Hetek - II. évfolyam, 15. szám, 1998. április 11

Az emberi élet egyik alapvető, megoldhatatlan gondja és tragédiája a halál. Senki nem képes a saját erejéből elfogadhatóan megoldani azt a bajt, amit a valamikori biztos elhalálozás jelent a számára. Az ettől való félelem főszerepet tölt be a közömbös és vakmerő emberek életében is, még akkor is, ha a meghalás esélyét tudatukból, érzelmükből kiiktatták, vagy mint a sátánisták: igyekeznek minél szorosabb szövetségbe kerülni vele. Sokan ismerik azt a szívet-lelket megrendítő fájdalmas érzést, ami akkor keríti hatalmába az embert, amikor szeretett rokonától, családtagjától vagy felebarátjától kénytelen végső búcsút venni.
A halál földi útja nehezen kiszámítható, gyakran váratlanul tör gyanútlan áldozatára. A gyászolókba pedig mélyen befészkeli magát a bánat és a szomorúság, sőt a vigasztalhatatlanság. Nem csoda, hogy az ilyen emberek az idő múltával egyre komorabbak lesznek, mert fölsejlik előttük, hogy az addig lakóhelyül, munkahelyül szolgáló Föld egyszer számukra is temetővé válik. A halálhíreket az emberek gyakran egy rezignált „ennyi az egész” reakcióval fogadják, amit általában ez a kérdés követ: „Érdemes volt?”
Az ember földi sorsának vége kegyetlenebb és kiábrándítóbb, mint a virágoké vagy a fáké. A Biblia szerint „...a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak. Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke: A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete. De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?” (Jób 14,7-10, Károli Gáspár fordítása.) Ha ezután a semmi lesz mindannyiunk osztályrésze, és az emberi sorsot végső állomásként a halál teszi egésszé, akkor igazat kell adnunk a prédikátornak, bölcs Salamonnak, aki az aggódás klasszikus kérdésére így válaszolt: „Felette nagy hiábavalóság, minden hiábavalóság.”
Az emberi életet egyedi vonatkozásában, látható szinten az teszi értelmetlenné és botránnyá, hogy a halál nem differenciál ember és ember, valamint ember és állat között. Egyenlő bánásmódban részesíti a jó és a gonosz embert és az oktalan állatot is. Az ember életének végét gyalázatossá teszi az is, hogy a Földről való eltűnésének anyagi helyzete azonos azzal, ahogyan anyjának méhéből világra jött: nincstelenül érkezett és nincstelenül távozik. Semmit sem képes átvinni a halál utáni sorsába. Az ember dolgainak ilyetén való állása miatt jogos Salamon kérdése: „Mi haszna van néki abban, hogy a szélnek munkálkodott?” (Préd 5,16)
A Bibliából kiemelt szemelvények azt mutatják, a modern nyugati kultúrával ellentétben a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás illúziók nélkül, bátran néz szembe a halál eseményével, állapotával és következményeivel. A nyugati életstílus olyan magatartási mintát, értékrendet közvetít, ami a halál mindennapos tényét - mint értelmezhetetlen vagy értelmetlen kérdést - figyelmen kívül hagyja. Sikerült olyan szervezettségre szert tenni, hogy békés körülmények közepette az emberek halála és eltemetése egyre inkább észrevehetetlen esemény lett a jóléti társadalmakban. Az elhalálozás és temetkezés magánügy, melynek lebonyolítására vállalkozások specializálódtak, és a szomorú tény egyre kevésbé zavarja az életben maradottakat abban, hogy az élvezetek hajszolása iránti felfokozott igényüket továbbra is kielégítsék. Az elhalálozottakkal szembeni csökkenő mértékű gondoskodás és részvét egy új típusú barbárság irányába való menetelést is jelez. Az életerős embertömegeket társadalmi intézmények választják el a „sorból kidőltektől”. Ez a berendezkedési mód is gátolja az egyéneket abban, hogy a halállal kapcsolatos aggályaikat számba vegyék, és azzal szemben tudatosan megszervezzék és megvalósítsák a földi boldogulásukat.
Az emberek jelentős része nem képes a boldogulás jogos és kötelező feladatát megoldani pusztán zárt, földi perspektívában. Ezen kívül azonban már a vallások hivatkozási területe található. Így a halál kérdésével kapcsolatos szellemi-erkölcsi kutatások mindig is a meglévő vallási szokások megváltozását eredményezték. Teljesítménycentrikus fogyasztói világunkban a kérdéssel szembeni hivatalos közömbösségnek racionális gazdasági okai is vannak. Ezt Salamon a következőképpen fogalmazta meg: „Aki a szelet nézi, nem vet az; és aki sűrű fellegre néz, nem arat.” (Préd 11,4) Vagyis a halálcentrikus gondolkozású egyének nem tudnak dolgozni és képtelenek gazdasági sikerre szert tenni. Az ilyen életellenes, improduktív magatartással szemben a materialista társadalom részben úgy védekezik, hogy túlértékeli a munka valós jelentőségét, és a halál kérdésével való foglalkozást bomlott elmék felesleges, értelmetlen időpocsékolásának véli.
A kérdés az, lehet-e az embernek a pusztító szelet figyelve is a földi értékek gyarapításáért fáradoznia? Salamon minden illúziótól megfosztott bennünket a szóba jöhető megoldásokkal kapcsolatosan. Végső következtetése a „minden hiábavalóság” lett - amennyiben a kérdések megoldására kizárólag a nap alatti (vagyis az időbeli, látható) realitásban teszünk kísérletet. Salamon negativizmusa nem vonatkozik az Isten és ember közötti kapcsolatra. Erről vizsgálódásainak mintegy végső összefoglalásaként így szól: „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad; mert ez az embernek fődolga!” (Préd 12,15) A halálnak alávetett emberi élet értelmének forrását Salamon a „nap fölötti” világban, az örökkévalóságban fedezte fel.

A Biblia mindenkié

A Szentírás az emberi lét leglényegesebb alkotóelemeinek, az életnek és a halálnak a földi útját mutatja be. A különböző vallási felekezetek teológusai még ma is vitatkoznak azon, hogy kié a Biblia, és kik hivatottak arra, hogy az Írásokat magyarázzák és tanítsák az embereknek. Eme lázas apologetikus tevékenység közepette gyakorta elfeledkeznek a vitapartnerek arról, hogy a teljes Szentírás se nem vallási, se nem felekezeti könyv, hanem azoknak a kijelentéseknek, eseményeknek, történelmi tényeknek az összegzése, amelyeken keresztül az Istennel szövetségben álló ember halállal szembeni küzdelme haladt előre a történelem során. Mivel ez mindenki ügye, ezért a Biblia minden emberé.
Pál apostol azt állította, hogy Isten a beszédét a zsidókra bízta, de Isten Igéjének a kisajátítása sem az ószövetségi Izraelnek, sem az újszövetségi alapokon álló kereszténységnek, sem más vallási felekezeteknek nem áll jogában. Meggyőződésünk, hogy a Biblia üzenetének tartalma, jelentősége messze felülhaladja mindkét szövetségi nép valós történelmi értékeit. Az teljesen más kérdés, hogy ki vagy kik értelmezik helyesen az Írásokat. A végső szót ezzel kapcsolatban maga a Szentírás szerzője mondja ki.
Több mint két és fél milliárd ember, úgy zsidók, mint keresztények, sőt muszlimok is többé-kevésbé egyetértenek azzal, hogy a halál eredetileg nem volt szerves része az emberi életnek. Ádám bűne nyitotta meg az ajtót a halál előtt, ami idegen és ellenséges realitásként közel 6000 éve gyökeret vert az emberben, beékelődött a világba, és dominánssá vált az ember történelmi sorsában. A halál tudományos és materialista értelmezése napjainkban is kisebbségi álláspontnak számít. A tisztán tudományos megközelítés mellőzi a kategorikus állásfoglalást a halál eredetével kapcsolatban, míg a materialisták határozottan tagadják a halál természetfölötti eredetét és szellemi természetét. Szerintük a halál lényegét tekintve anyagi természetű, és a létezés megszűnését jelenti vagy eredményezi.
A Bibliából kiinduló világvallások szellemi halálról is beszélnek, amin az ember szellemének Istentől való elszakadását és Isten jelenlétéből való kirekesztését értik. Felfogásuk szerint ez az állapot nem a szellem megsemmisülését vagy az azonnali fizikai halál beálltát jelenti. A szellemi halál uralma alá került ember elveszítette a szellemi-lelki képességeit arra, hogy Isten jelenlétét befogadja, és így az Úrral személyes közösségben éljen. Ádám sem szenvedett azonnal fizikai halált a bűnbeesése után. Holott Isten azt állította, hogy „amely napon ejéndel arról [a tiltott fáról], bizony meghalsz”.
Az első bűn napján Ádám szelleme szakadt el Isten jelenlététől. Az Írás szerint a szellemi és a testi halál között több évszázad telt el Ádám életében. Azóta ez az időtartam jelentősen lerövidült, a szellemi halál egy ember életében általában hetven-nyolcvan év alatt manifesztálódik fizikai formában is. Az úgynevezett kinyilatkoztatás vallásai a testi halálon nem az ember teljes megsemmisülését értik, hanem az ember személyiségét alkotó hármasság (szellem, lélek, test) felbomlását. Az ember teste a föld porából vétetett, ezért ismét porrá lesz, míg a szellem-lélek az alvilágba (Seolba, Hádészba) vagy a Paradicsomba költözik.

Húsvét vasárnapja

A halálból való föltámadás tana már az Ószövetségben is fellelhető. Ezt az állítást csupán néhány ószövetségi szemelvénnyel támasztjuk alá. Elsőként Jób könyvéből idézünk. Az alábbi sorokból egyértelműen kitűnik, hogy Jób a föltámadás alatt fizikai testének újjáteremtését érti: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, testemben látom meg az Istent. A kit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.” (Jób 19,25-27) Jób tisztában volt azzal, hogy halála után a teste porrá lesz. Tudta azt is, hogy a Messiás él, egyszer majd eljön a Földre, ő pedig testben áll meg Istene előtt.
Dániel prófétát főleg Izrael és Jeruzsálem jövője izgatta. A választott nép sorsának végkifejletéről így írt: „És sokan azok közül, akik alusznak a föld porában, felserkennek, némelyek örök életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló útálatosságra.” (Dán 12,2) A föld porában alvók fölserkenése alatt szintén fizikai föltámadást kell értenünk. Dániel a föltámadás két szakaszáról is beszél: az egyik az örök életre, míg a másik az örökkévaló kárhozatra szól.
Az ószövetségi kijelentések a föltámadást mint eszkatologikus eseményt ábrázolják, amely a Messiás eljövetele után teljesedik be Izrael és az emberiség sorsában.
A keresztény tradíció húsvét vasárnapján ünnepli Jézus Krisztus föltámadását és a halál felett aratott győzelmét. A húsvéti ünnepek világméretű népszerűsége ellenére azonban a kereszténységnek csak bizonyos része hisz ténylegesen a test föltámadásában.
Pál apostol teológiája szerint a keresztény hit Jézus Krisztus halálára és föltámadására épül. Ha az evangéliumi hit tárgyának nem volna történelmi alapja, akkor a keresztény hit és igehirdetés értelmetlen dolog lenne, mert szinte egyetlen keresztény állításnak sem lenne igazságtartalma, és az egyház prédikátorai, papjai Isten hazug bizonyságtevői lennének. Mivel azonban a Názáreti Jézus halála és föltámadása megtörtént, ezért a keresztény egyház azt valóságos történelmi tényként hirdeti.
Pál apostol is határozottan állította, hogy Jézus feltámadott a halálból az Írások szerint. Ha a Názáreti csupán szellemi és erkölcsi győzelmet aratott volna a halál fölött, akkor győzelme nem vonatkozott volna a fizikai halálra. A test föltámadása jóval nagyobb jelentőségű esemény, mint a szellem-lélek halál utáni továbblétezése vagy akár üdvössége, a kárhozattól való megmenekülése.
A kereszténység a Szentírás alapján azt tanítja Krisztusról (a Messiásról), hogy a megtestesülése (emberré válása) előtt már szellemi (mennyei) lényként élt az örökkévalóságban. János apostol a Messiás preegzisztenciájáról így írt: „Ő kezdetben az Istennél vala. Minden Ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.” (Jn 1,2-4) A Messiás elméletileg visszatérhetett volna emberi test nélkül is a Mennybe, de akkor egyrészt a halál fölötti győzelme nem lett volna teljes, másrészt az egyház is csupán a szellemnek és léleknek a halál uralma alóli megszabadulását hirdethetné. Jézus föltámadása pontosan azért döbbentette meg a tanítványait, mert a Názáreti jelenései során a kétkedő követői számára bebizonyította, hogy ugyanabban a testben támadott fel a halálból, amelyben keresztre feszíttetett. Ugyanakkor régi testének fizikai tulajdonságai megváltoztak, amikor szelleme és lelke a testével újraegyesült.
Húsvét vasárnapján nem csak egy „szokványos” föltámadás történt, hiszen ilyen csodákról már az Ószövetség is tudósított. Jézus föltámadása magasabb rendű volt, mint a többi feltámadás, mert az utóbbiaknál a test tulajdonságaiban nem következett be minőségi változás - a fizikai test továbbra is alávetve maradt a halálnak. Ezzel szemben Jézus föltámadása egyben újjáteremtés is volt, melynek során a szellem, lélek és test halál által szétszakított egységét Isten egy magasabb rendű létezési módban állította helyre. Jézus föltámadott teste nincs alávetve a természetes, földi test anyagi törvényeinek, sőt új tulajdonságai miatt - mint a halhatatlanság, romolhatatlanság - épp a halál lett alávetve a dicsőséges emberi testnek. A húsvéti vasárnap rendkívüli örömhírét ez az esemény szolgáltatta, amire a hívők azóta is emlékeztetik a világot.
A kereszténység Jézust - szellemi, erkölcsi és fizikai szinten is - a halál legyőzőjeként ünnepli. Pontosan a Názáreti Jézus testben való föltámadása miatt beszélhetünk az élet diadaláról a halál felett. Az egyház ugyanakkor zavarban van, amikor a világ számon kéri tőle a föltámadás bizonyítékait, illetve ennek a történelmi ténynek az emberiség sorsára gyakorolt kedvező befolyását. A világ és az emberiség általános állapota azt mutatja, hogy ha Jézus fel is támadt a halálból, annak - legalábbis egyelőre - nincs különösebb hatása az emberi létezésre.

Az első kéve

A kereszténység mindig is azt állította, hogy Jézus mennybe menetele után is - így a mostani időszakban is - kizárólag hit által lehet behatolni a föltámadás jelentőségébe, valóságába. A bibliai hit pedig nem emberi tapasztalatra, érzékelésre, hanem Isten Igéjére épül. A jelenlegi üdvtörténeti korszakot ezért hit-korszaknak is lehet nevezni, melynek lényege az, hogy a hit tárgyát nem a látható világ, hanem a láthatatlan, a reménylett dolgok képezik. Ezek nem eszményképek, ideálok, hanem Isten mennyei birodalmának alkotóelemei.
Az Újszövetség a föltámadás három fő szakaszáról beszél. Jézus föltámadása csupán az első zsenge, és természetesen a további szakaszoknak alapja és egyben bevezetője is. Pál szerint az emberiség sorsát lényegében két ember határozta meg: Ádám és Jézus Krisztus. Ádám bűnbeesése által a halált tette egyetemessé az emberiség fölött, míg Jézus engedelmessége által a föltámadást hozta el minden ember számára (egyébként a föltámadás önmagában nem jelent üdvösséget!).
Az emberiség föltámadása Isten által meghatározott menetrend szerint valósul meg. Az első zsenge a Krisztus, amit Pál apostol az aratásra vonatkozó mózesi törvény rendeletével hozott összefüggésbe. Az ószövetségi Izraelben az új termés első kévéjét át kellett adni a papnak, aki a „szombat után való napon” meglóbálta a kévét az Úr előtt. Az első kéve a halálból föltámadt új teremtés kezdetét, Krisztust jelképezte, aki szombat után, húsvét vasárnap hajnalán hagyta üresen a sírját. Ő volt az első termése annak a gabonamagnak, amely a földbe elvettetvén ott elhalt, hogy sok gyümölcsöt teremjen.
Krisztus föltámadása nemcsak Jézus bűntelenségét, igazságát bizonyította, hanem az Úr halálával és föltámadásával hittel azonosulók számára azt is lehetővé tette, hogy Isten igaznak nyilvánítsa őket. A megigazulás nemcsak egy Krisztus érdemei alapján az ember érdekében eszközölt külső eljárás, hanem a hozzákapcsolódó újjászületés során a hívő a szellemi haláltól is megszabadul, újjászületett szellemet nyer, amely képessé teszi arra, hogy személyes közösségben éljen az Úrral. A kereszténység huszadik századi megújulási mozgalmaiban fogalommá vált az „újjászületett keresztény” kifejezés. Ezzel ők a névleges kereszténységgel szemben kívánják magukat megkülönböztetni, és egyúttal utalnak a kereszténnyé válás biblikus lépéseire is.
Az ószövetségi zsengének a meglóbálása az aratás sikerét is biztosította. A szertartás garanciát jelentett Izrael számára, hogy reménységgel foghat hozzá az aratáshoz, mert munkája áldott lesz, és a termést biztonságban be fogja takarítani. Ennek a természetes életképnek az újszövetségi üzenete az, hogy Krisztus föltámadása garanciát jelent arra, hogy Istentől kijelölt időpontokban és szakaszokban az összes többi halott is fel fog támadni. A világ jelenleg a föltámadás második fő szakasza előtt áll. Ez az esemény a Messiás „parúziájával” (a Rá való várakozással) szorosan összefügg. Ennek a szakasznak több fontos célja is lesz. Az egyik az igazak föltámadása, a másik pedig Izrael helyreállításával kapcsolatos, ami a zsidóság nemzeti megmenekülését fogja jelenteni.

Mint utolsó ellenség...

Az emberiség magasabb életszintre való felemeltetését az teszi lehetővé, hogy Krisztus (a Messiás) emberi természetben és testben lépett a halhatatlanságba, és dicsőíttetett meg az Atya által, és mint örökkévaló ember, garantálja a halál fölötti teljes győzelmet azok számára, akik a megváltásban játszott kizárólagos szerepét elismerik és tisztelik. A jövő - az igazak föltámadása, Izrael megváltása, a Messiás korszaka, továbbá minden test föltámadása - Jézus húsvét vasárnapi föltámadásán alapul. Az elkövetkező világkorszakban a Messiás enyészhetetlen életereje tölti be az egész Földet, a Krisztus uralma alatti emberiség pedig már nem Ádámra, hanem Krisztusra fog hasonlítani: megszűnik számára a halál.
A megváltás művének megértését erősen korlátozza a halálról széles körben elterjedt materialista kép. A bibliai események nem ágyazódnak be a mai világnézetbe, így evilági fogalmainkkal keveset tudunk megérteni a halál kinyilatkoztatott természetéről. A Biblia a halált a pokolhoz hasonlóan az emberi nemnél hatalmasabb és intelligensebb szellemi lényként, személyként láttatja. A halál olyan láthatatlan természetfölötti realitás, szatanisztikus lény, aki Isten és az emberiség legmakacsabb, leghosszabban működő ellensége.
A halál egyik fegyvere a bűn, ami által jogszerűvé válik uralma az ember fölött. Jézus föltámadása azt is bizonyította, hogy az ember feletti befolyásával szemben a korlátot az igazság állítja fel. Ahol - biblikus értelemben - igazságban élnek az emberek, ott már most véget ér a halál szellemi jelenléte és működése: „Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.” (Jn 8,51.) A fenti állítás azonban nem a fizikai halál ideiglenes megtapasztalása alól mentesíti a tanítványokat. Mindaddig, amíg az igazak testi feltámadására sor nem kerül, a testi halál, mint állapot, a hívő ember pályafutásának egyik fájdalmas állomása marad.
Jézus azt ígérte követőinek, hogy „nem látnak halált soha örökké”. A kijelentés akkor válik érthetővé, ha azt a halál személyére vonatkoztatjuk, és nem arra az állapotra, amikor a földi élet befejeződik. A jelenlegi üdvkorszakban halálnak minősítjük azt az eseményt is, amikor a szellem elválik a testtől. A fenti idézet azonban azt állítja, hogy az igazak szelleme-lelke az elköltözés pillanatában is el van különítve, mert eltávozó szellemüket - a Biblia szerint - Isten angyalai kísérik a mennybe. A halál azokért jön el, akik nem fogadták el legyőzőjét, és figyelmen kívül hagyták életvezetésükben Isten beszédét. A bűnös ember szellemét - az illető földi pályafutásának végén, miután a szelleme és lelke elválik a testtől - jogosan követelheti magának a halál. A testi halál utáni létezésben a nem igazak szelleme fölött a halál és a pokol rendelkezik, ami az Isten jelenlétéből való kizárást jelenti. Ezért a halál és pokol birodalmát egyfajta alvilági börtönként is bemutatja a Szentírás.
Az emberi faj utolsó ellenségének hatalma fokozatosan zsugorodik össze. Ez nem linerális folyamatként valósul meg, sőt, jelentős hatalmi térvesztését az emberiség sorsa felett éppen világméretű térnyerése előzi meg. A halál szolgáival és követőivel együtt végül a föltámadás harmadik szakasza után - Isten utolsó ítéletekor - kerül a végső kárhozatba.
A Szentírás nem ad részletes leírást a halál eszkatologikus útjáról és végzetéről, mert Jézus megváltásának az volt a fő célja, hogy az üdvösség pályáját az ádámi faj számára biztosítsa. A húsvéti föltámadásnak legteljesebb és leguniverzálisabb manifesztációja az új ég és az új föld teremtése lesz, amelyben nemcsak az ember teljes személyisége, hanem az anyagi világ és a természet is megdicsőül, és „maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától”. Ez jelenti majd a halál végső, totális vereségét.