Hetek - II. évfolyam, 15. szám, 1998. április 11

„A madarak elrepülnek, ha megzavarja őket egy autó, de tíz perc múlva visszajönnek” Fotó: Varjú Zoltán

Tóvá lett mocsár

Régi krónikák tanúsága szerint a Zala folyó balatoni torkolatától nyolc kilométerre kétszáz évvel ezelőtt még a Főnix nevű evezős gálya kötött ki gyakorta, míg a múlt század második felében komp járt az átkelőhelyen. Ahhoz azonban, hogy az errefelé gazdálkodó zalavári apátság és a keszthelyi Festeticsek újabb megművelhető területeket nyerjenek, egyre nagyobb méretekben kezdték lecsapolni a balatoni lápos öblöt. Végül az 1870-es évek száraz időszaka véget vetett a Kis-Balaton vízi közlekedésének, s a terület „végleg” leszakadt a Balatontól. Idővel azonban felismerték a kis-balatoni „szűrőrendszer” jelentőségét: tudniillik ez a terület volt hivatott természetes úton megtisztítani a Zala folyó vizét, hogy a Balaton ne szennyeződhessen. 1951-ben védetté nyilvánították a területet, mely Közép-Európa egyik legnagyobb összefüggő nádasát adja.
Ha a honfoglalás kori állapotokat nem is, de a Tüskevár szerzőjét megihlető tájat ma ismét megszemlélhetik a Kányavári-sziget látogatói.

Lúd vagy róka?

- Mire kell odafigyelni egy ilyen természetvédelmi területen?
- Megfigyeljük, hogy hol költ a madár, miért ott költ, miért ennyit, veszélyezteti-e valami, nincs-e fakitermelés, van-e ott most fészek. Ha kell, szólunk, hogy ne akkor vágják ki a fát, amikor költenek a madarak, ne akkor kotorják ki a csatornát, amikor ívik a hal. Egy időben például elszaporodott a róka és a töltésekről beúsztak a szigetekre, hogy megfogják a kislibákat és megegyék a tojásokat. Nincs mese, ilyenkor el kell dönteni, mi a fontosabb, a lúd vagy a róka. Ebben az esetben jöhet szóba a természetvédelmi céloknak alávetett vadászat, különben az egyes vadfajok - vaddisznó, szarvas - által okozott károkért fizetni kellene.
- Közismert a halak túlzott elszaporodása a Kis-Balatonban. Miért kell mégis korlátozni a horgászatot?
- Főképpen az állatok élőhelyét veszélyeztetik az orvhalászok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy épp melyik madárnak rúgják szét a fészkét. Egy látogató hiába mondja: „én nem zavarok semmit”, nem veszi észre, hogy épp egy madár vadászterülén jár. A madarak elrepülnek, ha megzavarja őket egy autó, de tíz perc múlva visszajönnek. Ha viszont egy biciklis vagy gyalogos jár arra, ugyanaz a madár lehet, hogy csak fél óra múlva merészkedik vissza, a nagyobb testű madarak pedig - mint a réti sas - lehet, hogy vissza sem jönnek többé.
- Ha jól értem, itt soha nem lesz olyan típusú turizmus, mint a Balatonon.
- Akkor el lehetne felejteni a Kis-Balatont. Az egyetlen látogatócentrum a Kányavári-sziget egy fahíddal. Harminc-ötven sziget is lehet a tavon: egy- vagy félméteresek, de a legtöbbjét már elmosta a hullámzás. A vízmélység átlagosan egy-másfél méter. Előfordulhat itt akár százötven-százhetven madárfaj is: sirály, szárcsa, a különböző récefélék és a kormoránok is itt költenek. A barna réti héja - a helyből felszálló „Harrier” - a Kis-Balaton egyik legjellegzetesebb ragadozómadara.
- Már Fekete István is megírta, hogy a falusi ember háromféle madarat ismer: sas, kánya, veréb. Ami horgas csőrű és viszonylag nagy, az a sas, ami kicsi, apró, énekes, az a veréb. Az összes többi, ami közötte van az a kánya...
- Kacsa meg csak az újságokban és a baromfiudvarban van, ezek itt pedig récék. A környéken egyébként a varjút mondják kányának. Ez itt Magyarország legszínesebb réceféléje, úgy hívják, hogy üstökösréce, és egy igen gicscses porcelánfigurához hasonlít. Jellegzetes narancsszínű „festett” csőre van. A legtöbben például úgy tudják, hogy a vadkacsa, az a zöld fejű tőkésréce - holott Magyarországon több mint tizenöt faj él. Itt a Kis-Balatonon is majdnem mind előfordul.
Március közepétől augusztus közepéig itt folyamatosan költenek a madarak: először a ludak, kikelnek lassan a kislibák, aztán a récefélék, a sirályok, legvégül pedig a csérek. Lépni nem lehet, annyi fészek van, szinte egymást érik. Egy negyvenszer harmincméteres szigetecskén akár ezer pár sirály és négy-ötszáz pár csér költ.
Kikelésük után a kislibákat kihozzák a szigetről a partra. Sebezhetőnek gondolná az ember őket, de valójában nagyon cselesek. Egyszer kutatók arra kértek, hogy fogjak nekik néhányat. Mi sem egyszerűbb, gondoltam. Láttam, hogy kijöttek a vízből, „nem igaz, hogy nem futom le őket” mondtam magamban. De esélyem nem volt rá, hogy az autóból kiugorjak, máris benn voltak a vízben. Jó, akkor motorról - jött a mentőötlet -, hát estem én itt akkorákat, hogy végignyaltam az egész töltésteret. Na, akkor majd csónakkal, reménykedtem végül. Mint a vöcsök, úgy buktak le a víz alá, és vártam, vártam, hogy egyszer csak följön. Feljött, persze öt méterrel odébb. Szóval nem sikerült.

A nyugalom fészke

- Feltételezem, szép számmal akadnak élményei a munkája során.
- Gyakran figyelem az állatokat, persze úgy, hogy ne vegyenek észre engem. Télen ez a terep egy kicsit Afrikához hasonlít: antilopok, zebrák helyett ludak, récék - van belőlük tízezer. Itt a „nagyragadozók” a sasok. A hiénák, sakálok megfelelői a szürkevarjak és a szarkák, amelyek szintén megeszik a dögöt, csak éppen nincs meg hozzá a megfelelő „szerszámuk” - pusztán a csőrük és a karmuk. Amint észreveszik a jégre kitett halat, azonnal megjelennek. A meglehetősen óvatos madarak körbejárják, megkopogtatják, elkezdik piszkálni az elemózsiát. Majd egyre idegesebbek lesznek attól, hogy ott az étel, és mégsem tudnak belőle enni: ezért kiülnek a környező fákra és nekiállnak károgni. Ha egy helyen sok varjú gyűlik össze és kárognak, ott dögnek kell lenni. Ezután megérkezik a sas. Elkezdi enni a halat, itt ő a király. A többi madár pedig mind menekül előle. De olyan is előfordult már, hogy összedolgozott két szürkevarjú: az egyikük belecsípett a sas farkába, míg a másik elcsent előle néhány falatot. A héja a nehéz bárd, lassan, de keményen súlyt le, a sólyom pedig a villanó penge.
- Ezek szerint nem ritkaság, hogy az állatok megtréfálják egymást?
- Így van. Amikor először láttam vidrát, „ó szuper!”- gondoltam magamban. Ott bukott föl-le a vízben, amikor egyszer csak a távcső látómezejében megjelent a rétisas. Jellegzetes mozdulattal kitolta a karmait, hogy megfogja a halnak hitt vidrát. A vidra pedig játszadozott vele, lebukott a víz alá, a sas pedig nézett: „Hová tűnt?„ Egy helyben verdesett a szárnyával, fordult néhányat, a vidra megint feljött, a sas újra nekilendült, a vidra meg látta, hogy jön és az utolsó pillanatban - szinte összecsattantak a sas karmai - újra eltűnt.

Sirályra cseresznyét?

- A Kis-Balaton a kutatók számára is közkedvelt terület.
- Épp egy úgynevezett természetvédelmi biomonitoring folyik: rögzítik egy adott területen a különböző élőlénycsoportokat érintő változásokat, reakciókat. A sirály egyébként rendkívüli módon alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez. Míg korábban mocsári, vízi élőhelyen táplálkozott, mára a mezőgazdaságból is él. Egyszer a falubeli szőlősgazdák azzal jöttek, hogy a sirály eszi a cseresznyét a fáról. Saját szememmel győződtem meg róla, hogy a fészkek körüli területet elborították a cseresznyemagok. Viszont amikor a gabonaszipoly, azaz a gabonakártevő rajzik, szinte kizárólag azzal táplálkoznak. Ilyenkor bizony nagy áldás a mezőgazdaságnak ez a háromezer pár sirály.
Ehhez a huszadik századi ember által manipulált környezethez kizárólag olyan fajok tudnak csak alkalmazkodni, amelyek többféle táplálékot fogyasztanak. Ha az egyik elfogy, áttérnek a másikra. Ilyen például a róka. A „specialisták” azonban, az egyféle táplálékon élők, kipusztulhatnak - mint például a kígyászölyv.
- A külföldieket is idevonzzák a madarak?
- A fajvadászok, „twicherek” célja, hogy minél több madarat lássanak. Egy előre nyomtatott füzetecskével járják a vidéket, amibe különböző rublikák vannak: helyszín, dátum, madárfaj neve. Én láttam, hallottam a hangját, vagy a csoportból látta, hallotta valaki. De szerencsére nem ez a gyakori. S remélem, lesz lehetőség arra a jövőben is, hogy gyermekeink, unokáink is láthassák a vidrát, a kócsagot, a zsombék többi élőlényét - és gyönyörködhessenek benne.