Vissza a tartalomjegyzékhez

PÁTKAI MIHÁLY
Lesz-e katolikus-protestáns megbékélés?

Történelmi jelentőségűnek nevezhető - és remélhetőleg maradandó - megegyezés született a hét végén az Észak-Írországban évtizedek óta egymással szembenálló angolpárti, főleg protestánsokból álló unionisták és az Írországhoz csatlakozni kívánó, elsősorban katolikusokból álló nacionalisták között. Az északír protestáns és katolikus pártok egyezkedése Belfastban harminckét órán keresztül tartott és majdnem egy teljes nappal a kiszabott határidő után, nagypénteken délután ért véget.

Huszonegy hónap tárgyalásait követően született meg a mostani egyezmény, melynek értelmében a jövőben Észak-Írország igazgatását egy helyi vezető testület látja majd el (huszonhat év óta először), új intézményeken keresztül. A kisebbségben élő katolikus lakosság nagyobb beleszólást kap a kormányzásba, ugyanakkor a tartomány továbbra is Nagy-Britannia része marad. A tervezet elfogadásával kapcsolatban mind Észak-Írországban, mind Írországban egy május 22-re kiírt népszavazás hoz majd döntést. A közvélemény-kutatások eredményei azt mutatják, hogy Észak-Írországban a lakosság, mely évtizedek óta az első számú elszenvedője a konfliktusnak, várhatóan támogatni fogja a tervezetet.
„Az elmúlt napokban az ellenállhatatlan erő - a politikai akarat - elérte a rendíthetetlen tárgyat - a múlt örökségét - és megrendítettük azt” - jelentette ki Tony Blair angol miniszterelnök, aki Bertie Ahern ír miniszterelnökkel együtt már a múlt szerdától fogva közvetített a tárgyalófelek között. A Daily Telegraph című angol újság ugyanakkor az egyezménnyel kapcsolatos kétségeknek is hangot adott: „Túl sok látszólag nagysikerű egyezmény került már be a kudarc lexikonába ahhoz, hogy Mr. Blair az ír kérdést megoldottnak érezhetné.”
A szkeptikusokat erősíti az is, hogy szerdán megkezdődött az a kampány, amelyet az egyezség megtorpedózására indított a britpárti unionista mozgalom legradikálisabb polgári tömörülése, a Demokratikus Unionista Párt (DUP). A szélsőséges szónoklatairól ismert tekintélyes Ian Paisley tiszteletes, a DUP vezére belfasti sajtóértekezletén kijelentette: a pénteki megállapodásban az unionista mozgalmat képviselő legnagyobb párt, a David Trimble vezette Ulsteri Unionisták (UUP) „kiárusították” Észak-Írországot „egy idegen országnak” (értsd: a katolikus Írországnak). Paisley, akinek pártja részt sem vett az egyezséghez vezető 22 hónapos tárgyalássorozaton, szerdán újsághirdetésekkel és politikai felhívásokkal kezdte meg már korábban kilátásba helyezett kampányát annak érdekében, hogy a május 22-ére kitűzött észak-írországi népszavazáson a lakosság mondjon nemet a megállapodásra. A protestáns unionista mozgalom fő sodorvonalát jelentő Trimble-féle tömörülés sem áll ki egyébként teljes mellszélességgel az egyezség mellett. (A UUP tizenkét fős parlamenti frakciójából állítólag kilencen ellenzik a megállapodásban foglaltakat).
Bill Clinton amerikai elnök is kulcsszerepet töltött be az egyezkedés végső fázisában: pénteken hajnali három óra körül körbetelefonálta a tárgyaló partnereket és arra buzdította őket, hogy ne hagyják abba a küzdelmet az egyezmény megszületéséig. Kettő óra tájban ugyanis az IRA katolikus terrorszervezet politikai szárnya, a Sinn Fein elnöke kijelentette, hogy a tárgyalás „közel van az összeomláshoz”. Az angol kormány azonban beleegyezett abba, hogy több száz bebörtönzött terroristát szabadon enged, a protestáns unionisták pedig végül elfogadták azt, hogy az új északír vezetésbe a Sinn Fein képviselői is bekerülhessenek. Clinton a tárgyalásokat követően ünnepélyes hangon bejelentette: „A szektariánus erőszak harmincéves telét követően Észak-Írország ma megkapta a béke tavaszának ígéretét.”
Az északír konfliktus gyökere az ír-angol függetlenségi háborúra nyúlik vissza. A háborút követően Írország kettészakadt: a Brit Nemzetközösségtől elszakadt Írország egy független állammá alakult és az is maradt, északon azonban Ulster tartomány (Észak-Írország) nem tudta megőrizni függetlenségét és 1972-ben angol fennhatóság alá került. Észak-Írországban jelenleg többségben vannak a protestáns unionisták, akik ragaszkodnak a brit uralomhoz. A térségben ugyanakkor egy jelentős katolikus kisebbség mindenáron azt szeretné, hogy Ulster Írországhoz csatlakozzon.
A két tábor közötti különbségek azonban nem csupán vallási eredetűek. Miután Írország kettészakadt, az északi Ulster tartomány Anglia modern, prosperáló gazdaságába tagozódott be, míg az Ír Köztársaság ezzel szemben elmaradott, elsősorban mezőgazdasági térség maradt. A protestánsok szerint ezt nem a véletlen, hanem a katolicizmus eredményezte. Protestáns megközelítés szerint az írek „papok által meglovagolt parasztok” voltak.
Ezen felül mind a protestánsoknak, mind a katolikusoknak érdeke is fűződött ahhoz, hogy Írország elmaradott vidék hírében álljon. A protestánsok számára ez egyrészt figyelmeztetésül szolgált, hogy mi történne velük akkor, ha kikerülnének Anglia fennhatósága alól, másrészt kifogásként szolgált a katolikus lakosság iránti előítéletek és megkülönböztetés számára. A katolikusok szemében viszont az elmaradottság Anglia negatív befolyását, elnyomását bizonyította. Azt, hogy Írország mindaddig nem lesz prosperáló társadalom, amíg az angol dominancia érvényesül.
Mára a helyzet teljesen megváltozott. Írország urbanizálódott, a fejlődés bizonyos területein meg is előzte Angliát. Írországban a katolikus egyház politikai hatalma megtört. Három évtizeddel ezelőtt a mindennapi életben az „ír” és az „angol” jelzők a nemzeti hovatartozásnál még sokkal többet jelentettek - jegyzi meg a Washington Post című amerikai lap az északír béketárgyalásokkal kapcsolatban nemrégiben megjelent cikkében. A jelzőből viszonylagos pontossággal következtetni lehetett arra, hogy valaki milyen munkát végez, milyen sportot űz, hány gyermeke van (míg a protestánsok éltek a születésszabályozás lehetőségével, a katolikusok kevésbé).
Az erőviszonyok kiegyenlítődése is nagymértékben közrejátszhatott abban, hogy az egymással szembenálló pártokat sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni és megegyezésre bírni. „A terrorista csoportokkal szoros kapcsolatban álló katolikus és protestáns pártok egyre inkább békülékeny hangot kezdtek megütni” - állítja a Time magazin. „Túl sok életet oltottak már ki és túl sok évet töltöttek el börtönben ahhoz, hogy ne keressenek valamilyen megegyezést… Bizonyos értelemben az erőszak a saját maga ellenszerévé vált.”
A húsvéti belfasti tárgyalás résztvevőiből többen először terrorista csoportokban tevékenykedtek, börtönben ültek, majd éles fordulatot véve politikai pályára tértek. Gerry Adams például, aki az IRA katolikus terrorszervezet politikai szárnyának tartott Sinn Fein vezetője, a terroristák között kezdte el küzdelmét az egységes Írországért. Többször letartóztatták, másfél évet ült börtönben. 1983-ban azonban parlamenti képviselő lett, a kilencvenes években pedig már ő vezeti az ír béketárgyalásokat Angliával. Húsvét vasárnapján Adams támogatói előtt bejelentette, hogy a most elfogadott béketerv előmozdítja a Sinn Fein céljait. Adams ugyanakkor leszögezte, hogy a Sinn Fein nem fogadja el Észak-Írország létjogosultságát, mivel annak hat megyéje ír megye. „Ezt semmi sem tudja megváltoztatni. És nem is fogja.”
Gusty Spence, a Progresszív Unionista Párt tárgyalócsoportjának tagja, aki egy illegális protestáns félkatonai szervezet tagjaként szintén börtönben ült gyilkosságért, ugyanakkor elismerte: „Most tartottunk először önvizsgálatot és arra jutottunk, hogy nem folytathatjuk tovább ezt az ősi véres viszálykodást. Az erőszak nem old meg semmit sem.” A húsvétkor megszavazott belfasti béketervezetnek a sokéves és gyakran véres konfliktus miatt - a Washington Post szavaival élve: „Rendkívüli terheket kell elbírnia.”