Szakonyi sikeres adáshibái. Olvashatunk az ötvenes évek
bizarr, izgalmas levegőjéről, írói, művészi pályák
indulásáról, Aczél Györgyről, díjakról és
kuratóriumokról, Galambos bácsiról, a Marika Presszóról és
az eltűnt szimplákról. Beszél még a járhatatlan és a
megtalált utakról - és az óriási sikert befutott
darabjáról, az Adáshibáról.
„Odafigyelünk a Holdra, Marsra, internetre és nem vesszük
észre, hogy ki jön velünk szemben az utcán” Fotó: Somorjai László
- A Kossuth-díj átadásakor megindokolják egy-egy
mondattal, hogy miért és mire is adják. Tavaly nálad mi volt
ez a mondat?
- Valahogy így hangzott: az eddigi prózai és drámai
munkásságáért.
- Régebben nem konkrét művekre, alkotásokra adták?
- De igen, e díjnak mindig is az volt a lényege, hogy egy
adott korszakra vagy egy egészen konkrét munkára adták. De
legyünk őszinték, olyan nagy a restancia Magyarországon mind
a fiatal, mind az idősebb írók körében, akik nem kap-
ták meg akkor, amikor erre sor kerülhetett volna, hogy emiatt
mostanában ilyen életműdíjjá változott. Tavaly velem
együtt kapott díjat Zenthe Feri is - ő ugye 75 éves -,
mondom neki: „Nahát, ilyen fiatalon megkaptad?” De hát ez
mindig jól jön. Olyan értelemben mondom, hogy ez az a
kitüntetés, amivel nagy megbecsülést fejeznek ki.
Természetesen az ember nem a díjakért ír vagy dolgozik, ha
soha semmilyen díjat nem kapnék, akkor is ugyanígy írnék.
Tudod, Fejes Endre barátommal nagyon sokáig írószomszédok
voltunk a régi Marika Presszóban, a Rákóczi úton. Egyik
asztalnál a Bandi írt - reggel pontosan 9-kor úgy
érkeztünk, mintha egy gyárban blokkolnánk -, a másiknál
én. Galambos bácsi, a pincér hozta a szimpla kávét a pohár
szódával, és ezzel elvoltunk és írtunk kora délutánig.
- Ma már persze nincsen Marika Presszó, nincsenek
Galambos bácsik és nincsenek szimplák szódával.
- Ez szóról szóra így van, emiatt aztán nem is írunk már
presszókban. Szóval Fejes Bandi, aki most lesz 75 éves, mindig
azt szokta mondani nekem: Karcsikám, mindig úgy kell írni,
mintha ez lenne az utolsó nap az életedben.
- Tulajdonképpen élnünk is így kellene. Most képzeld
csak el, ha mindkettőnknek az utolsó napja lenne ez a mai!
Mennyire megváltoznának a hangsúlyok, a fontossági sorrendek,
hirtelen milyen lényegtelen és haszontalan dolognak tűnne az,
hogy mi most beszélgetünk. Nem?
- Hú, de még mennyire! Valóban ilyesfajta felelősséggel
kell írni és dolgozni, ez különben sokszor akaratlanul is
benne van az emberben. Mikor egy nagyobb munkában benne vagyok,
mindig arra gondolok, csak legyen időm befejezni, tető alá
hozni. És aztán ugyanezt gondolom a következő munkánál is,
meg a rákövetkezőnél is. Sokan elmondhatjuk abból a
csapatból, akik az ötvenes évek végén indultunk, hogy nincs
mit szégyellnünk, amit leírtunk, azt akár most is
vállalhatjuk. Ez nagyon fontos!
- Kikkel kezdtél együtt?
- Akkor az egy nagyon erős indulás volt. Lázár Ervin,
Gyurkovics Tibor, Berta Bulcsú - aki sajnos már eltávozott
-, Kertész Ákos, Fejes Endre, Hernádi Gyula. Politikai,
kultúrpolitikai szempontból ez azért egy nagyon kényes
időszak volt. Az íróerkölcsi tartás nemcsak kötelező volt
a magunk vagy mások megítélése szerint, hanem figyeltük is
azt, hogy ki mennyire hű az igazsághoz, az általa leírtakban.
Ahogy József Attila mondta: „Az igazat mondd, ne csak a
valódit...” Én is nagyon ügyeltem arra, hogy úgy éljek és
úgy írjak, hogy azt akár évtizedek múlva is nyugodtan
vállalhassam. Ezt akkoriban nem volt annyira könnyű megtenni,
mint amilyen könnyű most kimondani, gondolj bele, 1956-ot
írtunk.
- Mikor és hol jelentél meg először?
- Én már 1958 körül elkezdtem bombázni a
szerkesztőségeket. Élet és Irodalom, akkor ez már elindult,
Népszabadság és így tovább. A Népszabadságnál a
szerkesztő az egyik novellámra azt mondta, tetszik neki,
hagyjam ott.
- Mi volt a címe?
- Furcsa címe volt, persze csak a mostani szemmel nézve
furcsa: „Kuzmics fusizik”. Azokban az években különböző
gyárakban dolgoztam mint kétkezi munkás, segédmunkás. Akkor
éppen egy gépműhelyben, és ott dolgozott velem egy öreg
faforgácsoló bácsi. Az öreget hívták Kuzmicsnak. Akkor
kezdtem rájönni, hogy mindig azt a valóságos élményt kell
megírni vagy feldolgozni, ami közvetlen körülöttem van. A
novellának eredetileg én egy nagyon hangzatos és
„költői” címet adtam: „Sziklák és kavicsok”. De a
szerkesztő a szövegből kivette a ma is ismert címet.
Vasárnap, csak úgy mellékesen, hallgattam a déli krónikát.
Egyszer csak azt hallom, hogy Szakonyi Károly a
Népszabadságban megjelent novelláját dicsérik. Majdnem
elájultam. Abban az időben én még teljesen ismeretlen,
névtelen ember voltam. Azonnal lerohantam az újságoshoz,
néztem, néztem a kinyomtatott novellámat, eltettem, majd
megint elolvastam, emlékszem, még a papírt is megszagoltam.
Azt mondtam, húha, ez most akkor komollyá vált, most már ezt
fogom csinálni. Az volt a szerencsém, hogy emiatt a rádiós
dicséret miatt hirtelen megjelent a többi anyagom is, amit a
különböző szerkesztőségekben leadtam. Ezután sorra jöttek
a felkérések, megrendelések, és soha többé nem kellett
kilincselnem, tulajdonképpen elindult a pályám. Akkoriban a
párt központi bizottságában azt mondták, hogy legyen egy
olyan folyóirat, ami csak a fiataloké lesz. Ha elolvasnád az
első szám bevezető szövegét, azt gondolnád, hogy a holdon
írták, annyira életidegen és vonalas volt, ezzel szemben nem
volt ilyen forró a kása. Szinte hihetetlen, de azt írtunk,
amit akartunk.
- Sehol semmi botrány?
- Azért az volt, de nem haltunk bele. Például Örkény
darabját - „Pisti a vérzivatarban” - a megjelenés
előtti pillanatban Aczél kidobatta a folyóiratból.
- Hogyan kezdődött a kapcsolatod a színházakkal?
- 1962-ben az első kötetemet dedikáltam a Nemzeti
Színháznál. Éppen arra jött a színház dramaturgja, Benedek
András, és azt mondja nekem, miért nem írsz te drámát is.
Mondtam neki, hogy szeretnék, de nincs hozzá gyakorlatom, meg
az nehéz dolog. Gyere be hozzám holnap, majd megbeszéljük,
mondta. Így 1963-ban a Nemzetibe szerződtem dramaturgnak. Akkor
ismertem meg az egyik legnagyszerűbb színésznőt, Domján
Editet. Az Életem, Zsóka című első darabom főszerepét
kifejezetten neki írtam. Benedek bemutatott minket egymásnak
és mondta: „Editke, ez a fiatalember magának írt egy
darabot.” Domján erre elképesztően kedvesen csak annyit
mondott: „Igazán?” A darabból nagyon nagy siker lett.
- Ugorjunk az „Adáshibához”. Ez a darabod is
fantasztikus sikerszériát futott be. A világ hetven
különböző színházában játszották, van, ahol most is
játsszák, sőt még operát is írtak belőle.
- Úgy kezdődött, hogy Várkonyi Zoli egyszer azt mondta
nekem, írjak már egy darabot a Vígszínháznak is. Akkortájt
tizenkétezer forint volt egy megírási díj, de smucig volt
velem Róna, a gazdasági igazgató, mert csak nyolcezerre
kötött velem szerződést. Mégpedig úgy, hogy négyezer
forintot felvehettem a szerződéskötéskor, a másik négyet
pedig akkor, ha elkészült a darab. Ez volt a szerencsém, hogy
felvettem az előleget. Tudniillik közben beteg lettem, teljesen
padlóra kerültem, a pénzt meg persze elköltöttem. Miután
felgyógyultam, ott álltam egy négyezer forintos adóssággal a
Víg felé, darab meg sehol. Így hát leutaztam az
Alkotóházba, hogy megírjam a darabot. Valamit most már
muszáj volt összehoznom, mert az adósság egyre jobban
szorított. Ott három napig csak szenvedtem, még egy sor sem
jött össze. Egyszer csak hirtelen, egy családi tévézés
emléke kapcsán valami bekattant, és nyolc nap alatt készre
írtam a darabot. Az volt a címe - a címekkel egyébként
mindig sok bajom volt -, hogy „Ó, hát vidd csak szépen a
sálat is”. Akkoriban divatosak voltak a hosszú címek.
Várkonyi azt mondta: „Te, ez remek, remek a darab, de a cím
az valami szörnyű!” Kérdezem tőle, akkor mi legyen a címe?
Azt mondja, legyen az, hogy... Adáshiba. Abban az időben a
tévében sokszor voltak technikai zűrök, és ilyenkor mindig
azt írták a képernyőre, hogy adáshiba. Emlékszel még erre
az időre?
- Hogyne.
- Mondom erre a Várkonyinak, ez nem lesz jó, mert nézik a
műsort az újságban, és azt látják, hogy ma este a
Vígszínházban adáshiba van, és azt fogják hinni, hogy
elmarad az előadás. Azt mondja nekem Várkonyi: „Ezt bízd
csak rám és higgyél nekem!” Igaza volt. Már az
olvasópróbán is sikere volt a színészek között. Tudod te
is, hogy a jegyszedő néniknek van a legjobb szemük, és
igazán akkor nyugodtam meg, mikor a próbák során azt mondták
nekem, Karcsikám, ez be fog jönni. A világ körüli útját
1971-ben kezdte a darab Helsinkiben, és több országban még
most is műsoron van.
- Hogyan éled meg ezt a sikert?
- Egyrészt egy írónak nagyon jól esik, hogy egy darabja
több évtizeden keresztül életképes és hatni tud. Másrészt
nagy szomorúság, hogy sajnos még mindig teljesen aktuális a
mondandó.
- Mi ez a mondandó?
- Az emberek a „tokba bújtságukban” elfordultak
egymástól, felületessé váltak a kapcsolatok, sokszor a
leglényegtelenebb dolgok felé fordulnak. Odafigyelünk a
Holdra, Marsra, internetre és nem vesszük észre, hogy ki jön
velünk szemben az utcán, vagy ki lakik a szomszédunkban.
Vannak emberek, akik ha maga Jézus szólítaná meg őket, azt
sem vennék észre, mert csöng a mobiltelefonjuk. Ez egy
keserves kortünet: a lelki-szellemi életről mindinkább a
technika felé fordul el a figyelmünk.
- Köztudottan vonzódsz a klasszikus orosz irodalomhoz.
Indulásodtól mostanáig számos Tolsztoj-, Dosztojevszkij-,
Gogol-művet dolgoztál föl és írtál színpadra.
- Azt hiszem, Csehov húzott be a csőbe. Emlékszem,
tizennégy éves voltam, amikor először olvastam az
egyfelvonásosait, szatíráit, novelláit. Azonnal úgy
éreztem, ez az én világom. Amikor aztán megismertem a
drámáit, színdarabjait, azok egyenesen lenyűgöztek. Mindig
kerestem és egyszerűen nem tudtam fölfedezni a csehovi
dramaturgiát, a szerkezetet, hogy mitől olyan tökéletes,
mitől olyan egész, olyan élettel teli. Például
Shakespeare-nél látod, hogyan szerkeszti meg. Látod a darab
vázát, szerkezetét, látod, hogy mitől jó. Csehovnál ez
egyszerűen fölfedezhetetlen. Az ő orvosi mivolta, írói
lelkülete, tartása, szerénysége olyan emberré tette őt, ami
számomra nagyon vonzó és tiszteletre méltó. Ha nem tartod
nagyképűségnek, azt mondanám, Csehov a mesterem.
- Ne viccelj, miért tartanám annak! Egyébként amikor
Csehovról beszélsz, még a stílusod is egy kicsit
megváltozik. Úgy tudom, több irodalmi, művészeti, színházi
kuratóriumnak is elnöke, illetve tagja vagy.
- Ahogy öregszik az ember, idővel mindenféle kuratóriumokba
beválasztják, ami egyrészt nagyon megtisztelő, másrészt
sajnos elveszi az időt az írás elől. A Kossuth-díj irodalmi
albizottságának vagyok az elnöke, aztán a Domján Edit, a
Páskándi Géza és még egy jó pár kuratóriumban benne
vagyok.
- Egyszer mintha azt mondtad volna nekem, hogy te
leginkább színész szerettél volna lenni.
- Igen, én annak idején még jelentkeztem is a
Színművészetire. Ennek kapcsán elmondok egy sztorit. A
főiskolán Gobbi Hilda és Ladányi Ferenc felvételiztettek
engem. A helyzetgyakorlatok után megkérdezte tőlem Gobbi, hogy
mit csinálok még. Akkor mondtam, hogy novellákat írok. Erre
megkért, hogy mondjak el egyet. Elmondtam. Ekkor Ladányi azt
mondta, maga inkább írjon mint játsszon, és kivágott. Aztán
később, mikor dramaturg lettem a Nemzetiben, Ladányi Feri
beadott egy történelmi darabot, amit ő írt, hogy tűzzük
műsorra. A darab rossz volt, nem mutattuk be, és
legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy Feri, maga csak
játsszon, ne írjon. Ez lett volna a retúr, de hát nem
mondtam.
- Nagyon sok írásod témája valamilyen módon Jézus
Krisztus személyével, életével, működésével foglalkozik.
A világhírűvé vált „Adáshibád” is ezt járja körül.
Mint írót, vagy mint embert izgat téged ez a téma?
- Valóban sokat foglalkozom Jézus személyével. Olyanféle
kapcsolatban voltam mindig is vele (ez talán nem blaszfémia),
ami nagyon is közelinek mondható. Őt tartottam és tartom a
leginkább követhető lénynek a világon.
- És hogyan hat rád az, hogy egyetemista korú fiad is
őt követi?
- Nagy örömöt szerzett vele. Ez a világ annyira tele van
mindenféle veszélyekkel és útvesztőkkel, ezért aztán jó
látni, hogy Dávid megtalált egy olyan utat, amin járni lehet,
amin élni lehet, vagyis megtalálta az Utat. Tudod, nekem mint
apának ez olyan, mint amikor az ember elmegy hazulról, és
tudja: nyugodt lehet, nem lesz semmi baj, mert otthon minden
rendben van. Ezt így nem mondtam még senkinek, de valami
ilyesmit érzek. Csodálatos számomra az a mód, az a forma,
stílus, ahogy ezt ő megéli és kinyilvánítja. Irigylem
érte.