Vissza a tartalomjegyzékhez

GAÁL MÓRICZ
Inflációs várakozások

Ránézésre ma ugyanott tartunk, mint négy évvel ezelőtt, hiszen az inflációt illetően nemigen büszkélkedhet komoly eredményekkel ez a kormány sem. Alapos vizsgálódást követően azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ég és föld a különbség a négy évvel ezelőtti 18,8 százalékos, illetve a tavalyi 18,3 százalékos infláció között.

Mit nem szeret a polgár? Egyebek mellett azt, ha évről évre, netán hónapról hónapra többet kell fizetnie ugyanazért a termékért, miközben a fizetése vagy éppen a jövedelme nem lesz nagyobb. Nagyon fontos dolga tehát a kormányoknak, hogy mindent megtegyenek az infláció folyamatos emelkedése ellen. Persze az eszközökben válogatni kell, hiszen a mesterséges fogásokkal leszorított infláció, hasonlóan a gyermekjátékokhoz, rugóra jár, s előbb-utóbb ismét az egekbe szökik. Jó példa erre a négy évvel ezelőtt történtek, amikor a Boross-kormány vezényletével még a jegybank is beszállt az inflációval birkózók táborába, s a többi között jelentős kamatcsökkentésekkel elérték, hogy az előző évi 22,5 százalékról 19 százalék alá szorítsák le az árindexet. Ám 1994-ben már ismét 28 százalék fölött volt az éves ráta. Igaz, eközben a Bokros-csomag részeként - egyébként helyesen - több mint 10 százalékkal leértékelték a forintot és bevezették a szintén inflációnövelő hatású vámpótlékot.
Az mindenesetre mára világossá vált, hogy könnyebb a tevének a tű fokán átmennie, mint egyik évről a másikra tartósan több százalékkal mérsékelni az árindexet. Éppen ezért jó, ha senki sem kerget hiú ábrándokat, s elfogadja, hogy az elkövetkezendő évek már az aprómunkával telnek, s most a kis lépések politikája következik. Mindenért fizetni kell ugyanis: így például kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik ára a magas inflációs ráta. Az emberek nagy része így naponta érzékeli, hogy a pénztárcájának a vastagsága köszönő viszonyban sincs a piaci árakkal. Ezt azonban semmiképpen sem úszhatják meg: a mesterségesen
leszorított szocialista áraknak ugyanis - így például az energiának, az élelmiszereknek és a közlekedésnek - a kapitalizmusban ha törik, ha szakad, de el kell érniük az értékarányos, többnyire világpiaci árakat. S ez történt, történik még ma is Magyarországon. A jámbor állampolgár persze azt gondolja, mindez érvényes a Ő fizetésére és jövedelmére is, amikor eladja a munkaerejét. S valóban, ez így is van, csakhogy ennek az igazságnak az érvényesülése a fizetések többségét illetően még ezután következik, hiszen a gazdaságnak előbb fel kell vennie azt a fordulatszámot, amely például a fejlett nyugat-európai országokra jellemző. Tévedés azonban ne essék: alacsony, néhány százalékos infláció mellett is elégedetlenek a polgárok a jövedelmükkel. Elég ennek bizonyítására felidézni a francia munkásmegmozdulásokat.
Most azonban térjünk vissza a határokon belülre, a honi inflációs vágyak és várakozások világába. A kormány, akárcsak tavaly, az idén is optimistán tekint a jövőbe, s azt reméli, hogy az árindex 13-14 százalék között alakul. Megerősítette ezt nemrégiben a pénzügyminiszter is, aki a januári és a februári, a vártnál nagyobb havi növekedési ütem ellenére sem veszítette el derűlátását. Ezzel szemben az egyébként mindig is pesszimistább kutatóintézetek már éves szinten is eleve nagyobb, 14-15 százalékos inflációs ütemmel számoltak. Az mindenesetre a kormány malmára hajtja a vizet, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban abban állapodtak meg a felek, hogy az idén a nominális bérek legfeljebb 13,5-16 százalékkal emelkednek. Nagy kérdés azonban, hogy ez valóban így lesz-e, hiszen kampányidőszakban mindenkinek megjön a kedve ahhoz, hogy többet kérjen és többet adjon.
Kivéve persze az energiaárakat, amelyek tervezett növelését egyelőre elhalasztotta a kormány. S jóllehet ez most jótékonyan hat az árindexre, később valószínűleg elvesztjük a vámon azt, amit nyertünk a réven, hiszen a szinte minden termék árában megjelenő energiaárak növelését nem lehet a végtelenségig halogatni. Csak a választások utáni időszakig...
Az infláció alakulása szempontjából ma már alapvető fontosságú az, hogy milyenek a piaci szereplők, például a vállalkozók várakozásai. Ha ugyanis bizalmatlanok, s azt gondolják, hogy nagyobb lesz az infláció annál, amekkorát a kormány mond, megelőlegezik áraikban a magasabb árindexet, s ezzel önmagában véve is gerjesztik az inflációt. Ha viszont elhiszik a kormány prognózisát, akkor nincs semmi baj. Most egyébként azt mondhatjuk, nincs nagy baj, csak kicsi. A kutatóintézetek és a vállalatok ugyanis csak egy kicsit nem hisznek a kormánynak, s azt gondolják: fél-egy százalékkal lesz magasabb az éves árindex.
Óvatos gondolkodásról tesz tanúbizonyságot az emberek többsége is: a lakossági fogyasztás ugyanis kevésbé nő, mint ahogyan az a bérkiáramlás alapján várható volt. S ez nemcsak azért kedvező, mert az inflációra ható kereslet visszafogottabban bővül, hanem azért is, mert az emberek megtakarításai így a beruházási szférába áramolhatnak, ami nagyon fontos a gazdasági növekedés miatt.
Mindent összevetve úgy tűnik, az idén sem teljesülnek a kormányzati várakozások, ám az is valószínűsíthető, hogy három-négy százalékkal mégiscsak csökkenni fog az éves infláció. Az eredmény tehát nem lesz látványos, de arra elegendő lehet, hogy jövőre mérséklődjenek az inflációs várakozások, s a választások utáni érdekegyeztető tárgyalásokon lejjebb adják a munkavállalók a nominális bérnövelési igényüket. Ez pedig mindenképpen kedvez majd a további apró, inflációellenes lépéseknek.