KÁNAI ANDRÁS
Bosszankodom, tehát írok

Hogy valakit a különböző lapokba írt olvasói levelei tegyenek híressé, ez Magyarországon eddig csak egy embernek sikerült. Del Medico Imrének hívják. A legnevesebb honi sajtólevelező többek közt arról vall, milyen is az, amikor az állampolgárnak véleménye van.

Del Medico Imre: „Van egy belső ösztönzésem, hogy megmondjam a véleményemet” Fotó: Somorjai László

- Levelei általában két csoportba sorolhatók: egy részük valamilyen cikk ténybeli pontatlanságára hívja fel a figyelmet, a másik részük - és ez az érdekesebb - valamilyen bosszantó dologról, igazságtalanságról szól.
- Hát persze, meg kell írni. Nézd, úgy van ez, hogy olvasom, bosszankodom, begerjedek. Ilyenkor leülök a jó öreg kopogós írógépemhez, és azon frissiben megírom a levelet. Előfordul, hogy nem egyből írom meg, de akkor nem is lesz belőle semmi. Amikor halogatom, akkor már nem jó. Azonnal kell reagálni, tudod?
- Levelei mégsem tartoznak a durva hangú névtelen reagálások kategóriájába.
- Nem, azt nem csinálom. Végső fokon leveleim célja a helyesbítés vagy a javítás, a véleménynyilvánítás. Nézd, én azt mondom mindig, hogy mindenről meg lehet mondani a véleményemet, még akkor is, ha az gyakran sértőbb, mintha sértegetnék. De megsérteni embereket, azt nem szabad.
- Összeszámolta már, hány levelet írt eddig, akár a munkája során, akár azon kívül?
- A feleségem néhány évvel ezelőtt megszámolta: körülbelül tizenöt-húsz ezer levelet.
- Emlékszik még, mi volt az a konkrét eset, amikor először írt olvasói levelet?
- Hogyne! Jó harminc éve lehetett. Persze azt hozzá kell tenni, hogy én nemcsak újságoknak, hanem hivataloknak is írtam. Az első eset is ilyen volt. Ugyanis akkor az Alagút budai kijáratánál állt egy nagy fa - ma már nincs meg - és azt beaszfaltozták. Bosszankodtam, majd írtam egy levelet az első kerületi tanácsnak. És amikor három hét múlva arra jártam, már fel volt törve a burkolat a fa körül, úgyhogy tulajdonképpen választ kaptam.
- A Del Medico-levelek nem hosszúak, egy-egy gondolatot fejtenek ki.
- Kérlek, tömören kell írni. Néhány levelemet meg is húzták már, de a lényeg, hogy a mondanivaló ne változzon meg. Addig nem bosszant. Vannak olyan emberek, akik nem tudják röviden kifejezni magukat.
- Úgymond grafománok?
- Igen. Néhányan engem is grafománnak tartanak. Nem vitás, tényleg szeretek írni. Van egy belső ösztönzésem, hogy megmondjam a véleményemet. Erre azt lehet mondani: mindenkiben, aki a nyilvánosság elé lép, valamilyen módon van egy bizonyos fokú exhibicionizmus, ez még arra is áll, aki egy vállalati értekezleten felszólal. Vannak olyanok is, akik mindig visszahúzódnak... Ez egyéntől függ.
- A régi rendszerben még ismeretlen lehetett az efféle civil kurázsi… Soha nem gyűlt meg a baja a hatóságokkal?
- Nem, de névtelen leveleket, fenyegetéseket többször kaptam. Bizonyos mértékig szokatlan volt régen, amit csináltam. Egy véleményen kellett lenni, és ha te valamit szóvá tettél, akkor az sokszor nagy bátorságnak tűnt.
- Mennyiben változtak az újságok a rendszerváltozás óta?
- Mindenféleképpen óriásit. A pártállami időkben egy újságot elolvastál öt perc alatt: ott volt ugye a sport, meg a bűnügyi hírek. Ezelőtt húsz évvel - legyünk őszinték - lényegében minden újság ugyanazt írta. Ma azért az újságok érdekesek, színesek. A hírek most is azonosak az újságokban, de a kommentárok, a cikkek nem egyformák.
- És az olvasói levelek?
- Amit én elsőként megnézek a lapokban, az az olvasói levél. Mert az spontán visszhang, így ez a leghitelesebb. Sokszor olyan dolgokról szerezhetek tudomást, amelyeket cikkben nem olvashatok. Hozzá kell tenni, hogy az emberek általában utálnak levelet írni, utálnak fogalmazni, ezen felül még ma is sokszor a ne szólj szám, nem fáj fejem elve érvényesül.
- Levelein mindig ott van a pecsét, a teljes címmel. Sokan félnek vállalni a levelüket, és megelégednek azzal, hogy „név és cím a szerkesztőségben”.
- Ezt tökéletesen megértem, mert egy-egy ilyen levél után az írót megrohanhatják kérdésekkel, és itt nem is csak a gorombáskodásokra gondolok. Te, én kapok sokszor olyan levelet, hogy intézzem el ezt vagy azt. Ilyenkor legjobb tudásom szerint válaszolok, vagy őszintén megírom: uram, nem áll módomban.
- Mennyire fontos egy „hivatásos” sajtólevelezőnek a kiegyensúlyozott családi háttér?
- Nagyon fontos. Az a baj, hogy nálunk a rossz családi példákat citálják, hírszempontból a jók nem érdekesek. Mikor a fiaim kicsik voltak, zavarta őket, ha a tanító azt mondta nekik, hogy olvastam apátok levelét. Most már nem. Egyébként nagyon toleránsak a hobbimmal kapcsolatban. Ma már nem zavarja őket, hogyha bemutatkoznak valahol és visszakérdeznek: Del Medico, Del Medico, csak nem…?
- Az is biztos, hogy ez a név könnyebben megjegyezhető az átlagos családneveknél.
- Ez érdekes történet. A dédnagyapám, Del Medico Pietro 1840-ben települt az olaszországi Udineséből Budára, és 1850-ben már megalapította az első magyar szalámigyárat, amely egészen 1912-ig működött. Ő persze nem levelezgetett ennyit, mint én, de a nagyapámat már jobban érdekelték a közéleti ügyek, hiszen ő törvényhatósági bizottsági tagként dolgozott.
- Manapság sok szó esik a polgárról, a polgári magatartásról, életformáról.
- Erről éppen nemrég írtam valahol, mert a közelmúltban Orbán Viktor azt mondta, hogy a polgáron ő a „maga ura embert” érti. Ezzel messzemenőkig nem értek egyet. Ebben ugyanis egy óriási adag marxista oktatás érződik, mely szerint minden bérből és fizetésből élő személy proletár, és mindenki, aki szabad vállalkozó, az burzsoá. Régen volt nemes, polgár, paraszt. Én kifejtettem, hogy polgáron azt értem, aki gondolkodik, aki kritikával él, akinek vannak bizonyos kulturális igényei, és ez független az anyagi helyzetétől. A polgár érdeklődő.
- És a polgárnak véleménye is van…
- Így van. Nem ártana, ha az emberek megmondanák a véleményüket. A közvéleményre úgyis sokan szeretnek hivatkozni. És a véleménynyilvánítás nemegyszer kacagtató helyzeteket produkál. Még régen történt, hogy a tévében közvetítették a pártkongresszust, és nekem feltűnt, milyen fülsértően hamisan éneklik az Internacionálét. Nem vagyok kommunista, de írtam a pártközpontnak, hogy én néztem az adást, és az éneklés fantasztikusan hamis volt, javasoltam hát, indítsanak be valami gépzenét, amelyre a jelenlévők dalolhatnak. 1977-ben készült velem a tévében egy interjú, amelyben ezt az esetet is elmondtam, és hozzátettem: kíváncsi vagyok, hogy a következő pártkongresszuson hogy fognak énekelni. Mint megtudtam, sokat vitatkoztak a tévében ezen az egy mondaton, hogy bennemaradjon-e a vágott anyagban. Bennemaradt.
- Ez a fajta levélírás tulajdonképpen hobbi?
- Mindenképpen. Szórakoztat is, és mint egy igazi hobbi, költségekkel jár. Írógépszalag, bélyeg, papírok, indigó…
- Sok munkát ad a postának is. Milyen a viszonya például a postásokkal?
- Kifejezetten jóban vagyok velük. Az ajánlott levelek nagy mennyisége azt mutatja, hogy az emberek bizalmatlanok a postával szemben, és ez nem jó. Azért a simán feladott levelek is megérkeznek. Igaz, már nem annyira bosszant a jelenség, mert már ezt is megírtam valamelyik újságnak.