Az iszlámot ma a leggyorsabban növekvő világvallásként
tartják számon, amely századunkban meghatszorozta híveinek
számát, és 1,2 milliárd követőjével mára a
kereszténység után a második legnagyobb vallássá nőtte ki
magát. Különösen szembetűnő térhódítása a muszlim
kultúrától legélesebben elütő, sőt azzal többnyire
szembenálló nyugati világ centrumát jelentő országokban.
Imádkozó muszlimok
Az Egyesült Államokban a muzulmánok száma tízmillió
körül van (ezeknek körülbelül a felét tehetik ki a
feketék), s ebből hét-nyolc millióan amerikai
állampolgárok. Angliában is több millióra tehető a számuk,
akiknek jelentős része szintén nem az iszlám országokból
bevándorolt, hanem angol származású áttért. Itt még a
parlament alsóházában is van három muzulmán képviselő.
Franciaországban főként az észak-afrikai országokból
érkezettek jelentik az iszlám közösséget, amely immáron
óriási városrészeket tölt meg; de itt is bőven vannak
francia áttérők. Németországban hatszázezer iszlámhívő
él, ezeknek körülbelül fele német állampolgár, akik
között megint csak nagyon sokan származásuk szerint is
németek. Ausztriában ötvenezer osztrák származású
muzulmán lakik, tévéműsoruk kéthetenként jelentkezik. Bolek
Zoltán, a Magyar Iszlám Közösség elnöke szerint
Magyarországon huszonöt-harminc ezerre tehető az iszlám
híveinek száma, ebből körülbelül hatezren magyar
állampolgárok, s ennek a fele, mintegy háromezer fő
származása szerint is magyar.
Az iszlám nyugati terjedése párhuzamosan zajlott a már
korábban iszlám kultúrával rendelkező országokban elindult
belső megújulással, ám a két különböző területen a
„megújulást” (tadzsdíd) és az „ébredést” (ichjá)
majdnem ellentétesen értelmezik. Míg a nyugati
civilizációban a térítés az iszlám magasrendű,
intellektuális, más vallások, meggyőződések felé
toleráns, modern értékeit hangsúlyozzák, addig a muzulmán
országokban a fundamentalista mozgalmak dominálnak. Az előbbi
megújulási mozgalom azokban a múlt századi törekvésekben
gyökerezik, amelyek az iszlám világ technikai és kulturális
lemaradottságát észrevéve, az euro-amerikaival azonos szintű
iszlám oktatást, a nyugati világ technikai-civilizációs
vívmányainak átvételét tűzte ki céljául, hogy ezáltal
egyrészt versenyképessé, másrészt vonzóvá váljon mind
saját muzulmán népe, mind a „hitetlenek” számára. E
magas kulturális színvonalon kidolgozott, állítólagosan
békeszerető, modern iszlám az elemzők szerint azért vált
ennyire népszerűvé az európaiak között, mert erkölcsileg
szétesett világunkban egy, úgymond, „egyszerűbb és
erkölcsösebb” életmódot ajánl, amely kategorikusabban
tiltja a bűnt, mint a szekularizált kereszténység, és
férfias szigorúsága, sajátos radikális „stílusa”
kevesebb helyet hagy a „keresztény” világra annyira
jellemző erkölcstelenség és képmutatás számára.
Ezzel egyidejűleg azonban a századunkban a gyarmati uralom
alól egymás után felszabaduló iszlám országokban a
megújulás elsősorban az iszlám állam törvényének a
helyreállítására törekvő fundamentalizmust jelenti. E
vallás alapvető célkitűzése ugyanis, hogy az államot a
vallási törvények alapján rendezze be. Az európai
muzulmánok azon törekvése is elgondolkodtató, amely szerint
már most megfogalmazták: céljuk, hogy az európai országokban
is bevezessék majdan a „sariá”-t, az iszlám állam
törvényeit - de ez az álláspont, amely az iszlám
oldaláról szükségszerű, teljességgel összeegyeztethetetlen
a nyugati szekuláris állam hagyományával, hiszen a saria
megtiltja például minden más vallás egyenjogú létezését
az iszlám államban. S bár a nyugati világban élő
„modern” iszlámhívők szóvivői általában elítélően
nyilatkoznak a fundamentalista terrorizmusról, s ezt nyilván
jóhiszeműen teszik, az európai iszlám közösségek mégis
óriási összegekkel támogatják a terrorista szárnyakkal is
rendelkező fundamentalista mozgalmakat.