NÉMETH SÁNDOR
Második reformáció?

A Newsweek múlt heti Élet a Szentlélekben című cikke szerint az összes amerikai keresztény 47 százaléka állítja, hogy személyesen megtapasztalta a Szentlelket. A világ más országaiban, ha nem is az amerikai mérték-
ben, de mindenképpen növekedő számban állítják egyre többen, hogy pünkösdi megtapasztalásban volt részük, ami megújította az Istennel való közösségüket, személyes ima- és szellemi életüket. A Szentlélek-hívő mozgalom szerint prófétai időben élünk, Joel próféta kijelentése napjainkban teljesedik be: „És lészen az utolsó napokban, azt mondja az Isten, kitöltök az én lelkemből [Szellememből] minden testre és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, s a ti ifjaitok látásokat látnak és a ti véneitek álmokat álmodnak.” (Joel 2,18.)
A természetfölötti (vagy transzcendencia) iránt megnövekedett igényt a keresztény világban nem nézi mindenki jó szemmel. A régivágású egyházi emberek között számosan a pneumatikus megtapasztalásokat sátáni megcsalattatásnak ítélik, ami teljesen idegen a keresztény kinyilatkoztatástól. Tóth Károly volt református püspök a The Boston Globe című újságnak adott nyilatkozatában a Közép-Kelet-Európában legdinamikusabban növekedő közösséget, a Hit Gyülekezetét is az alternatív vallások és kultuszok kategóriájába sorolta. Az expüspök szerint a rendszerváltás után „az emberek elkezdtek felfedezni más vallási alternatívákat, de ez az érdeklődés annak volt köszönhető, hogy az emberek vágytak az új gondolatokkal való megismerkedésre”.

Nyelveken szólás

A nyelveken szólás (glosszolália) nem a pünkösdi-karizmatikus mozgalom újítása. Az Újszövetségben 26 ízben találunk említést a nyelveken szólásról. Pünkösd napján Jeruzsálemben Jézus 120 követője egy felházban imádkozott először nyelveken. Péter apostol Joel fent idézett próféciájával igazolta azt, hogy a nyelveken szóló hívők se nem bolondok, se nem részegek, hanem Szentlélekkel betöltekezett emberek. Pál apostol is imádkozott nyelveken, sőt kiválóan, amiért hálát is adott Istennek a korinthusiakhoz írt levelében.
A vitát többnyire a Szentlélekkel való betöltekezés ismérvei élezték ki a különböző keresztény irányzatok között. Különösen a protestánsok és az evangéliumi keresztény csoportok sérelmezték azt a pünkösdi álláspontot, amely szerint a gloszszolália a Szentlélekkel való betöltekezés kezdeti jele. A katolikus álláspont ebben a kérdésben rugalmasabb. Az egyház képviselői mindig is hangsúlyozták, hogy a csodák és a jelek a keresztényi hit és a szent élet elmaradhatatlan igazolói közé tartoznak, a glosszolália pedig mindig is jelen volt a történelem során az egyházban. Katolikus részről főleg a hangsúlyeltolódást vetették a pünkösdiek szemére.
A korai keresztény életről az Apostolok cselekedetei és az apostoli levelek adnak hiteles képet. Ezek alapján a pünkösdi-karizmatikus álláspont sokkal megalapozottabbnak tűnik, mint a többi. A megtérés és újjászületés a Szentlélekkel való betöltekezéstől elkülöníthető élmény volt. Tehát a kettő nem ugyanaz. Az apostolok Jézus feltámadása után jutottak teljes hitre és ezután második eseményként érte őket a Szentléleknek a kiáradása. Szamariában is - Filep evangélista szolgálatának gyümölcseként - megtértek az emberek Istenhez és vízzel megkeresztelkedtek. Csak ezután vettek a szamariai hívők Szentlelket Péter és János apostolok imáin keresztül. Keresztelő János tanítványai, miután Pál apostol felvilágosította őket a kereszténnyé válás alaplépéseiről, megkeresztelkedtek, majd Szentlélekkel is betöltekeztek.
A vízkeresztség és a Szentlélekkel való betöltekezés tehát nem ugyanaz az esemény, bár a sorrend felcserélhető, mint ahogy az Kornélius házában is megtörtént. Az időrend változtathatósága is azt támasztotta alá, hogy két, egymástól elkülönülő élményben volt részük a korai keresztényeknek. A Szentlélekkel való betöltekezés bibliai körülményeire hivatkozva állítják a pünkösdiek azt, hogy a nyelveken szólás a Szentlélekkel való betöltekezés kezdeti jele, és ez nem csupán egyesek számára, hanem mindenki számára elérhető karizma. Ezt az állítást nehéz bibliai alapon megkérdőjelezni.
A protestánsok álláspontja sokkal inkább távol áll a Szentírástól. Vélekedésük szerint a glosszoláliának ma már nincs jelentősége, szerepe a keresztény istentiszteleteken és hitéletben, mert az apostolok kora lejárt, ezért a nyelveken szólás nem lehet Istentől. Ez a logika azonban magával a klasszikus protestáns felfogással is szembenáll. Ugyanis a nyelveken szólással kapcsolatban protestáns barátaink furcsa módon nem az Igét veszik a legfőbb mérőzsinórnak, hanem az egyház történelmi tapasztalatát és állapotát. Az, hogy évszázadokon keresztül nem volt általános gyakorlat a nyelveken szólás a kereszténységben, egyáltalán nem a Szentlélekkel való betöltekezésnek az időszerűtlenségét bizonyítja, sőt, ellenkezőleg: a reformáció folytatásának szükségességét indokolja. A Szentlélek ajándékainak időszerűtlenségét nem lehet az újszövetségi kijelentésekkel alátámasztani, ezért a pünkösdiek, karizmatikusok nyelveken szólása mögött semmiképpen nem egy új vallási gondolat és gyakorlat húzódik meg, hanem az alapvető keresztény igazságok mélyebb és valóságosabb átélése.
A Szentlélek ajándékát, a nyelveken szólást olykor okkult, kultikus gyakorlatnak is feltüntették a kritikusok. Egyes lelkészek, teológusok által előadott történetek szerint valaki valahol nyelveken szólás által káromolta az Istent. Ezeknek a történeteknek a valóságos alapját nehéz kideríteni. A céljuk azonban eléggé nyilvánvaló. Így kívánnak alaptalan, vallásos félelmet elültetni a Szentlélekkel és bizonyos közösségekkel szemben a híveikben és a kívülvalókban. Ez egyszerű manipuláció. Minden teológus tisztában van azzal, hogy a különböző vallási kultuszokban, okkult praktikákban fellelhető megnyilvánulásokat nem lehet az újszövetségi nyelveken szólás megfelelőiként beállítani.
Ez a kérdés már a korinthusi gyülekezetben is felvetődött, amelylyel kapcsolatban Pál apostol álláspontja a következő volt: „...senki, aki Istennek Lelke által szól, nem mondja Jézust átkozottnak;” (1Korinthus 12,3). Bibliaellenes azt feltételezni, hogy azok a közösségek, amelyek Istent dicsérik és az Ige szerint élnek, valamint az Atyától kérnek Szentlelket, kígyót, skorpiót kapnának. Ha ennyire bizonytalan és kiszolgáltatott a keresztények szellemi élete, akkor csak a rettegés, a tévedésektől való félelem lesz a biztos pont az egyházban.
Keresztény kritikusok részéről az is inkorrekt magatartás, amikor a nyelveken szólást szembeállítják az Igével és a szeretettel, azt mondván, hogy az utóbbiakra van szükség és az előző ezektől elválaszt. Ez a megközelítés teljesen idegen a Szentírás szellemétől és kinyilatkoztatásától is. A kettő között semmiféle ellentét nem áll fenn, sőt, kölcsönhatásban állnak egymással. Az Igétől, szeretettől elszakadt nyelveken szólás - ha netán előfordul is az egyházban - szélsőséges, úgynevezett testi megnyilvánulásnak számít, amivel vádolni, sőt kárhoztatni az egész pünkösdi-karizmatikus mozgalmat több mint igazságtalanság.
Az Újszövetség egyik alaptanítása, hogy Jézus Mennybe menetele után a Szentlélek eljött a világba. A Vele való találkozás és beteljesedés után válik egy hívő Jézus föltámadásának tanújává a világban. („Hanem vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim...” - Apostolok cselekedetei 1,8.)
A csodákat, jeleket, valamint a természetfölöttit tagadó keresztény materialisták a nyelveken szólásra is természetes magyarázatot találtak ki. Szerintük a glosszolália pszichológiai torzulás, egyfajta elmezavar következménye, amikor az eksztázisba, traumába került páciensből „motorikus beszéd” tör fel a tudatalattiból. E diagnózis szerint Jézus Krisztus valamennyi korai tanítványa, így az apostolok, sőt, az anyja, Mária is ebben a „lelki defektusban” szenvedett. Ugyanis mindannyian imádkoztak nyelveken. Nehezen érthető, hogy Jézus miért pontosan ilyen„elmebetegekre” bízta az evangéliumát, és az is nehezen érthető, miként történhetett meg, hogy ezek a traumára és eksztázisra hajlamos személyiségek az egész római impérium területén képesek voltak az egyház alapjait lerakni és a kereszténység mai napig érvényes alaptanításait kifejteni. Azt hiszem, számos őszinte keresztény szeretne ilyen „defektusból” részesedni. A glosszoláliának semmi köze nincs sem a kultuszokhoz, sem pedig a pszichológiai torzulásokhoz, hanem a hívőknek olyan szellemi képessége, ami a Szentlélek karizmájából ered és egyben a Szentháromság harmadik személyének a jelenlétét jelzi a hívőben.
Az sem felel meg az igazságnak, hogy a glosszolália alatt kizárólag olyan természetes nyelven való szólást kell érteni, amit az imádkozó sohasem tanult, hanem a Szentlélek természetfölötti megnyilvánulásakor képes más érthető nyelven szólni Istenhez. Egyesek szerint az apostolok, a korai egyház kizárólag ilyen értelemben imádkoztak más nyelveken. Ez a vélekedés is ellentétes az újszövetségi tanítással. Pál apostol szerint „aki nyelveken szól, nem embereknek szól, hanem az Istennek; mert senki sem érti, hanem lélekben [szellemben] beszél titkos dolgokat.” (1Korinthus 14,2.) Ebből az idézetből is egyértelműen kiderül, hogy a nyelveken szólás szókincse titkos, érthetetlen marad az imádkozó és a hallgató értelme előtt is, mert az lényegét tekintve szellemi dialógus és kommunikáció a hívő szelleme és az Isten között.
Mi szükségük van a keresztényeknek erre a titkos, érthetetlen nyelvre? Pál apostol válasza: önmaguk építésére. Ugyanis az Isten szellem, akivel sem a test, sem a psziché (elme, érzelem) nem képes közvetlenül közösségbe (koinoniába) lépni és abban maradni. Míg a természetes nyelven való szólásban a beszélő szíve és pszichéje tárulkozik fel embertársa előtt, addig a pneumatikus szólásban vertikális irányban, a hívő szelleme lép közösségbe, egységbe az Istennel. A kommunikáció során Isten jelenlé-tének hatalmából, erejéből és tisztaságából megújul és megerősödik a nyelveken szóló szelleme, amiből a lélek és a test is hasznot húz. A glosszolália pozitív gyümölcsei miatt kérte Pál apostol a korinthusiakat arra, hogy „a nyelveken szólást se tiltsátok”.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalomnak volt olyan időszaka, amikor a karizmák fontossági sorrendje felborult, s a nyelveken szólás nagyobb hangsúlyt kapott a többi pneumatikus karizma előtt. Az ajándékok működése közötti egyensúlyt azonban nem az elutasítás, a tagadás, hanem az értékesebb ajándékokra való törekvés hozza létre és tartja fenn a hívő, illetve az egyház szellemi életében. Így a nyelveken szólást a Szentlélekkel való betöltekezettség kezdeti és nem teljes vagy végső jelének kell látni. Egyébként a nyelveken szólás nem kaotikus, értelmetlen halandzsázás, hanem belső szellemi logikája szerint olyan értelmes természetfölötti beszéd, amit a Szentlélek magyarázói karizmájával érthetővé lehet tenni a hallgatók számára is.

Érzelmi reakciók

Az utóbbi években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom nemcsak a növekedése, hanem a Szentlélek vételét kísérő látható, fizikai manifesztációk miatt is magára hívta a média figyelmét és a kritikusok haragját. Az intenzív érzelmi, fizikai megnyilvánulások kapóra jöttek az antikarizmatikusoknak, hogy megújítsák támadásaikat a pünkösdi-karizmatikus mozgalom ellen. Az eksztatikus és karizmatikus megnyilvánulásokkal szemben mindig is jelen voltak bizonyos irracionális félelmek és ellenszenvek - különösen az európai és észak-amerikai kultúrában. Őszintén be kell vallanunk, hogy a természetfölötti világ veszélyes zóna. Számos jószándékú, tudatlan, Isten-kereső ember súlyos sérüléseket szenvedett ezen az aknamezőn, mert szellemi útja során figyelmen kívül hagyta vagy félreértette Isten Igéjének a rendelkezéseit, útmutatásait.
A karizmatikus világ nem látja szívesen a karrierista utánzókat, akik Isten szellemi javai után testi módon törtetnek vagy azokat saját egomániás céljaik számára megragadják és kisajátítják. Az ilyen magatartás joggal irritálja a hívőket és a kívülvalókat egyaránt. A szellemi és a vallási csalások, szélsőséges megnyilvánulások azonban egyáltalán nem azt bizonyítják, hogy minden eksztatikus, karizmatikus megtapasztalás, élmény káros és rossz lenne, mint ahogy azt a rosszindulatú kritikusok negatív példák felhasználásával igyekeznek kimutatni.
A Biblia tele van karizmatikus élményekkel, manifesztációkkal, mert a halhatatlan és a halandó, a természetfölötti és a természetes realitások egymással való találkozásának és kölcsönös megismerésének szükségképpen látható, fizikai kísérőjelenségei is lesznek. Legalábbis a Szentírás példái ezt mutatják. Elenyésző azoknak a száma, akik azért járnak a pünkösdi-karizmatikus jellegű istentiszteletekre, hogy a földön fetrengjenek vagy sírjanak-nevessenek. Meggyőződésem, hogy a karizmatikusok döntő többsége nem ezt keresi Isten helyett.
Emellett teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy olyan élményeknek lehetünk részesei, melyeket embertársaink - finoman szólva - furcsállnak és értetlenül állnak előttük. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ezek a karizmatikus élmények kiszolgáltatottakká és támadhatóvá tesznek bennünket embertársaink részéről. Ezért is számos természetes és társadalmi hátránnyal jár a pünkösdi-karizmatikus típusú kereszténység. Tisztességes hívők az ezzel kapcsolatos megpróbáltatásokat csak abban az esetben vállalják, ha a karizmatikus megtapasztalások által valóságos szent és szellemi javakkal, értékekkel gazdagítják az életüket és emberi kapcsolataikat. Erre is vonatkozik Jézus megállapítása, hogy gyümölcseiről lehet megismerni a fát.
A Szentírás alapján az Isten keresése az ember legfontosabb feladata és kötelessége a Földön. Ez a tevékenység igazából az Istennel való találkozás után, az Ő személyével való közösségben nyeri el az értelmét. Enélkül a vallás a legértelmetlenebb és legkárosabb időpazarlás lenne az ember számára a Földön. Az Isten ismerete teszi értelmessé a keresztény életet és istentiszteletet. Az Úr megismerésébe pedig a Szentlélek vezet be bennünket. Természetfölötti támogatás, segítségnyújtás nélkül az ember képtelen Isten uralma alá kerülni.
A „szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” - ez az embernek az Úr által megfogalmazott alapvető igénye arra nézve, hogy Isten uralma minél teljesebben megvalósuljon a Földön és életünk fölött. Ezeket a célokat a Biblia tanítása szerint a hívő akkor érheti el, ha feltétel nélkül átadja önmagát az Úrnak, aki a teljes személyiségét Szentlélekben alámeríti. A hagyományos teológia szerint a Szentlélekkel való megkeresztelésnek bérmáláskor vagy konfirmáláskor kell megvalósulnia. A pünkösdi-karizmatikus tanítás szerint viszont ezek csupán külsőséges, cselekedeti jellegű rítusok, amelyeknek nem sok közük van ahhoz a pünkösdi megtapasztaláshoz, amelyből részesedett a korai egyház, az apostolokkal az élen. Szerintük a Szentlélek-keresztség külső és belső karizmatikus eseményből tevődik össze. Külsőleg a Szentlélek ténylegesen rászáll a hívőre, akinek a testét körülveszi, beborítja, elárasztja az Isten ereje, ugyanakkor a keresztény bensejét is betölti a Szentlélek, melynek következtében az Úr jelenléte egy folyóhoz hasonlóan kezd kiáradni a hívő lényének legmélyéből („...élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből” - János 7,38.)
A Szentlélek-keresztséget erős érzelmi élmények, sőt, fizikai reakciók, mint például földreesés, remegés is kísérhetik. A külső megfigyelőkre ezek a megnyilvánulások vegyes befolyást gyakorolnak, ezért az érzelmekre utaló eksztázis kifejezéssel írják le a látottakat és hallottakat. A hagyományos protestáns irodalom egyenesen szélsőséges rajongásnak minősíti ezeket az élményeket. A pejoratív értelemben használt fogalmak azonban félrevezetőek. A pneumatikus megtapasztalás lényege nem érzelmi és nem is fizikai jellegű. A sírás, a nevetés, a földreesés önmagában semmit nem bizonyít. Ezek olyan kísérőjelenségei az Úr valóságos megismerésének, amelyek az ember természetének a Szentlélek jelenlétére, kiáradására való reakcióiból származnak.
Az ember nemcsak szellemi, hanem érzelmi, fizikai lény is. Az ember teljes személyisége kapott meghívást az Isten jelenlétébe. Pál apostol szerint ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság. Vagyis Isten Lelkének jelenlétében az ember lefojtott érzelmei is fölszabadulhatnak és a Szentlélek gyümölcsei, mint például az öröm is, megnyilvánulhatnak benne. De ezeknél az érzelmi élményeknél sokkal nagyobb jelentőségű esemény a Szentlélek vétele.

Fizikai reakciók

A Szentlélek-keresztséget kísérhetik erős fizikai jelenségek is, amelyek az ember testében játszódnak le. A Biblia számos olyan esetet jegyzett fel, amikor Isten jelenléte erős fizikai reakciókat váltott ki emberekben. Többek között Salamon templomának fölszentelésekor a Szenthelyre leszálló sekína, az Úr dicsősége hatására az Úr házában szolgálatot teljesítő papok a földre estek. Jeremiás próféta saját magáról azt írta, hogy „...olyan vagyok, mint a részeg férfi és mint a bortól elázott ember, az Úrért és az ő szent igéjéért”(Jeremiás 23,9). Jeremiásban ezt a fizikai instabilitást, imbolygást az Örökkévaló jelenlétének közelsége idézte elő. Dániel próféta pedig arról számolt be, hogy az Úr látogatása erőteljes fizikai reakciókat váltott ki benne, a környezetében pedig rémületet.
Az újszövetségben számos ezekhez hasonló fizikai reakcióval találkozhatunk. Például Saul megtérésekor vagy János apostol Pathmos szigetén való elragadtatásakor: „Mikor pedig láttam őt, leesém az ő lábaihoz, mint egy holt.” (Jelenések 1,17.) Az Újszövetség alapüzenete az, hogy Isten országa (és ezzel együtt dünamisza, vagyis ereje) behatolt a világunkba, és életünk a föltámadott Krisztus erejéhez és hatalmához került közel. Ez a magasabb rendű realitás felülhaladja a látható világot, a törvényei pedig felülmúlják a természetes törvényeket. A szellemi felülmúlja az anyagit.
A Szentlélek vételekor az Isten Országának sajátosságai manifesztálódhatnak az ember fizikai részében is. Ezeket a külső jelenségeket igyekeznek a materialista kritikusok tömeghisztériának vagy hipnózisnak beállítani, a vallási bírálók pedig szélsőséges, fanatikus jegyeket vélnek ebben felismerni. Ezzel kapcsolatban a döntő kérdés az, hogy jogában áll-e bárkinek is ilyen mértékben egy ember életébe, lelkébe behatolnia és azt hagyományos állapotából kimozdítania. A kereszténységnek a kérdésre adott válasza az, hogy az ember sem fizikai, sem lelki, sem szellemi erővel nem avatkozhat be ilyen mértékben embertársa életébe, mert az alapjaiban sérti Isten szuverenitását az ember élete fölött. Az Úrnak vagy a Szentléleknek viszont jogában áll, hogy ilyen mértékben is behatoljon vagy beavatkozzon az ember életébe. Ezért a vizsgálódás tárgyának a fizikai reakciókat kiváltó tényezőt kell tekinteni. Ha valóban a Szentlélek megtapasztalása idézte elő a reakciókat, akkor a hívők tudomásul veszik azt, hogy Isten munkáját az emberben furcsa és szokatlan jelenségek is kísérhetik, de ezek a reakciók semmiképpen nem azonosak a Szentlélek jelenlétével, hanem általa előidézett megnyilvánulások az emberi testben.
A pünkösdi-karizmatikus teológia szerint az érzelmi, fizikai reakciók jelezhetik azt is, hogy a Szentlélek, mint személy, az ember testét elfoglalta lakóhelyéül és azt templomának nyilvánította, hogy a hívő ember teljes személyiségét használja szent céljai számára, és az emberi test-templom belsejéből szóljon a hívőhöz vagy rajta keresztül a világhoz. Ilyen értelemben a Biblia és a hit hősei valamennyien eksztatikus, karizmatikus személyiségek voltak, akik mindig is kortársaik támadásainak, kritikáinak kereszttüzében álltak. Úgy tűnik, hogy a dinamikusan növekedő pünkösdi-karizmatikus mozgalom sem ússza meg ezeket a vitákat.