POZSÁR GÁBOR
Nekem emberebb embernek kell lennem

Az A-17854-es számú auschwitzi fogoly visszatért a fogolytáborból. Ötöt is megjárt az amerikai csapatok érkezése előtt. A tábort felszabadító amerikai parancsnok azt tanácsolta, ne menjen haza, Svájc, Svédország vagy Amerika közül választhat. A ma nyolcvankét éves Schwarcz Sándorral Debrecenben beszélgetett Pozsár Gábor.

Schwarcz Sándor. „Nem felejtem el a múltat”

Izrael államának 50 éves jubileumához közeledve újra felidézzük az 54 évvel ezelőtt történt holocaust szörnyűségeit, a zsidóság létért folytatott küzdelmét. Schwarcz Sándor életben maradt, de úgy tért haza, mint aki a poklot járta meg. Fogoly volt Birkenauban, Auschwitzban, Gross-Roseben, Dachauban, Mühldorfban. Szenvedései alatt a következő fogadalmat tette: „Sohasem felejteném ezt a borzalmas szörnyűséget. Nem felejtek, és nekem emberebb embernek kell lennem, ha élve sikerülne ismét békés polgárok közé innen kikerülnöm. Nem felejtek, és mindig megkülönböztetett emberséggel szolgálom embertársaimat. Fogadalmam betartása számomra szent kötelességgé válna - életben maradásom esetén. Gyűlölködés, bosszúérzés nélkül kívánok élni, segíteni a gyengébbeket, a rászorultakat, egy-egy könnycseppet ahol tudok, letörlök. Nem törődve senki származásával, hovatartozásával igyekszem azon, hogy a háború után élő generáció tanuljon a történelemből.”

- 1944. június 29-én a Debreceni Téglagyárból egy szerelvény marhavagonjában kerültem az auschwitz-birkenaui koncentrációslágerbe. Külföldi rádiókból már értesültem a gázkamrákról. Érkezésünk után a családomtól elválasztottak, és egy fess SS-tiszt felé tereltek minket. Ő volt dr. Mengele, aki eldöntötte, hogy balra vagy jobbra menjen az ember. Életről és halálról döntött. Én negyven-ötven rokonomat, köztük huszonhat gyermekkorút vesztettem el. Miután a birkenaui 9-es számú barakkba tereltek negyven honfitársammal, egy SS-tiszt megkérdezte, van-e köztünk hivatásos futballista. Négyen nyújtottuk a kezünket. Korábban egy debreceni csapatban játszottam, amatőr szinten. Tehetségesnek, jó állóképességűnek bizonyultam, és a próbajáték során a másik három férfi nem felelt meg. A cigányláger csapatában kilenc cigányfiúval és egy kispesti futballistával kerültem össze. Az első mérkőzés volt a legnehezebb. Az állás 2-2 volt, amikor az „SS-edzőnk” elővette a pisztolyát, és azzal sarkallt minket a 3-2-es győzelemre. Még három mérkőzést vívtunk és mindháromszor győztünk, de utána a cigányláger lakóit likvidálták, mert kellett a hely az újabb transzportáltaknak. A pályát csak egy drótkerítés választotta el a gázkamrától, krematóriumtól, így a mindennapi edzések, mérkőzések alkalmával láthattam a gázkamrákba vonulók tízezreit, majd a krematóriumok kéményein keresztül az elpusztítottak füstjét.

Éppen ebben az időben érkeztek kivégzésre a dunántúli zsidóság tízezrei. Szigorúan tiltott volt beszélgetni a krematórium munkásaival, akiket különben háromhavonta váltottak, mivel ők is kivégzésre voltak ítélve. A szigorú tiltás ellenére a debreceni Freidmann Sándor, a gázkamra és a krematórium munkása sok mindenről tájékoztatott, hogy mi történik a belső helyiségekben. Többek között elmondta, hogy a gázkamrák szellőztetése után a kemencék elé hurcolt halottak aranyfogait kiszedték, ezt egy magasabb rangú SS-tiszt ellenőrizte, és magával vitte azokat. Nem tudom, hozzátartozóim közül kinek volt aranyfoga, azonban megtörténhet, hogy a svájci bankok páncéltermeiben a tömbbe préselt arany között ott lehet az én rokonaim aranya is.

Csapattársaim kivégzése után az Union lőszergyárban kellett dolgoznom. Itt 12 órás műszakban hajszoltak bennünket és éheztünk. Egy hatalmas présgép volt a munkaeszközöm. A fáradtságtól és az éhezéstől legyengülve súlyos baleset ért. A nehéz prés lecsapódva szétroncsolta a kezem egyik ujját. Az igen erős vérzést a másik kezem erős szorításával igyekeztem megszüntetni. Nem mertem ezzel a súlyos sérüléssel jelentkezni, mivel az volt a szokás Auschwitzban, hogy az ilyen nagyobb sérülést orvosilag nem gyógyították, hanem egyszerűbb eszközt használtak: a gázkamrát.
Azóta több mint 50 esztendő telt már el. Korábban fordultam német szervezetekhez az Union üzemében történt balesetem kárpótlási igényével, azonban nem jártam olyan szerencsével, mint az az 1337 önkéntes SS-katona, akik havi járadékban részesülnek. Mert én csupán munkása voltam az akkori német államnak.
1945. január 18-án kiürítették az auschwitzi lágert. Egyre fájdalmasabban éreztem a bokámat, féltem a ficamtól, ami a halált jelentette volna. Kékre fagyott kezemet igyekeztem a ruháim közé dugni. Máskor odakaptam a cipőmhöz és ütögettem róla a havat. Az erőfeszítéstől a könnyem csorgott. Mindez feltűnhetett az egyik SS-tisztnek, aki mellém ugrott és kesztyűs öklével ütött, ahol ért. Arra vigyáztam, el ne essem, mert felállni nem bírtam volna.
A dachaui barakkban összepréselve, penészes és rohadt szalma volt az ágyunk. Millió tűszúrással ellenség támadt rám, kegyetlenül csípett, mart, maradék véremre áhítozott: bolhák, apró fekete bogarak nyüzsögtek rajtam, még volt bennem annyi vér, hogy éhségüket csillapítsák. Csípésük helye éktelenül viszketett. Aztán mégis vakaróztam, testem minden részéhez egyszerre szerettem volna elérni, lábaimmal is próbáltam dörzsölni elérhető helyeket. Nevetni tudtam volna: a férgek menedéket és táplálékot találnak nálam, jótevőjüknek tekintenek! Már a véremet sem sajnáltam.
Mühldorfban újabb vérszívók inváziója ért a láger fenyvesében. A változatosság kedvéért ezek az élősdiek nem fekete, hanem sárga tetvek voltak. Ezek a veszedelmes állatkák nemcsak csíptek, hanem flekktífuszt és más halálos betegséget terjesztettek, s alaposan megtizedeltek minket. Ekkorra az én szervezetem is úgy legyengült, hogy gyomorvérzést kaptam. Az „egészségügyi” sátorba vittek, ahol másik két csontváz-emberrel osztottam meg az ágyamat. Tetvesen, furunkulusokkal tele feküdtem.
A mellettem fekvők meghaltak, de én élni akartam. 1945. május 1-jén már vizet sem kaptam, rosszul voltam, ekkor feladtam az életet, vártam a halált. Félig eszméletlen voltam, amikor május 2-án furcsa zajokat hallottam. Valaki kiáltott: „Itt vannak az amerikaiak!” A sátorponyvát elhúzta egy néger katona, s amikor meglátott minket, döbbenten nézett és elkezdett sírni. Közülünk, aki tudott, elkezdett felé kúszni, volt, aki a lábát csókolgatta. Mentőn szállítottak el egy apácakolostorba, az úton a katonaorvos hátranyújtott egy tábla csokoládét. A kolostor korábbi betegei német elmebetegek voltak; az SS-katonák benzininjekcióval végezték ki őket. Miután megerősödtem, a mühldorfi tábor áldozatainak temetésén is részt vettem. Az amerikai katonák kihantoltatták az SS-katonákkal a tömegsírokat, és minden egyes tetemnek külön sírt ásattak. A mühldorfi lakosokat is kiterelték a szövetséges katonák, hogy nézzék végig a nácizmus „eredményét”. Az utcákra nagy plakátokat ragasztottak, ez állt rajtuk: „Wessen Scheld?”, azaz „Ki a bűnös?”. Csontváznyira fogyott zsidó emberek holtteste volt lefotózva. Egy plakátot eltettem, ma is itt van az ágyam mellett.
Az amerikai parancsnok közölte, hogy Magyarországot súlyos bombázások érték, romokban áll az ország. Azt mondta: „Ne menj haza! Mi el tudunk vinni Svájcba, Svédországba, de új hazádul az USA-t is választhatod.” Magyarországot válaszottam, ez az én hazám.

1945. július 15-én az amerikai katonák kekiruhájában érkeztem az agyonbombázott állomásra Debrecenben. Az első oszlopot átöleltem. A Hatvan utcai kétszobás lakásunkban idegenek laktak, kérdezték, mit keresek itt. Nem is tudtam mit felelni. Idős szüleim már a háború előtt betegek voltak, nem hittem, hogy kibírják a viszontagságokat, később azonban találkoztam egy ismerősömmel, aki azt mondta, élnek. Bekopogtam az ajtón és kijött az anyám. Ennyit mondott: „Sanyi, megvagy?” - és kis híján elájult.
Amikor a szüleim meghaltak, a Csokonai utcai vizes-penészes lakásban éltem tovább. Kétszer kaptam tüdőgyulladást, az orvos azt mondta, a harmadik el fog vinni. Kisétáltam a Nagyállomás várótermébe, adtam a portársnak egy üveg sört, cserébe megengedte, hogy ott aludjak. Jó néhány héten át így tettem 1965-ben. Reggelenként hazamentem, megborotválkoztam, majd bementem a Centrum áruházba és beültem az igazgatói székembe. Senki sem sejtette, hogy az állomáson alszom. Amikor az egyik beosztottam megtudta, hogy kapok lakást, míg ő három gyermekkel szűkös körülmények közt él, arra kért, szánjam meg őket, és adjam át a kiutalást. Annyira könyörgött, hogy végül lemondtam róla. A kiutalás átruházásáért fegyelmit kaptam, és közölték, hogy többet nem kapok lakást. Végül 56 évesen kerültem ebbe a Holló János utcai egyszobás lakásba. A Mühldorfból hozott plakátot az ágyam mellé ragasztottam.
Amikor egy villanyszerelő dolgozott a lakásban, a képet meglátva megborzongott. Azt kérdezte: „Mire jó ez? Miért jó magának minden reggel ezt nézni?” Azt válaszoltam neki: én ezek között maradtam életben. Most reggel bemegyek igazgatóskodni az áruházba, de nem felejtem el a múltat, az egyszerűségemet, nem felejtek semmit, ami történt, nem leszek öntelt és elbizakodott. Ez a plakát az optimizmusom jele.