Ránézésre ma ugyanott tartunk, mint négy évvel ezelőtt,
hiszen az inflációt illetően nemigen büszkélkedhet komoly
eredményekkel ez a kormány sem. Alapos vizsgálódást
követően azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ég és föld a
különbség a négy évvel ezelőtti 18,8 százalékos, illetve
a tavalyi 18,3 százalékos infláció között.
Mit nem szeret a polgár? Egyebek mellett azt, ha évről
évre, netán hónapról hónapra többet kell fizetnie
ugyanazért a termékért, miközben a fizetése vagy éppen a
jövedelme nem lesz nagyobb. Nagyon fontos dolga tehát a
kormányoknak, hogy mindent megtegyenek az infláció folyamatos
emelkedése ellen. Persze az eszközökben válogatni kell,
hiszen a mesterséges fogásokkal leszorított infláció,
hasonlóan a gyermekjátékokhoz, rugóra jár, s előbb-utóbb
ismét az egekbe szökik. Jó példa erre a négy évvel ezelőtt
történtek, amikor a Boross-kormány vezényletével még a
jegybank is beszállt az inflációval birkózók táborába, s a
többi között jelentős kamatcsökkentésekkel elérték, hogy
az előző évi 22,5 százalékról 19 százalék alá
szorítsák le az árindexet. Ám 1994-ben már ismét 28
százalék fölött volt az éves ráta. Igaz, eközben a
Bokros-csomag részeként - egyébként helyesen - több mint
10 százalékkal leértékelték a forintot és bevezették a
szintén inflációnövelő hatású vámpótlékot.
Az mindenesetre mára világossá vált, hogy könnyebb a
tevének a tű fokán átmennie, mint egyik évről a másikra
tartósan több százalékkal mérsékelni az árindexet. Éppen
ezért jó, ha senki sem kerget hiú ábrándokat, s elfogadja,
hogy az elkövetkezendő évek már az aprómunkával telnek, s
most a kis lépések politikája következik. Mindenért fizetni
kell ugyanis: így például kis túlzással azt is mondhatjuk,
hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet egyik
ára a magas inflációs ráta. Az emberek nagy része így
naponta érzékeli, hogy a pénztárcájának a vastagsága
köszönő viszonyban sincs a piaci árakkal. Ezt azonban
semmiképpen sem úszhatják meg: a mesterségesen
leszorított szocialista áraknak ugyanis - így például az
energiának, az élelmiszereknek és a közlekedésnek - a
kapitalizmusban ha törik, ha szakad, de el kell érniük az
értékarányos, többnyire világpiaci árakat. S ez történt,
történik még ma is Magyarországon. A jámbor állampolgár
persze azt gondolja, mindez érvényes a Ő fizetésére és
jövedelmére is, amikor eladja a munkaerejét. S valóban, ez
így is van, csakhogy ennek az igazságnak az érvényesülése a
fizetések többségét illetően még ezután következik,
hiszen a gazdaságnak előbb fel kell vennie azt a
fordulatszámot, amely például a fejlett nyugat-európai
országokra jellemző. Tévedés azonban ne essék: alacsony,
néhány százalékos infláció mellett is elégedetlenek a
polgárok a jövedelmükkel. Elég ennek bizonyítására
felidézni a francia munkásmegmozdulásokat.
Most azonban térjünk vissza a határokon belülre, a honi
inflációs vágyak és várakozások világába. A kormány,
akárcsak tavaly, az idén is optimistán tekint a jövőbe, s
azt reméli, hogy az árindex 13-14 százalék között alakul.
Megerősítette ezt nemrégiben a pénzügyminiszter is, aki a
januári és a februári, a vártnál nagyobb havi növekedési
ütem ellenére sem veszítette el derűlátását. Ezzel szemben
az egyébként mindig is pesszimistább kutatóintézetek már
éves szinten is eleve nagyobb, 14-15 százalékos inflációs
ütemmel számoltak. Az mindenesetre a kormány malmára hajtja a
vizet, hogy az Érdekegyeztető Tanácsban abban állapodtak meg
a felek, hogy az idén a nominális bérek legfeljebb 13,5-16
százalékkal emelkednek. Nagy kérdés azonban, hogy ez valóban
így lesz-e, hiszen kampányidőszakban mindenkinek megjön a
kedve ahhoz, hogy többet kérjen és többet adjon.
Kivéve persze az energiaárakat, amelyek tervezett növelését
egyelőre elhalasztotta a kormány. S jóllehet ez most
jótékonyan hat az árindexre, később valószínűleg
elvesztjük a vámon azt, amit nyertünk a réven, hiszen a
szinte minden termék árában megjelenő energiaárak
növelését nem lehet a végtelenségig halogatni. Csak a
választások utáni időszakig...
Az infláció alakulása szempontjából ma már alapvető
fontosságú az, hogy milyenek a piaci szereplők, például a
vállalkozók várakozásai. Ha ugyanis bizalmatlanok, s azt
gondolják, hogy nagyobb lesz az infláció annál, amekkorát a
kormány mond, megelőlegezik áraikban a magasabb árindexet, s
ezzel önmagában véve is gerjesztik az inflációt. Ha viszont
elhiszik a kormány prognózisát, akkor nincs semmi baj. Most
egyébként azt mondhatjuk, nincs nagy baj, csak kicsi. A
kutatóintézetek és a vállalatok ugyanis csak egy kicsit nem
hisznek a kormánynak, s azt gondolják: fél-egy százalékkal
lesz magasabb az éves árindex.
Óvatos gondolkodásról tesz tanúbizonyságot az emberek
többsége is: a lakossági fogyasztás ugyanis kevésbé nő,
mint ahogyan az a bérkiáramlás alapján várható volt. S ez
nemcsak azért kedvező, mert az inflációra ható kereslet
visszafogottabban bővül, hanem azért is, mert az emberek
megtakarításai így a beruházási szférába áramolhatnak,
ami nagyon fontos a gazdasági növekedés miatt.
Mindent összevetve úgy tűnik, az idén sem teljesülnek a
kormányzati várakozások, ám az is valószínűsíthető, hogy
három-négy százalékkal mégiscsak csökkenni fog az éves
infláció. Az eredmény tehát nem lesz látványos, de arra
elegendő lehet, hogy jövőre mérséklődjenek az inflációs
várakozások, s a választások utáni érdekegyeztető
tárgyalásokon lejjebb adják a munkavállalók a nominális
bérnövelési igényüket. Ez pedig mindenképpen kedvez majd a
további apró, inflációellenes lépéseknek.