TIHANYI PÉTER
Az ígéretnek ára van

Két nemzedék. „Örömmel hagyom meggyőzni magam...”

- Miniszter úr, az ön édesapja, akit szintén Magyar Bálintnak hívtak, dramaturgja, majd 1945-től tíz éven keresztül főtitkára volt a régi Nemzeti Színháznak, méghozzá a legsikeresebb időszakban. Édesanyja, Siklós Olga, dramaturg-rádiórendező szintén ott kezdte a pályáját. Mondhatnánk, a Nemzeti Színház volt az ön bölcsődéje és óvodája fizikai, de talán szellemi értelemben is. Van-e összefüggés e családi kötődés és aközött, hogy - sok évtizedes huzavona után - most az ön működése alatt sikerült megszervezni és elindítani a Nemzeti felépítését?
- Mindenképpen, hiszen a Nemzeti Színház valóban átszőtte a család életét. Sőt a húgom is a Nemzetinek volt a dramaturgja, és ha még régebbre megyünk vissza, apám nagybátyja, Kürti György is ott volt színész negyven éven keresztül. Emiatt a színházi dolgok iránti affinitásom erősebb, mint az elődeimnek. Gyakorlatilag én vagyok az egyetlen a családban, akinek nem volt munkaviszonya a Nemzetivel.
- Mégis, ha csak közvetve is, de ön tudott a legtöbbet tenni és segíteni ez ügyben.
- Meg kell hogy mondjam őszintén, ez nagyon jó érzéssel tölt el. Emlékszem gyermekkoromból arra, hogy apámat érzelmileg milyen mélyen érintette a színház - vitatott és szükségtelen - feloszlatása és lebontása. Örülök, hogy harminchárom év után - a színházat 1965-ben robbantották föl - én a felépítésében tudok a magam módján segíteni. Azt hiszem, ez most már fel fog épülni. Egyébként apám 1955 és 58 között a Vígszínház igazgatója is volt. Ötvennyolcban a pártközpont és a minisztérium minden tiltása és tiltakozása ellenére bemutatták apámék Kodolányi János Földindulás című darabját. Büntetésképpen Aczél azonnali hatállyal eltávolította apámat a Vígszínház éléről.
- Azaz, kirúgta.
- Szó szerint.
- Meddig és mennyire jó az, ha a miniszteri döntéseket személyes, szubjektív kötődések, szimpátiák befolyásolják?
- Ez tud nagyon jó is lenni, ha a személyes elem a döntéseknél magának az ügynek szól. De a személyes elem soha nem szólhat egy alkotócsoportnak, vagy egy stílusirányzatnak, vagy ilyen típusú elkötelezettségeknek. Például - ha már az előbb a Nemzeti Színházról beszéltünk - a pályázati tervek elbírálásánál vigyáztunk arra, hogy a színház fizikai épülete - mint épület is - alkalmas legyen minden színházi stílus megjelenítésére. Szerencsésnek tartom magam, hogy olyan döntéseket hozhattam, illetve hozhattunk, amely sok fontos dolog megindításához vezetett a kultúra és az oktatás legkülönbözőbb területein.
- Mondana egy-két példát?
- A közoktatás terén az informatikai program beindítása az iskolákban, a SuliNet, ami egy vadonatúj program. A felsőoktatásban a világbanki hitel megszerzése és a Széchenyi professzori ösztöndíjak elindítása, ami egy lehetőség arra, hogy a legtehetségesebb tudósaink itthon maradjanak. S így csökkenhet az agyelszívás. A kultúra területén az évi 3 milliárdos mecénási alap létrejötte, amit különböző programok finanszírozására lehet költeni. Új intézmények jönnek létre, mint például a Nemzeti Színház, a Magyar Irodalom Háza, a Kortárs Művészeti Múzeum. Ez azért is fontos, mert gyakorlatilag az emberek mára megszűntek irodalmat olvasni és kiállításokra járni. Készülőben van a Neumann János multimédiás digitális könyvtár is. Ezek vagy megszülettek már, vagy 2000-ig fognak létrejönni. Különben tele vannak az iskolák tehetséges fiatalokkal, övék a jövő. Soha ennyi fiatal még nem érettségizett, mint most.
- Ön a demokratikus ellenzék egy ismert alakja volt a nyolcvanas években. Hogyan került kapcsolatba velük?
- Messzebbről kezdem a választ, hogy az indítékok, motivációk is világosak legyenek. Gyerekkoromban régész szerettem volna lenni, az iskolában a történelmet és a magyart szerettem a legjobban. A gimnáziumban a történelmi koroktól fokozatosan a jelen korok felé vitt az érdeklődésem, olyannyira, hogy a gimi végén már szociológus szerettem volna lenni. Mázlim volt, hogy pont az én évfolyamom volt az első, amikor beindult ez a szak az egyetemen. Érdekes, hogy szociológusként is valahogy mindig a művészetekkel kerültem kapcsolatba. Az egyetem elvégzése után 1977-ben a Világgazdasági Kutatóintézetbe kerültem, Kelet-Európával foglalkoztam. Az első nagy aláírási kampányban 1979-ben vettem részt. A most éppen betegeskedő Václav Havelt hirtelen bebörtönözték, és ez ellen tiltakozott 150 magyar értelmiségi. Levelet írtunk Kádár Jánosnak és Losonci Pálnak, az Elnöki Tanács elnökének. Ettől kezdve az aláírási és tiltakozó akciók többségében részt vettem, illetve akkor mindig, amikor a szabadságot durva és otromba módon megsértették. 1981-től három és fél éven keresztül voltam a Beszélő illegális összekötője a szerkesztő és a nyomda között.
- Ez nem Demszky Gábor volt?
- Nem, ő énutánam vette át. Ő nem tudta, hogy én csináltam előtte, én nem tudtam, hogy ő csinálta utánam. Ezt akkor csak így lehetett csinálni, és nem is jött rá a hatalom, hogy hol a szerkesztőség és hol a nyomda. Egyszer sem buktam le.
- Hogyan lett ezek után az SZDSZ kampányfőnöke?
- Ettől kezdve kapcsolatban voltam a demokratikus ellenzékkel, és én annak második köréhez tartoztam. Mondjuk a legszűkebb első körnek azokat tekintem, akik nyíltan konfrontáltak, és elveszítették az állásukat. Volt egy második kör, amelyhez tartozók az aláírási akciókban részt vettek a saját nevükkel, de nem vesztették el feltétlenül az állásukat. De ha mégis, akkor azért el tudtak helyezkedni a tudományos életben. Én ehhez a körhöz tartoztam. Mikor aztán 1988 tavaszán megalakult a Szabad Kezdeményezések Hálózata, annak párttá történő átformálását gyakorlatilag én vezettem néhányad magammal. Tulajdonképpen ez alakult át SZDSZ-szé. Az első nagy kampányunkat már Haraszti Miklóssal és Rajk Lászlóval hárman csináltuk és találtuk ki. A 1990-es kampányban már hivatalosan is kampányfőnök voltam, mind az országgyűlésiben, mind az önkormányzatiban.
- Ha már itt tartunk, mitől sikeredett ilyen halványra és gyenge arcúra az idei SZDSZ kampány?
- Erre csak röviden reagálnék. Egyrészt a televízióból szinte teljesen kiszorultunk, másrészt meg... hát... még nincs vége a kampánynak.
- Ön szerint milyen alternatíva közül választhatunk májusban?
- Azt tudom mondani, hogy valójában három választási lehetőség kínálkozik a polgárok számára. Az egyik, hogy a Lezsák-Orbán szövetség kiegészül Torgyánnal, tehát az MDF-Fidesz kapcsolat kiegészül a kisgazdákkal. Tudniillik, ha a Fidesz teljesen feljön és kormányzati szerepre kerül, ez akkor Torgyán kormányzati szerepét is jelenti. Én ennek a variációnak nem adok nagy esélyt. A második lehetőség az, hogy az MSZP egymaga alakít kormányt, mert abszolút többsége lesz. Ez nincs kizárva, hiszen az MSZP 1994-ben is 33 százalékot ért el listán. A harmadik lehetőség az, hogy a választók egy arányos MSZP-SZDSZ koalíciót akarnak, ehhez az kell, hogy az SZDSZ megerősödjön, és hogy az MSZP ne nyerje túl magát. Ha az MSZP-nek abszolút többsége lenne, én személy szerint nem látnám sok értelmét, hogy az SZDSZ beszálljon a koalícióba.
- Melyik lehetőség fog ön szerint bejönni?
- Szerintem a harmadik. Úgy gondolom, az utolsó pillanatban elég reálisan fognak dönteni az emberek. Ehhez a reális döntéshez pár gondolat erejéig hozzájárulhatnék még?
- Megtisztelne vele.
- Át kéne gondolni minden állampolgárnak, hogy a Fideszt erősíti-e, és ezzel egyúttal Torgyánt is megpróbálja beemelni a hatalomba, vagy az MSZP-t erősíti, és ezzel lehetővé teszi azt, hogy egypárti kormány jöjjön létre. Ha viszont az SZDSZ-t erősíti szavazatával, ezzel a mostani koalíciót választaná újra. A többi pártról azért nem beszélek, mert biztosra veszem, hogy a KDNP és az MDNP nem kerül be a parlamentbe, és nagy valószínűséget adok annak is, hogy az MDF sem. A püspöki körlevél hihetetlenül lecsökkentette az MDF esélyeit. A Katolikus Püspöki Kar gyakorlatilag azt mondta a híveknek, hogy ne szavazzanak az MDF-re, hanem a Fideszre, vagy a kisgazdákra, és ezzel a rendszerváltás nemzeti keresztény pártját a püspöki kar egy tollvonással lenullázta.
- Hogyan és milyennek látja az SZDSZ koalícióban betöltött szerepét?
- Úgy látom, hogy az SZDSZ szerepe a kormányban nagyon értékes és meghatározó volt, és most is az. Olyan, mint például a só szerepe a levesben. Ízében abszolút domináns, térfogatában nem. Az elmúlt évek alatt nagyon sok dolog ízét az SZDSZ jelenléte tette elfogadhatóvá, sőt néha még élvezhetővé is. A polgároknak át kéne gondolni a pártok programját is. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a liberális SZDSZ-nek köszönhetően az MSZP egy liberális gazdaságpolitikát kellett hogy megvalósítson, amivel stabilizálta a gazdaságot. Eközben pedig a jobboldali pártok baloldali kommunista követelésekkel és ígéretekkel bombázták az embereket. Ráadásul ezek az ígéretek teljesen ellentmondásosak, megvalósíthatatlanok és komolytalanok. A Fidesz például egyszerre ígért egy 7 százalékos növekedést, és egy hruscsovi nagyugrást. De hogyan, miből? Erre nincsen válasz. Ez a program egy olyan pénztár nélküli önkiszolgálóra emlékeztet engem, ahol az ember a kosárba bátran belepakolhat bármilyen árut, mert a végén úgysem kell kifizetni, csak ki kell sétálni a közértből. A háziasszonyok viszont nagyon jól tudják, hogy minden tételért, amit a kosárba beletesznek, a pénztárnál keményen fizetni kell. Szerintem a Fidesz arra számít, hogy ha külön-külön hangzanak el ezek az ígéretek, talán a választópolgár nem rakja őket össze, talán nem érkezik el ahhoz a pénztárhoz, ahol minden egyes ígéretnek megvan a maga ára.
- Az ön családjában nemcsak tehetséges művészek, de tehetséges politikusok is voltak. Az ön ükapja Szemere Bertalan, aki az első szabad magyar kormánynak volt a belügyminisztere. Ez volt ugye az 1848-as kormány. Majd a második, 49-es kormánynak a miniszterelnöke és belügyminisztere is egyben. Ilyen családi háttérrel szinte az lenne a furcsa, ha nem ebben a székben ülne.
- Ebből a szemszögből nézve valóban érdekesnek tűnhet a pályám. De azért nem így nézett ki az élet, amikor én felnőttem. Egy olyan rendszerben éltem, amelyben nem is kívántam volna ilyen pozícióba kerülni. Sőt a demokratikus ellenzék idején úgy gondoltam, lehet, hogy az egész életemet egy puha diktatúrában kell majd leélnem, ahol még azt sem engedik meg, hogy tanítsak, mert diákokkal kerülnék kapcsolatba. Az előző felvetésére reagálva, ha áttekintem a családom, a felmenőim történetét, azt látom, hogy a legjobb szakmákban és pozíciókban sikeresen helytálltak. A tanulság számomra az, hogy minden, amit tettek, alkottak, létrehoztak, mai szemmel nézve is vállalható. Ükapámra meg kifejezetten büszke vagyok, ha arra gondolok, hogy ő volt az, akinek kézírása nyomán a 48-as áprilisi törvényekbe a nemzeti színekre vonatkozó passzus belekerült. Szintén az ő nevéhez kötődik az egyetemeken a tanszabadság bevezetése ugyanezen törvényekbe. Vagy ő volt az, aki egy belügyminiszteri rendelettel 1848-ban Pestet és Budát egyesítette.
- Ha őszintén megvizsgálja önmagát, hogyan látja, a hatalom gyakorlása torzított-e valamit a személyiségén? Erkölcsi, etikai, emberi torzulásokra gondolok.
- A válaszom az, hogy nem, egyáltalán nem. Mint ahogy az elnyomás évei sem torzítottak, vagy változtatták meg a belsőmet. Mellesleg szerencsés alkat is vagyok. Ha számot vetek azzal, hogy tovább voltam nem miniszter az életemben és a jövőben is többet leszek nem miniszter, mint miniszter, akkor idézőjelben tudom látni és kezelni ezt a pozíciót és kívülről tudok rátekinteni erre a helyzetre. Az emberi kapcsolataimat meg nemhogy megszüntette, hanem inkább elmélyítette, megerősítette ez a szituáció. Sok olyan barátom van, akivel évente csak egyszer találkozom, és ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Nem vagyok olyanfajta ember, hogyha valamit kimondok, annak márpedig úgy kell lennie. Örömmel hagyom meggyőzni magam és szívesen tanulok másoktól. Szívesen átveszem a gondolataikat, ötleteiket. Úgy gondolom, olyan pozícióban vagyok, hogy fontos az, hogy mindenféle pozitív és jó ötlet megvalósításra kerüljön. Ha már ilyen őszintén beszélgetünk, elmondom, hogy kiegyensúlyozott és harmonikus embernek tartom magam. Akár miniszter leszek a következő ciklusban, akár nem, erre az időre lelkiismeret-furdalás nélkül és békességes bensővel fogok visszatekinteni. Nem maradt bennem szemrehányás magammal szemben. Ami engem leginkább meg tud tartani ebben a pozícióban, az a humor és az önirónia. Ha az esendőségemre, hibáimra, vagy a problémákra kívülről és egy enyhe mosollyal tudok nézni, máris közelebb vagyok a megoldáshoz.