Történelmi jelentőségűnek nevezhető - és
remélhetőleg maradandó - megegyezés született a hét
végén az Észak-Írországban évtizedek óta egymással
szembenálló angolpárti, főleg protestánsokból álló
unionisták és az Írországhoz csatlakozni kívánó,
elsősorban katolikusokból álló nacionalisták között. Az
északír protestáns és katolikus pártok egyezkedése
Belfastban harminckét órán keresztül tartott és majdnem egy
teljes nappal a kiszabott határidő után, nagypénteken
délután ért véget.
Huszonegy hónap tárgyalásait követően született meg a
mostani egyezmény, melynek értelmében a jövőben
Észak-Írország igazgatását egy helyi vezető testület
látja majd el (huszonhat év óta először), új
intézményeken keresztül. A kisebbségben élő katolikus
lakosság nagyobb beleszólást kap a kormányzásba, ugyanakkor
a tartomány továbbra is Nagy-Britannia része marad. A tervezet
elfogadásával kapcsolatban mind Észak-Írországban, mind
Írországban egy május 22-re kiírt népszavazás hoz majd
döntést. A közvélemény-kutatások eredményei azt mutatják,
hogy Észak-Írországban a lakosság, mely évtizedek óta az
első számú elszenvedője a konfliktusnak, várhatóan
támogatni fogja a tervezetet.
„Az elmúlt napokban az ellenállhatatlan erő - a politikai
akarat - elérte a rendíthetetlen tárgyat - a múlt
örökségét - és megrendítettük azt” - jelentette ki
Tony Blair angol miniszterelnök, aki Bertie Ahern ír
miniszterelnökkel együtt már a múlt szerdától fogva
közvetített a tárgyalófelek között. A Daily Telegraph
című angol újság ugyanakkor az egyezménnyel kapcsolatos
kétségeknek is hangot adott: „Túl sok látszólag
nagysikerű egyezmény került már be a kudarc lexikonába
ahhoz, hogy Mr. Blair az ír kérdést megoldottnak
érezhetné.”
A szkeptikusokat erősíti az is, hogy szerdán megkezdődött az
a kampány, amelyet az egyezség megtorpedózására indított a
britpárti unionista mozgalom legradikálisabb polgári
tömörülése, a Demokratikus Unionista Párt (DUP). A
szélsőséges szónoklatairól ismert tekintélyes Ian Paisley
tiszteletes, a DUP vezére belfasti sajtóértekezletén
kijelentette: a pénteki megállapodásban az unionista mozgalmat
képviselő legnagyobb párt, a David Trimble vezette Ulsteri
Unionisták (UUP) „kiárusították” Észak-Írországot
„egy idegen országnak” (értsd: a katolikus Írországnak).
Paisley, akinek pártja részt sem vett az egyezséghez vezető
22 hónapos tárgyalássorozaton, szerdán újsághirdetésekkel
és politikai felhívásokkal kezdte meg már korábban
kilátásba helyezett kampányát annak érdekében, hogy a
május 22-ére kitűzött észak-írországi népszavazáson a
lakosság mondjon nemet a megállapodásra. A protestáns
unionista mozgalom fő sodorvonalát jelentő Trimble-féle
tömörülés sem áll ki egyébként teljes mellszélességgel
az egyezség mellett. (A UUP tizenkét fős parlamenti
frakciójából állítólag kilencen ellenzik a
megállapodásban foglaltakat).
Bill Clinton amerikai elnök is kulcsszerepet töltött be az
egyezkedés végső fázisában: pénteken hajnali három óra
körül körbetelefonálta a tárgyaló partnereket és arra
buzdította őket, hogy ne hagyják abba a küzdelmet az
egyezmény megszületéséig. Kettő óra tájban ugyanis az IRA
katolikus terrorszervezet politikai szárnya, a Sinn Fein elnöke
kijelentette, hogy a tárgyalás „közel van az
összeomláshoz”. Az angol kormány azonban beleegyezett abba,
hogy több száz bebörtönzött terroristát szabadon enged, a
protestáns unionisták pedig végül elfogadták azt, hogy az
új északír vezetésbe a Sinn Fein képviselői is
bekerülhessenek. Clinton a tárgyalásokat követően
ünnepélyes hangon bejelentette: „A szektariánus erőszak
harmincéves telét követően Észak-Írország ma megkapta a
béke tavaszának ígéretét.”
Az északír konfliktus gyökere az ír-angol függetlenségi
háborúra nyúlik vissza. A háborút követően Írország
kettészakadt: a Brit Nemzetközösségtől elszakadt Írország
egy független állammá alakult és az is maradt, északon
azonban Ulster tartomány (Észak-Írország) nem tudta
megőrizni függetlenségét és 1972-ben angol fennhatóság
alá került. Észak-Írországban jelenleg többségben vannak a
protestáns unionisták, akik ragaszkodnak a brit uralomhoz. A
térségben ugyanakkor egy jelentős katolikus kisebbség
mindenáron azt szeretné, hogy Ulster Írországhoz
csatlakozzon.
A két tábor közötti különbségek azonban nem csupán
vallási eredetűek. Miután Írország kettészakadt, az északi
Ulster tartomány Anglia modern, prosperáló gazdaságába
tagozódott be, míg az Ír Köztársaság ezzel szemben
elmaradott, elsősorban mezőgazdasági térség maradt. A
protestánsok szerint ezt nem a véletlen, hanem a katolicizmus
eredményezte. Protestáns megközelítés szerint az írek
„papok által meglovagolt parasztok” voltak.
Ezen felül mind a protestánsoknak, mind a katolikusoknak
érdeke is fűződött ahhoz, hogy Írország elmaradott vidék
hírében álljon. A protestánsok számára ez egyrészt
figyelmeztetésül szolgált, hogy mi történne velük akkor, ha
kikerülnének Anglia fennhatósága alól, másrészt
kifogásként szolgált a katolikus lakosság iránti
előítéletek és megkülönböztetés számára. A katolikusok
szemében viszont az elmaradottság Anglia negatív befolyását,
elnyomását bizonyította. Azt, hogy Írország mindaddig nem
lesz prosperáló társadalom, amíg az angol dominancia
érvényesül.
Mára a helyzet teljesen megváltozott. Írország
urbanizálódott, a fejlődés bizonyos területein meg is
előzte Angliát. Írországban a katolikus egyház politikai
hatalma megtört. Három évtizeddel ezelőtt a mindennapi
életben az „ír” és az „angol” jelzők a nemzeti
hovatartozásnál még sokkal többet jelentettek - jegyzi meg
a Washington Post című amerikai lap az északír
béketárgyalásokkal kapcsolatban nemrégiben megjelent
cikkében. A jelzőből viszonylagos pontossággal következtetni
lehetett arra, hogy valaki milyen munkát végez, milyen sportot
űz, hány gyermeke van (míg a protestánsok éltek a
születésszabályozás lehetőségével, a katolikusok
kevésbé).
Az erőviszonyok kiegyenlítődése is nagymértékben
közrejátszhatott abban, hogy az egymással szembenálló
pártokat sikerült tárgyalóasztalhoz ültetni és
megegyezésre bírni. „A terrorista csoportokkal szoros
kapcsolatban álló katolikus és protestáns pártok egyre
inkább békülékeny hangot kezdtek megütni” - állítja a
Time magazin. „Túl sok életet oltottak már ki és túl sok
évet töltöttek el börtönben ahhoz, hogy ne keressenek
valamilyen megegyezést… Bizonyos értelemben az erőszak a
saját maga ellenszerévé vált.”
A húsvéti belfasti tárgyalás résztvevőiből többen
először terrorista csoportokban tevékenykedtek, börtönben
ültek, majd éles fordulatot véve politikai pályára tértek.
Gerry Adams például, aki az IRA katolikus terrorszervezet
politikai szárnyának tartott Sinn Fein vezetője, a
terroristák között kezdte el küzdelmét az egységes
Írországért. Többször letartóztatták, másfél évet ült
börtönben. 1983-ban azonban parlamenti képviselő lett, a
kilencvenes években pedig már ő vezeti az ír
béketárgyalásokat Angliával. Húsvét vasárnapján Adams
támogatói előtt bejelentette, hogy a most elfogadott béketerv
előmozdítja a Sinn Fein céljait. Adams ugyanakkor leszögezte,
hogy a Sinn Fein nem fogadja el Észak-Írország
létjogosultságát, mivel annak hat megyéje ír megye. „Ezt
semmi sem tudja megváltoztatni. És nem is fogja.”
Gusty Spence, a Progresszív Unionista Párt
tárgyalócsoportjának tagja, aki egy illegális protestáns
félkatonai szervezet tagjaként szintén börtönben ült
gyilkosságért, ugyanakkor elismerte: „Most tartottunk
először önvizsgálatot és arra jutottunk, hogy nem
folytathatjuk tovább ezt az ősi véres viszálykodást. Az
erőszak nem old meg semmit sem.” A húsvétkor megszavazott
belfasti béketervezetnek a sokéves és gyakran véres
konfliktus miatt - a Washington Post szavaival élve:
„Rendkívüli terheket kell elbírnia.”