak az ifjú
vezetőnek a lelkesedését, aki egy Niagara Falls-i
összejövetelen arról beszélt, hogy azt szeretné látni,
amikor egész iskolák fogják követni Jézus Krisztust. Az
„Állam és Egyház Szétválasztásáért Egyesült
Amerikaiak” éberen őrködő szervezete élesen támadja az
iskolai imaklubokat, azzal vádolva őket, hogy lelkesedésük
nem egy esetben a diáktársak és tanárok zaklatásához
vezetett. Ugyanakkor a Zsidó Tanácsot képviselő Stern
elmondta, hogy a törvénymódosítást kísérő hisztérikus
jóslatokból a várhatónál sokkal kevesebb vita alakult ki. Az
„Egyesült Amerikaiak” vezetője, Barry Lynn is megerősíti,
hogy a legtöbb iskolai kerületben a diákok spontán módon
hoznak létre klubokat, és a kívülállókéi helyett saját
elképzeléseiket valósítják meg.
Jelen pillanatban az imacsoportok előtt komoly lehetőségek
állnak, különösen a tavaly decemberi Kentucky állambeli
tragikus iskolai lövöldözés óta, amikor a helyi imacsoport
vezetőjének, Ben Strongnak sikerült rábeszélnie a 14 éves
támadót a fegyver letételére. Strong emlékei szerint a
csoportot akkoriban naponta 35-60 diák látogatta a 600 fős
iskolában. „Az emberek nem igazán néztek le minket, de nem
is volt nagyon népszerű dolog kereszténynek lenni” -
mondja Strong. Most naponta 100-150 tinédzser jár el az
ima-összejövetelekre Strong azóta három államban
népszerűsítette a keresztény imaklubokat. „Sok gyereket
felébresztett a dolog” - állítja. „Mindenhol így
történik, ahol beszélek. Ez nemzeti ügy.”