Vissza a tartalomjegyzékhez


Zsákbamacska

Hazánkban a legnagyobb végrehajtó hatalommal rendelkező politikus a mindenkori miniszterelnök. Az elmúlt két ciklusban Antall József és Horn Gyula személye döntően meghatározta a magyar politikát. Nagy a valószínűsége annak, hogy a kormányfő személye a következő négy évben is meghatározó tényezője lesz a hazai közéletnek. A magyar választópolgá-rok joggal várhatják el a közszolgálati és a kereskedelmi tévécsatornáktól, valamint a rádió és a sajtó részéről azt, hogy a miniszterelnök-jelölteket alaposan bemutassák, hiszen közülük némelyek éveken keresztül meghatározhatják a nemzet sorsát és az emberek hangulatát. A jó és okos választáshoz szükséges információkkal a demokratikus médiának kell ellátnia a széles társadalmi közvéleményt, mielőtt az urnák elé járulnának a választók.
A médiában ezúttal meg is volt a jó szándék, de a Magyar Polgári Párt (Fidesz) úgy tűnik, hogy továbbra is rejtegeti Orbánt a magyar választók elől. A Budapesti Közgazdasági Egyetemen megrendezett kormányfőjelöltek vitaestjén Orbánnak - ha már vállalta pártjának miniszterelnök-jelöltségét - illett volna „face to face” megvívnia politikai riválisaival a nyilvánosság előtt. Nem tette. A Fidesz elnöke így megfosztotta a választókat attól a tapasztalattól, amely által meggyőződhettek volna Orbán kormányzási képességeiről, emberi, politikai talentumairól és nem utolsósorban szavahihetőségéről is.
A párt tulajdonképpen zsákbamacskát árul a magyar népnek. A volt KGST megtévesztő piaci szokásai szerint a tényleges árukínálatot, a leszerepelt és a hatalomból egyszer már elzavart politikusok seregét, mint például a Csépe Bélákat, Latorczaiakat, Rubovszkyékat, vagy akár Tölgyessyt a Deutsch „pesties” arculata mögé rejtve, Orbánt pedig Pokorni image-ében akarja rátukmálni a magyar polgárokra. Nyilvánvaló, hogy Pokornival és Deutsch-csal a mostani vegyes összetételű polgári pártot nem lehet azonosítani. A frontvonalba állított urak inkább kivételek, „díszpolitikusok”, akik - ha tetszik - „csalinak” számítanak a pártot uraló és meghatározó jobbos és erőteljesen ideologikus kemény mag számára. A nyugati országokban a választási kampány időszakában az egyik legfontosabb, a társadalom figyelmét magára vonó eseménynek az elnök- és kormányfő-jelöltek tévévitája számít. A különféle nézetek, ígéretek, programok egymással való ütköztetéséből, a jelöltek szerepléséből, politikai kultúrájából, gesztusaiból és stílusából a választók, és különösen a bizonytalanok végleges következtetéseket vonnak le. A miniszterelnöki bársonyszékre aspiráló Orbánnak a nagy nyilvánosság előtti megmérettetéstől való elzárkózása csak alátámasztani látszik azokat a nézeteket, amelyek szerint ez a párt megbízhatatlan, kiszámíthatatlan, amely a választókat tisztességtelenül manipulálja azzal, hogy más kínálatot állít a kirakatba, mint ami a pult mögött van. Különösen egy, a történelmi keresztény értékek védelmezését hirdető párt esetében elfogadhatatlan etikai szempontból ez az eljárás. Orbánnak, mielőtt vállalta volna a miniszterelnök-jelöltséget, illett volna megtanulnia az „őszinteséget”, „egyenességet”, vagy a keresztény politikussal szemben támasztott evangéliumi, erkölcsi követelményt: a világosságban járást. „Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek. ” (János 3,20). Orbán és tanácsadói tehát úgy ítélték meg, hogy van takargatnivalójuk, „rejtett lapjuk” a magyar társadalom és politikai ellenfeleik előtt. Ez súlyos, negatív üzenet. Ezután a választópolgárok előtt a kérdés az: felruháznak-e hatalommal olyan politikust, aki személyesen nem mer kiállni nyílt és demokratikus politikai küzdelemre vetélytársaival a tévénézők milliói előtt? Ehelyett csupán gigantikus, kiretusált poszterein keresztül valamint magnószalagra rögzített nyájas üzeneteivel utasítgat bennünket, hogy kire (avagy kikre) szavazzunk. Ehhez képest a handabandázás mesterének számító kisgazda elnök is tisztességes, etikus politikusnak mondható.