TIHANYI PÉTER
Van még mondanivalóm

„Harmincöt éve zenélek”

- Minden koncertedet, sőt még a lemezeidet is áthatja egyfajta mélyről jövő magány. Ez a kilencvenes évek elsivárosodott, elmagányosodott életérzése vagy pedig egy privát, személyes magány, ami erőteljesen átjön a rivaldán?
- Érdekes, nem az első ember vagy, aki mostanában ezt mondja nekem. Ha őszintén nézem magam, azt kell hogy mondjam: én valóban egy magányos pasas vagyok. Az elmúlt évtizedekben a félvilágot bejártam, a vendéglátóiparban zenéltem, távol a feleségemtől, fiamtól. Ez egy elég magányos helyzet, még akkor is, ha mindig zenekarral voltam. Megszoktam azt, hogy készülődöm estéről estére a fellépésekre, akár kis helyen, akár nagy helyen. Bepakolja az ember a saját kis cuccait, és levezet 1000-2000 kilométert, hétről hétre különböző helyekre. Megszoktam egyedül lenni, és valahogy el tudom tölteni az időt, még tartalmasan is. Vannak pillanataim persze, amikor szeretek kimozdulni és társaságban lenni, de alapvetően nem vagyok egy társasági fazon. Ha régi gyerekkori barátaimmal vagyok, akikkel nagyon jól ismerjük egymást, akkor fel tudok szabadulni és nagyon jól tudom érezni magam. De ha már van egy-két ismeretlen arc a társaságban, akkor visszahúzódom, valahogy van bennem akkor valami szorongás. De ez a visszafogottság valahol nyugalmat is ad. Hát ez egy ilyen történet. Azt viszont nagyon nem szeretem, ha odajön hozzám egy fiatal srác, jól hátba vág és azt mondja nekem: hello Charlie, cső, szia! Bocsánatot kérek, de én nem vagyok egy ilyen vagány fiú, mint ahogy ő gondolja. Nem sértődöm meg, ha valaki ismeretlenül hátba vág, de azonnal három lépésre el is lépek tőle.
- Mi az, ami feltölt, ami erőt ad?
- Nagyon szeretek zenét hallgatni, de olyan igazi zenét. Én azt hívom igazi zenének, amiben lélek van, amiben szív van. Louis Armstrong, Ella Fitzgerald, meg ezek. Finom, szellős, meghangszerelt, megkomponált zenék, amiken átjön a lélek. Ezekből a zenékből sokszor ötleteket is kapok, amiket a következő koncerten megpróbálok megvalósítani, és ez néha sikerül is. Nagyon sokszor van úgy, hogy előadás előtt felrakok valami finom lemezt magamnak - ez is nagyon tud inspirálni. Koncerteken, amikor már majdnem összeesem, akkor valaki a zenekarból egy ihletett pillanatában valami csodálatosat játszik, ez engem nagyon előrevisz, s úgy feltölt, mint egy akkumulátort.
- Ennek a nagy népszerűségednek és sikerednek - úgy a szakma, mint a közönség körében - szerinted mi a titka?
- Nézd, én harmincöt éve zenélek. Hosszú éveket játszottam különböző csapatokkal Közel-Keleten, Afrikában, Távol-Keleten, Svájcban, Amerikában, Skandináviában. Majdnem az egész világot bejártam és végigzenéltem. Elképesztően sok tapasztalatra tettem szert, sok mindent átéltem, iszonyú mennyiségű problémán, nehézségeken mentem keresztül. Úgy érzem, a gesztusaim, a mondataim, a lépéseim a színpadon mostanra megteltek tartalommal. Talán most már - bocsánat, hogy ezt mondom - érzem a színpadot, a közönséget. Talán meg tudok szólalni hitelesen. Sokszor külföldön, még mielőtt színpadra léptünk, át kellett még mindenféle problémákat és dolgokat élni, malomkerékbe kerültünk, és hát próbálgattuk magunkat a színpadon. A sok ezer fellépésem alatt csak eldőlt az, hogy mi az a póz vagy hogyan kell megállni a színpadon, ami hiteles, amiről látom, hogy a közönség is elfogadja, tehát lassan-lassan ki tudtam magam alakítani. A másik dolog az, hogy olyan zenésztársakat találtam, akikkel kölcsönösen becsüljük egymást és hiszünk egymásban. Sikerült úgy kiválasztanom az embereket, hogy úgy istenigazából zenészek legyenek. Tehát nem az imidzsre van kitalálva a történet, hogy itt most milyen ruhát vegyünk fel, meg minden, hanem ezek tényleg kipróbált zenészek, mindenki ebből élt, ugyanúgy, mint én, és így vagy úgy mindnyájan megküzdöttek ezért a dologért. Mindig hittem abban, amit csináltam. Sokan azok közül a zenészbarátaim, kollégáim közül, akikkel annak idején együtt kezdtem, már rég kidőltek a sorból, mert nagyon korán feladták. Aztán az is kellett a sikerhez, hogy 1993-ban egy szerencsés véletlen folytán összeakadjak Rózsa Pistivel, aki tulajdonképpen felvállalta ezt a dolgot. Felvállalta, mint kiadó, producer, mint menedzser. Aztán kellett a sikerhez az a háttérbázis, nyugalmi bázis, amit a családom nyújtott és nyújt. Ha ők nem lennének mellettem, nemhogy alkotni, de még normálisan gondolkodni sem tudnék.
Különben borzasztó lelkiismeretes vagyok a munkában. Gyermeki szorongással készülök minden egyes koncertemre, mintha a legelső lenne. Ilyen szempontból szinte olyan vagyok, mint egy amatőr. Sokat várok minden fellépéstől, soha nem tudom rutinból vagy csípőből csinálni. Ennek nagyon örülök. De még ez a felfokozott lelkesedésem is olyan, mint egy amatőr kisgyerek lelkesedése. Mindezek után azért azt kell mondjam neked - mert ugye, azt kérdezted, hogy mi a sikerem titka -, hogy nem tudom. Tehát, hogy 1994-ben az első szólóalbum mitől durrant ilyen nagyot, fogalmam sincs. Hogy valami hirtelen miért robban be, és valami miért nem, egy bizonyos pont után ezeket már természetes emberi szinten nem lehet kibogozni.
- Hogy érzed vagy hogy tervezed, hány jó éved lesz még?
- Úgy érzem, jó passzban vagyok. Tele vagyok erővel és bírom energiával, és ami a legfontosabb: sok dolog van még bennem, és van még mondanivalóm is. Ha továbbra is egészséges maradok - és ha a családom is akarja -, akkor még bőven csinálom. De ha hirtelen valami miatt abba kéne hagynom, akkor sem lennék frusztrált, szép volt, jó volt, ennyi volt a történet.
- Mit csinálsz a következő hónapokban?
- Most a programom úgy néz ki, hogy áprilisban négy vidéki sportcsarnokban fogunk fellépni, aztán jön a május elseje és a Tabán. Tavaly ez a tabános történet óriásit szólt, körülbelül hatvanezer ember előtt csináltunk egy csodálatos koncertet.
- Kik lesznek a vendégeid a műsorban?
- Délután fél ötkor Török Ádám és a Mini fognak kezdeni. Fel fog még lépni a Somló, Demjén Rózsi, aztán lesz ugye a Charlie-program, időben ez a rész lesz a leghosszabb. És lesz egy igazi meglepetés is. A Mándoki Laciékkal el fog jönni a Toto volt sztárja, zeneszerző-énekese, Bobby Kimball. Aztán rögtön utána lesz még egy-két tévés fellépésem, majd ezután, május 9-én Birminghamben az Eurovíziós nemzetközi versenyen én fogom képviselni Magyarországot. Ilyen szituációban, ami egy igazi versenyt jelent, ahol van második helyezett, harmadik helyezett meg igazi győztes is, még soha nem voltam. Ez azért érdekes, mert őszintén szólva én az a pacák vagyok, aki még iskolai versenyeken sem vettem részt soha. Emiatt már most óriási súlyt és terhet érzek magamon, tudniillik mindenki azt várja tőlem, hogy bocsánat, de én hozzam el az első helyezést. Ez főleg azért nehéz, mert maximum három perced van. Tehát itt az fog nyerni, aki abban a három percben úgy tudja hozni magát a képernyőn, és abban a három percben valami olyan történik, amire mindenki felkapja a fejét.
Három percben egyébként nagyon nehéz dalt írni, főleg úgy, hogy legyen eleje, közepe és a végére meg csúcsosodjon ki az egész. Kétszer kinyitod a szád, és vége is van a három percnek. Meg hát a kultúrpolitika... Különben már kész is van a dal, és nagyon szépre sikeredett.
- Mikor lesz ez a fesztivál?
- Május 9-én. Ez egy háromórás élőadás lesz és a Magyar Televízió is közvetíti.
- Milyen szándékkal, milyen céllal fogsz kiutazni - úgy, hogy megnyered?
- Hát... Igen, úgy.
- Mondd, Charlie, mit jelent és mit ad számodra a szeretet?
- Azt hiszem, szeretet nélkül nem működik az élet. Se a magánéletem, se a színpadi élet, se semmilyen élet. Azt hiszem, megfulladnék. Azt azért hadd mondjam el neked, én nem csupán a magam jószántából éltem és zenéltem a vendéglátóiparban külföldön, sokszor félelmetesen messze az otthonomtól. Konkrét emberek konkrétan becsukták előttem az ajtókat. Mindenhol kiosztották a szerepeket, és engem minden szereposztásból kihagytak. És most én ezeket az embereket nem hogy nem utálom, de még csak neheztelni sem tudok rájuk, sőt, talán még szeretem is őket, persze csak távolról. Ez azért nagy dolog. Nagyon tudok lubickolni a szeretetben, akkor is, ha felém irányul és akkor is, ha én adom. Aztán itt van a feleségem, a 19 éves fiam. Olyan jó azt mondani a fiamnak, hogy papa - mert így becézem -, mi nagyon szeretünk téged, bárhogyan is csinálod a dolgaidat, ha gondod van, gyere. S ez a fontos. Lehet, hogy a legfontosabb.