Vissza a tartalomjegyzékhez

TIHANYI PÉTER
Keserves kortünet

Szakonyi sikeres adáshibái. Olvashatunk az ötvenes évek bizarr, izgalmas levegőjéről, írói, művészi pályák indulásáról, Aczél Györgyről, díjakról és kuratóriumokról, Galambos bácsiról, a Marika Presszóról és az eltűnt szimplákról. Beszél még a járhatatlan és a megtalált utakról - és az óriási sikert befutott darabjáról, az Adáshibáról.


„Odafigyelünk a Holdra, Marsra, internetre és nem vesszük észre, hogy ki jön velünk szemben az utcán”
Fotó: Somorjai László

- A Kossuth-díj átadásakor megindokolják egy-egy mondattal, hogy miért és mire is adják. Tavaly nálad mi volt ez a mondat?
- Valahogy így hangzott: az eddigi prózai és drámai munkásságáért.
- Régebben nem konkrét művekre, alkotásokra adták?
- De igen, e díjnak mindig is az volt a lényege, hogy egy adott korszakra vagy egy egészen konkrét munkára adták. De legyünk őszinték, olyan nagy a restancia Magyarországon mind a fiatal, mind az idősebb írók körében, akik nem kap-
ták meg akkor, amikor erre sor kerülhetett volna, hogy emiatt mostanában ilyen életműdíjjá változott. Tavaly velem együtt kapott díjat Zenthe Feri is - ő ugye 75 éves -, mondom neki: „Nahát, ilyen fiatalon megkaptad?” De hát ez mindig jól jön. Olyan értelemben mondom, hogy ez az a kitüntetés, amivel nagy megbecsülést fejeznek ki. Természetesen az ember nem a díjakért ír vagy dolgozik, ha soha semmilyen díjat nem kapnék, akkor is ugyanígy írnék. Tudod, Fejes Endre barátommal nagyon sokáig írószomszédok voltunk a régi Marika Presszóban, a Rákóczi úton. Egyik asztalnál a Bandi írt - reggel pontosan 9-kor úgy érkeztünk, mintha egy gyárban blokkolnánk -, a másiknál én. Galambos bácsi, a pincér hozta a szimpla kávét a pohár szódával, és ezzel elvoltunk és írtunk kora délutánig.
- Ma már persze nincsen Marika Presszó, nincsenek Galambos bácsik és nincsenek szimplák szódával.
- Ez szóról szóra így van, emiatt aztán nem is írunk már presszókban. Szóval Fejes Bandi, aki most lesz 75 éves, mindig azt szokta mondani nekem: Karcsikám, mindig úgy kell írni, mintha ez lenne az utolsó nap az életedben.
- Tulajdonképpen élnünk is így kellene. Most képzeld csak el, ha mindkettőnknek az utolsó napja lenne ez a mai! Mennyire megváltoznának a hangsúlyok, a fontossági sorrendek, hirtelen milyen lényegtelen és haszontalan dolognak tűnne az, hogy mi most beszélgetünk. Nem?
- Hú, de még mennyire! Valóban ilyesfajta felelősséggel kell írni és dolgozni, ez különben sokszor akaratlanul is benne van az emberben. Mikor egy nagyobb munkában benne vagyok, mindig arra gondolok, csak legyen időm befejezni, tető alá hozni. És aztán ugyanezt gondolom a következő munkánál is, meg a rákövetkezőnél is. Sokan elmondhatjuk abból a csapatból, akik az ötvenes évek végén indultunk, hogy nincs mit szégyellnünk, amit leírtunk, azt akár most is vállalhatjuk. Ez nagyon fontos!
- Kikkel kezdtél együtt?
- Akkor az egy nagyon erős indulás volt. Lázár Ervin, Gyurkovics Tibor, Berta Bulcsú - aki sajnos már eltávozott -, Kertész Ákos, Fejes Endre, Hernádi Gyula. Politikai, kultúrpolitikai szempontból ez azért egy nagyon kényes időszak volt. Az íróerkölcsi tartás nemcsak kötelező volt a magunk vagy mások megítélése szerint, hanem figyeltük is azt, hogy ki mennyire hű az igazsághoz, az általa leírtakban. Ahogy József Attila mondta: „Az igazat mondd, ne csak a valódit...” Én is nagyon ügyeltem arra, hogy úgy éljek és úgy írjak, hogy azt akár évtizedek múlva is nyugodtan vállalhassam. Ezt akkoriban nem volt annyira könnyű megtenni, mint amilyen könnyű most kimondani, gondolj bele, 1956-ot írtunk.
- Mikor és hol jelentél meg először?
- Én már 1958 körül elkezdtem bombázni a szerkesztőségeket. Élet és Irodalom, akkor ez már elindult, Népszabadság és így tovább. A Népszabadságnál a szerkesztő az egyik novellámra azt mondta, tetszik neki, hagyjam ott.
- Mi volt a címe?
- Furcsa címe volt, persze csak a mostani szemmel nézve furcsa: „Kuzmics fusizik”. Azokban az években különböző gyárakban dolgoztam mint kétkezi munkás, segédmunkás. Akkor éppen egy gépműhelyben, és ott dolgozott velem egy öreg faforgácsoló bácsi. Az öreget hívták Kuzmicsnak. Akkor kezdtem rájönni, hogy mindig azt a valóságos élményt kell megírni vagy feldolgozni, ami közvetlen körülöttem van. A novellának eredetileg én egy nagyon hangzatos és „költői” címet adtam: „Sziklák és kavicsok”. De a szerkesztő a szövegből kivette a ma is ismert címet. Vasárnap, csak úgy mellékesen, hallgattam a déli krónikát. Egyszer csak azt hallom, hogy Szakonyi Károly a Népszabadságban megjelent novelláját dicsérik. Majdnem elájultam. Abban az időben én még teljesen ismeretlen, névtelen ember voltam. Azonnal lerohantam az újságoshoz, néztem, néztem a kinyomtatott novellámat, eltettem, majd megint elolvastam, emlékszem, még a papírt is megszagoltam. Azt mondtam, húha, ez most akkor komollyá vált, most már ezt fogom csinálni. Az volt a szerencsém, hogy emiatt a rádiós dicséret miatt hirtelen megjelent a többi anyagom is, amit a különböző szerkesztőségekben leadtam. Ezután sorra jöttek a felkérések, megrendelések, és soha többé nem kellett kilincselnem, tulajdonképpen elindult a pályám. Akkoriban a párt központi bizottságában azt mondták, hogy legyen egy olyan folyóirat, ami csak a fiataloké lesz. Ha elolvasnád az első szám bevezető szövegét, azt gondolnád, hogy a holdon írták, annyira életidegen és vonalas volt, ezzel szemben nem volt ilyen forró a kása. Szinte hihetetlen, de azt írtunk, amit akartunk.
- Sehol semmi botrány?
- Azért az volt, de nem haltunk bele. Például Örkény darabját - „Pisti a vérzivatarban” - a megjelenés előtti pillanatban Aczél kidobatta a folyóiratból.
- Hogyan kezdődött a kapcsolatod a színházakkal?
- 1962-ben az első kötetemet dedikáltam a Nemzeti Színháznál. Éppen arra jött a színház dramaturgja, Benedek András, és azt mondja nekem, miért nem írsz te drámát is. Mondtam neki, hogy szeretnék, de nincs hozzá gyakorlatom, meg az nehéz dolog. Gyere be hozzám holnap, majd megbeszéljük, mondta. Így 1963-ban a Nemzetibe szerződtem dramaturgnak. Akkor ismertem meg az egyik legnagyszerűbb színésznőt, Domján Editet. Az Életem, Zsóka című első darabom főszerepét kifejezetten neki írtam. Benedek bemutatott minket egymásnak és mondta: „Editke, ez a fiatalember magának írt egy darabot.” Domján erre elképesztően kedvesen csak annyit mondott: „Igazán?” A darabból nagyon nagy siker lett.
- Ugorjunk az „Adáshibához”. Ez a darabod is fantasztikus sikerszériát futott be. A világ hetven különböző színházában játszották, van, ahol most is játsszák, sőt még operát is írtak belőle.
- Úgy kezdődött, hogy Várkonyi Zoli egyszer azt mondta nekem, írjak már egy darabot a Vígszínháznak is. Akkortájt tizenkétezer forint volt egy megírási díj, de smucig volt velem Róna, a gazdasági igazgató, mert csak nyolcezerre kötött velem szerződést. Mégpedig úgy, hogy négyezer forintot felvehettem a szerződéskötéskor, a másik négyet pedig akkor, ha elkészült a darab. Ez volt a szerencsém, hogy felvettem az előleget. Tudniillik közben beteg lettem, teljesen padlóra kerültem, a pénzt meg persze elköltöttem. Miután felgyógyultam, ott álltam egy négyezer forintos adóssággal a Víg felé, darab meg sehol. Így hát leutaztam az Alkotóházba, hogy megírjam a darabot. Valamit most már muszáj volt összehoznom, mert az adósság egyre jobban szorított. Ott három napig csak szenvedtem, még egy sor sem jött össze. Egyszer csak hirtelen, egy családi tévézés emléke kapcsán valami bekattant, és nyolc nap alatt készre írtam a darabot. Az volt a címe - a címekkel egyébként mindig sok bajom volt -, hogy „Ó, hát vidd csak szépen a sálat is”. Akkoriban divatosak voltak a hosszú címek. Várkonyi azt mondta: „Te, ez remek, remek a darab, de a cím az valami szörnyű!” Kérdezem tőle, akkor mi legyen a címe? Azt mondja, legyen az, hogy... Adáshiba. Abban az időben a tévében sokszor voltak technikai zűrök, és ilyenkor mindig azt írták a képernyőre, hogy adáshiba. Emlékszel még erre az időre?
- Hogyne.
- Mondom erre a Várkonyinak, ez nem lesz jó, mert nézik a műsort az újságban, és azt látják, hogy ma este a Vígszínházban adáshiba van, és azt fogják hinni, hogy elmarad az előadás. Azt mondja nekem Várkonyi: „Ezt bízd csak rám és higgyél nekem!” Igaza volt. Már az olvasópróbán is sikere volt a színészek között. Tudod te is, hogy a jegyszedő néniknek van a legjobb szemük, és igazán akkor nyugodtam meg, mikor a próbák során azt mondták nekem, Karcsikám, ez be fog jönni. A világ körüli útját 1971-ben kezdte a darab Helsinkiben, és több országban még most is műsoron van.
- Hogyan éled meg ezt a sikert?
- Egyrészt egy írónak nagyon jól esik, hogy egy darabja több évtizeden keresztül életképes és hatni tud. Másrészt nagy szomorúság, hogy sajnos még mindig teljesen aktuális a mondandó.
- Mi ez a mondandó?
- Az emberek a „tokba bújtságukban” elfordultak egymástól, felületessé váltak a kapcsolatok, sokszor a leglényegtelenebb dolgok felé fordulnak. Odafigyelünk a Holdra, Marsra, internetre és nem vesszük észre, hogy ki jön velünk szemben az utcán, vagy ki lakik a szomszédunkban. Vannak emberek, akik ha maga Jézus szólítaná meg őket, azt sem vennék észre, mert csöng a mobiltelefonjuk. Ez egy keserves kortünet: a lelki-szellemi életről mindinkább a technika felé fordul el a figyelmünk.
- Köztudottan vonzódsz a klasszikus orosz irodalomhoz. Indulásodtól mostanáig számos Tolsztoj-, Dosztojevszkij-, Gogol-művet dolgoztál föl és írtál színpadra.
- Azt hiszem, Csehov húzott be a csőbe. Emlékszem, tizennégy éves voltam, amikor először olvastam az egyfelvonásosait, szatíráit, novelláit. Azonnal úgy éreztem, ez az én világom. Amikor aztán megismertem a drámáit, színdarabjait, azok egyenesen lenyűgöztek. Mindig kerestem és egyszerűen nem tudtam fölfedezni a csehovi dramaturgiát, a szerkezetet, hogy mitől olyan tökéletes, mitől olyan egész, olyan élettel teli. Például Shakespeare-nél látod, hogyan szerkeszti meg. Látod a darab vázát, szerkezetét, látod, hogy mitől jó. Csehovnál ez egyszerűen fölfedezhetetlen. Az ő orvosi mivolta, írói lelkülete, tartása, szerénysége olyan emberré tette őt, ami számomra nagyon vonzó és tiszteletre méltó. Ha nem tartod nagyképűségnek, azt mondanám, Csehov a mesterem.
- Ne viccelj, miért tartanám annak! Egyébként amikor Csehovról beszélsz, még a stílusod is egy kicsit megváltozik. Úgy tudom, több irodalmi, művészeti, színházi kuratóriumnak is elnöke, illetve tagja vagy.
- Ahogy öregszik az ember, idővel mindenféle kuratóriumokba beválasztják, ami egyrészt nagyon megtisztelő, másrészt sajnos elveszi az időt az írás elől. A Kossuth-díj irodalmi albizottságának vagyok az elnöke, aztán a Domján Edit, a Páskándi Géza és még egy jó pár kuratóriumban benne vagyok.
- Egyszer mintha azt mondtad volna nekem, hogy te leginkább színész szerettél volna lenni.
- Igen, én annak idején még jelentkeztem is a Színművészetire. Ennek kapcsán elmondok egy sztorit. A főiskolán Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc felvételiztettek engem. A helyzetgyakorlatok után megkérdezte tőlem Gobbi, hogy mit csinálok még. Akkor mondtam, hogy novellákat írok. Erre megkért, hogy mondjak el egyet. Elmondtam. Ekkor Ladányi azt mondta, maga inkább írjon mint játsszon, és kivágott. Aztán később, mikor dramaturg lettem a Nemzetiben, Ladányi Feri beadott egy történelmi darabot, amit ő írt, hogy tűzzük műsorra. A darab rossz volt, nem mutattuk be, és legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy Feri, maga csak játsszon, ne írjon. Ez lett volna a retúr, de hát nem mondtam.
- Nagyon sok írásod témája valamilyen módon Jézus Krisztus személyével, életével, működésével foglalkozik. A világhírűvé vált „Adáshibád” is ezt járja körül. Mint írót, vagy mint embert izgat téged ez a téma?
- Valóban sokat foglalkozom Jézus személyével. Olyanféle kapcsolatban voltam mindig is vele (ez talán nem blaszfémia), ami nagyon is közelinek mondható. Őt tartottam és tartom a leginkább követhető lénynek a világon.
- És hogyan hat rád az, hogy egyetemista korú fiad is őt követi?
- Nagy örömöt szerzett vele. Ez a világ annyira tele van mindenféle veszélyekkel és útvesztőkkel, ezért aztán jó látni, hogy Dávid megtalált egy olyan utat, amin járni lehet, amin élni lehet, vagyis megtalálta az Utat. Tudod, nekem mint apának ez olyan, mint amikor az ember elmegy hazulról, és tudja: nyugodt lehet, nem lesz semmi baj, mert otthon minden rendben van. Ezt így nem mondtam még senkinek, de valami ilyesmit érzek. Csodálatos számomra az a mód, az a forma, stílus, ahogy ezt ő megéli és kinyilvánítja. Irigylem érte.