PÁLFY GYULA
Verseny az Oscarért

Ha elmondhatjuk, hogy minden időszaknak megvannak a maga jellemző „lenyomatai”, akkor századunkban erre a mozgókép az első számú esélyes. A film az, ami egyedülálló hűséggel képes megőrizni egy adott kor hangulatát, sőt visszatükrözni az utánunk jövőknek: milyenek is voltunk az évezred vége felé...

William McMaster Murdoch, a Titanic első tisztje Fotó: MTI

A filmvilág legfontosabb értékmérője és legnagyobb éves ceremóniája, az Oscar-díj és átadása különösen jelzésértékű. Az, hogy a Los Angeles-i Filmakadémia ötezer-valahányszáz rendes tagja éppen melyik filmre és milyen közhangulat által befolyásolva adja le szavazatát: egyáltalán nem a véletlenek játéka.
A filmkészítés egyre nyilvánvalóbban: ipar. Termékeit szeretné eladni, a befektetett jelentős tőkét pedig értelemszerűen meg kívánja „fialtatni”. Nincs is e törekvéssel gond, ám nem árt hangsúlyozni: a mozgókép természeténél fogva nagyobb befolyást képes gyakorolni fogyasztójára, mint - mondjuk - egy kutyafuttában bekapott hamburger.

Kormérő szalagok

Ha valaki ma filmet csinál, már a legelején el kell döntenie: kihez akar szólni, és milyen mértékű haszonra kíván szert tenni. Kis költségvetésből, csupán egy szűk, teszem azt Freudon-Jungon nevelődött, Tarkovszkij- és Truffaut-alkotásokon „edződött” közönséget céloz meg mélylélektani alkotásával, vagy tudatosan a látványra koncentrál, érthető sztori körítéssel.
Az aranyozott kis bronzszobrocska ünnepe roppant komolyra formált kultusz - ez jól látszott a mostani, immár hetvenedik osztogatáson is. Pedig az alapítás körülményei igencsak prózaiak. 1927-ben a szakmában fogalomnak számító Metro-Goldwyn-Mayer cégből az utóbbi nevet viselő úr megalapította az Amerikai Filmakadémiát - természetesen Los Angelesben, Hollywoodtól nem messze. Bár a szervezet céljaként tűzte ki, hogy „emelje az amerikai film kulturális, oktatói és technikai színvonalát” - azt azért sokan tudni vélik, hogy üzleti érdekvédelemről (is) szólt e dal.
Az Oscar nevet a jól megmarkolható műremek - egy legenda szerint - a filmakadémia könyvtáros nénikéjétől nyerte, aki a szobrocskán a texasi illetőségű és Oscar névre hallgató nagybácsikája ábrázatát vélte felfedezni. Nyilvánosság előtt egyébként Walt Disney használta először a ragadványnevet, mikor is „A három kismalac”-ért díjazásban részesült. S hogy miért is osztják az Oscart?
Az évtizedes tendenciákat végigkövetve úgy tűnik, hogy a színvonal díjazása mellett a mindenkori „helyzet” is közrejátszik a győztesek kiválasztásában. A „Nyugaton a helyzet változatlan” filmadaptációja az első nagy világégés drámája után egy bő évtizeddel már díjat kap. A kultuszteremtő „Casablanca” pedig a második világháború közepette reagált - ha erősen kozmetikázva is - a korabeli valóságra. Idetartozik még az 1947-ben díjazott „Úriember megállapodás”, Elia Kazan filmje, mely az antiszemitizmust elemezve kapta meg - a szakmain túl - a közönség elismerését is.

Helyzetjelző tekercsek

Amerika válságos éveiben is működött ez az „oscaros” akció-reakció kapcsolódás. Még akkor is, ha a hivatalban levő kormány ezt nemegyszer kifejezetten nehezményezte. A Vietnam-szindrómát, az USA máig nem gyógyuló sérülését például több nehézsúlyú alkotás („Szarvasvadász”, „Apokalipszis most”) tárta fel eltérő műfaji eszközökkel. Sőt, a második hullámban - melyet elsősorban Oliver Stone két témabeli filmje („A szakasz”, „Született július 4-én”) jelent - a hitelesség új elemeként bukkant fel, hogy a rendező maga is ott volt a harctéren, alkotásai pedig a saját lelkiismeretével való elszámo-lás lenyomatai - nemzeti háttérbe ágyazva.
A békeidős Amerika önvizsgálódásai is szert tettek Oscarokra. Színészei révén nyert díjat a Watergate-botrányt megfilmesítő „Elnök emberei”, és az egyre manipulatívabb médiát kegyetlen őszinteséggel bemutató „Hálózat” - utóbbi akár Frank Peretti Próféta című regényének előképe is lehetne.

Út a valóság felé

A Lucas- és Spielberg-műhelyek a hetvenes évektől sorra készülő egyre monumentálisabb alkotásai rendre legfeljebbb a jelölésig jutottak. 1977-ben például, amikor a „Csillagok háborúja” berobbant - és vele egy külön filmtörténeti fejezet kezdődött - Woody Allen értelmiségi filmje fölénnyel nyert. 1981-ben ugyanez történt „Az elveszett frigyláda fosztogatói”-val, a következő évben pedig - az akkor nézettségi világrekordot beállító - „E. T.”-vel. Igaz, Indiana Jones kalandjait minden idők egyik legnagyszerűbb filmalkotása, a „Tűzszekerek” múlta felül, míg a sokakat megríkató eltévedt űrgnómocska „eltiprója” (talán a már bontakozó politikai korrektség nyomására is) a Gandhi című filmalkotás lett.
Ám Spielberg nem hagyta magát. Első felindulásában még így elmélkedett: „Itt tendenciáról van szó: a fontos filmnek kell nyernie, nem annak, amelyikre tódulnak a nézők. A történelem többet nyom a latban, mint a pattogatott kukorica.” Majd saját bölcsességét a gyakorlatba ültetve „komoly” filmeket is készített, bár a nagy bevételeket, úgy mellékesen, továbbra is prezentálta - például a „Jurassic park”-kal. Ezen a téren első mestermunkája az amerikai Dél feketéinek nyomorúságait érző szívvel ábrázoló „Bíborszín” (1985), ami éppannyi jelölést kapott, mint amennyi tényleges szobrocskát ma a „Titanic” - ám Spielberg alkotásának egy sem jutott. Ekkor már a rendező konspirációról beszél, bár az amerikai filmesek nyolcezer fős szövetsége - vagyis nem a szűk, hanem a teljes szakma - egyhangúlag Spielberget választja az év rendezőjének.
Ám az áttörés mégis megjön. Mégpedig a valaha díjazott legmegrázóbb filmalkotással, a „Schindler listájával”, 1993-ban. A film lépésről lépésre küzdi le a nagy stúdiók teljes ellenállását. A témához - amelynek forgatókönyvét tíz évvel azelőtt Szabó Istvánnak, az akkor díjazott magyar rendezőnek is fölkínálták - állítólag nem szokott az amerikai mozifogyasztó. Ráadásul direkt nem színesben és szándékosan nem sztárok szerepeltetésével készült rá Spielberg. Végül mégiscsak kapott egy ajánlatot: ha képes aratni a „Jurassic Park”-kal, utána kockáztathat olyasmivel, ami a szívének igazán fontos.
Pontosan így történt, s a film sokkal többet hozott, mint a régóta várt Oscart: egyszerre nagyon is érthetővé tette a holocaust bűnét, a mai, európai tizenévesek előtt is - Auszriában egyenesen a tananyag részévé tették.
Valószínűleg ez volt a díj történetének eddigi tetőpontja. Bár a „Titanic” jóval több szobrocskát begyűjtött és monumentális eszközeivel szintén a múltba viszi visssza nézőit, igazából nem annyira a technika, nem is a romantikus mellékszálak a maradandóak, hanem az elsüllyedt hajó és az egész század közötti párhuzam. Ha a sztori a Bábel-történet egy variációjaként is felfogható, akkor talán nem véletlenül került éppen most a figyelem középpontjába.