Vissza a tartalomjegyzékhez

GRÜLL TIBOR
A Biblia és a tények

Mi a történelem? A történészek által koronként újra meg újra felvetett kérdésre mindeddig nem született egységes, mindenki számára megnyugtató válasz. Pedig e kérdés nagyon is tisztázandó, hiszen ha a Biblia „történeti hitelességét” akarja valaki megkérdőjelezni, feltétlenül tisztában kell lennie azzal, mit ért „hiteles” történelem alatt.


De Vaux, Josef Milik és Lunkester Harding professzorok a négyes számú qumráni barlang feltárásánál. Történelmet találtak

Úgy tűnik, hogy a szűkebb pátriánkban oktató és kutató történészek jelentős része még nem jutott túl azon a XIX. században gyökerező és a „dialektikus és történelmi materializmus” által is favorizált nézőponton, amely szerint a történelem nem más, mint az úgynevezett „történelmi tények” (az emberi civilizáció termelte írásos és tárgyi „források”) összessége. A történész feladata csak annyi - vallotta a múlt század legtekintélyesebb historikusa, Leopold Ranke -, hogy „egyszerűen megmutassa, hogyan is történtek a dolgok”. Ranke után történésznemzedékek hosszú sora indult csatába a szinte mágikus erővel felruházott „Wie es eigentlich gewesen?!” (Hogyan is történt valójában?!) kiáltással az ajkán - abban a reményben, hogy megtalálta a bölcsek kövét. A pozitivisták, akik szerették volna a történelemtudományt a természettudományok rangjára emelni, befolyásuk teljes súlyával támogatták a tények kultuszát. „Először gyűjtsd össze a tényeket - mondták -, s azután vond le belőlük saját következtetéseidet.” Ebből a felfogásból alakult ki a nagy liberális újságíró, C. P. Scott kedvenc mondása: „A tény szent, a vélemény szabad.” Bár Scott mondása jól hangzik, manapság már minden újságíró tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható.

A történelem üres lapjai

A tények - a közmondással ellentétben - nem beszélnek önmagukért. Valakinek meg kell szólaltatnia őket; sőt valakinek azt is el kell döntenie, melyik tény jusson szóhoz, milyen sorrendben és milyen összefüggésben. Ráadásul a történelmi tények - minél régebbiek, annál inkább - már önmagukban is valamilyen kiválasztódási folyamat, szelekció vagy puszta véletlen folytán maradtak fenn. A Bibliában leírt eseményekkel egykorú keleti és nyugati ókori történelem krónikája hemzseg az üres lapoktól. Ennek legfőbb oka a források egyoldalúsága, esetlegessége, illetve esetenkénti teljes hiánya. Még a görög-római antikvitás megismeréséhez legfőbb forrásul szolgáló történetíróknak is csak elenyészően kevés műve maradt ránk teljes egészében, és ezeknek legrégibb kéziratai is sokszor több száz évvel a szerzők halála után keletkeztek. Vegyünk egy konkrét példát. Az Augustus kori Livius római történetíró (i. e. 59-i. sz. 17) megírta Róma őstörténetét, vagyis hozzá képest 700 évvel korábban történt eseményekről számolt be művében. Livius legkorábbi kézirata azonban csak a XI. századból maradt ránk, tehát az általa megírt események és a fennmaradt „forrás” között csaknem kétezer évnyi szakadék tátong! Ennek ellenére Róma őstörténetét mindmáig Livius beszámolója alapján tanítjuk az általános iskoláktól az egyetemekig.

A leghitelesebb ókori könyvek

De nézzük ezek után, hogyan is állunk a Bibliával mint történeti forrással. Először is egy nyilvánvaló tényt kell leszögeznünk: a Biblia egyes könyvei között időben és térben is jelentős távolság húzódik, Mózes és János apostol működése között körülbelül másfél ezer év telt el; a keletkezés két térbeli végpontját pedig az Eufrátesz, illetve a Tiberis partján fekvő világvárosok: Babilon és Róma jelentik. Ennek ellenére e hatvanhat könyvből álló gyűjtemény méltán nyerheti el a „leghitelesebb ókori könyv” megtisztelő címet. Az Ószövetség héber szövegének legrégibb kéziratai, a nevezetes qumráni tekercsek felfedezése (1947) óta már az i. e. II. századból is rendelkezésünkre állnak, amellyel alig több mint 200 évre csökkent az ószövetségi kánon utolsó könyvének keletkezése és a legkorábbi kéziratos források között húzódó időbeli távolság. Qumránban egy kivételével valamennyi ószövetségi könyv kéziratát megtalálták, s talán az sem véletlen, hogy az első tekercs, amelyet sikerült szinte teljes épségében kibontani, éppen Ézsaiás (Jesaja) könyvét tartalmazta, annak teljes szövegével: az első verstől az utolsóig. A holt-tengeri tekercsek tehát alátámasztották az Ószövetség mai napig is használt héber szövegének egységét és hitelességét, mivel azokkal gyakorlatilag szó szerinti egyezést mutattak!
De nem áll rosszabbul a helyzet az Újszövetség könyveivel sem. A bibliakritika „nagy századának” kellős közepén, 1840-ben egy fiatal tudóst, Konstantin Tischen-dorfot nevezték ki a lipcsei egyetem professzorává, aki - kortársai véleményével szemben - meg volt győződve az Újszövetség könyveinek hitelességéről. Tischendorf azt tűzte ki élete legfőbb céljául, hogy megtalálja a legrégebbi létező újszövetségi kéziratot, amellyel igazolni lehetne, hogy annak szövege az apostolok korától kezdve napjainkig lényeges változtatások nélkül maradt fenn. Ezért a Közel-Keletre utazott, hogy kolostorok és templomok könyvtáraiban ősi kéziratok után kutasson. Végül a Sínai-félszigeten épült Alexandriai Szent Katalin kolostorban bukkant rá a keresett kódexre: a szemétkosárból halászta elő, éppen azelőtt, hogy a szerzetesek mint értéktelen ócska holmit elégették volna. Az i. sz. IV. században íródott csaknem teljes Újszövetség azóta Codex Sinaiticus (Sínai Kódex) néven vonult be a tudomány történetébe. Az új felfedezés az apostolok halála és az első kéziratok közötti űrt szintén körülbelül 200 évre csökkentette. Ezután következett az a korszak, amikor Egyiptom homokjából ezerszámra kerültek elő görög nyelvű papiruszok, köztük olyanok is, amelyekre bibliai szövegeket írtak. Ezek közül a legrégebbi újszövetségi kézirat a manchesteri John Rylands könyvtárban őrzött kicsiny papiruszdarabka, amelyre János evangéliuma 18. fejezetének néhány versét írták az i. sz. 120-130 körüli időkben, vagyis az apostol halálát követő egy emberöltőn belül! Ma is ez a legkorábbi ismert újszövetségi kézirattöredék - ráadásul éppen abból az evangéliumból származik, amelynek hitelességét a legtöbben vonták kétségbe.

A Biblia nem mítosz

A Biblia könyveinek lejegyzői tudatosan törekedtek az általuk hallott, látott vagy átélt események precíz rögzítésére. A bibliai könyvek nem vallásos iratokként vagy mítoszokként születtek: eredeti szándékuk szerint történetírói igénnyel és jogi értelemben vett írásos tanúvallomásokként jegyezték le őket. Történeti forrásértékük - még akkor is, ha megfosztjuk nyilvánvaló szellemi eredetüktől és mondanivalójuktól - semmivel sem kisebb, mint bármely fennmaradt ókori történetíróé! Erre ma már számos olyan külső bizonyíték is szolgál, amellyel még Hérodotosz és Livius sem dicsekedhet.
„Az elmúlt században Palesztinában és a környező országokban folyó régészeti kutatások teljességgel átformálták a Biblia történelmi és irodalmi hátterére vonatkozó ismereteinket. A Biblia többé nem tűnik a múlt valamiféle magányos emlékművének, olyan jelenségnek, amelynek semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben megszületett. A Bibliával szemben a XVIII. és XIX. század jelentős tudósai által megfogalmazott szkepticizmus egyre inkább hitelét veszti. Egyik felfedezés a másik után eredményezte, hogy egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének elismertsége” - fogalmazott a bibliai régészet egyik legnagyobb tudósa, William Foxwell Albright századunk harmincas éveiben. A bibliai régészet által azóta is folyamatosan napvilágra hozott leletek között bőséggel akadnak a kinyilatkoztatást tényszerűen alátámasztó források is. Terjedelmi korlátok miatt ehelyütt még arra sem vállalkozhatunk, hogy akár csak az utóbbi két-három évtized legjelentősebb felfedezéseit ismertessük, de e felfedezések horderejének érzékeltetésére talán egy-két kiragadott példa is elegendő lesz.

A kövek is megszólalnak

Bálámról, a Mózes korában élt közel-keleti látnokról manapság legtöbbeknek csak a közmondásossá vált szamár jut eszébe. Az izraeli régészeknek is óriási megdöbbenést okozott, amikor 1967-ben Deir Allában megtalálták „a megnyílt szemű” Bálámnak valamikor az i. e. VIII. században kőlapokra írt próféciáját, amelynek szóhasználata több ponton is megegyezett a Biblia róla szóló történeteinek frazeológiájával. Íme a bizonyíték, hogy - nyilván nem zsidó környezetben - „szent szövegként” hagyományozták tovább a híres jós szavait. Nahman Avigad, az izraeli egyetem régészprofesszora a hetvenes évek végén bukkant rá Jeruzsálemben több tucat, az első Szentély lerombolása idején (i. e. 586) elrejtett pecsétre. Ezeken több, a Bibliában is szereplő név volt olvasható, köztük Jeremiás írnokáé, Báruké is. De ugyanúgy találhatunk adatokat a bibliai tényekre, eseményekre vonatkozóan a közel-keleti levéltárakban megőrzött szövegekben is. Babilonban a királyi udvar számadásai között előkerült négy ékírásos agyagtáblácska, melyeken a fogságba hurcolt Jehójakin júdeai király és fiai neve is szerepelt, mint akiknek élelmiszert osztottak ki. Az asszír birodalom számos feliratos forrása beszél a királyok korában történt eseményekről. Az Eszter könyvében szereplő Márdokeus (Mordecháj) neve pedig Mar-du-uk-ka alakban egy Berlinben őrzött perzsa agyagtáblán őrződött meg - és szinte vég nélkül idézhetnénk a különféle forrásokat és bizonyítékokat. Az Újszövetséggel kapcsolatban is számos hitelesítő forrás került napvilágra a régészet jóvoltából. 1961-ben olasz archeológusok Caesareában, a régi tartományi fővárosban megtalálták Pontius Pilátusnak, a Jézus-per egyik főszereplőjének építési feliratát. De a Jeruzsálem környéki sziklasírok is sok meglepetést tartogattak a kutatók számára. E. L. Sukenik professzor, az izraeli régészet egyik úttörője egy sziklafalba vágott I. századi sírboltban megtalálta a kürénéi Alexander családi temetkezőhelyét, ahová ő maga, továbbá két gyermeke: Sára és Alexander volt eltemetve. Minden bizonnyal ő lehetett az, akiről Márk evangéliumában olvashatunk: „És kényszerítének egy mellettök elmenőt, bizonyos cirénei (kürénéi) Simont, aki a mezőről jő vala, Alekszándernek és Rufusnak az atyját, hogy vigye az ő keresztjét.” 1990-ben ugyanezen a környéken véletlenül bukkantak rá egy beomló sírboltban Kajafás főpap családi sírboltjára, ahol egy csontládikában megtalálták földi maradványait.
„A tény szent, a vélemény szabad” - idéztük cikkünk bevezetőjében az újságírás talán legismertebb szlogenjét. A Bibliával kapcsolatban nálunk azonban mindeddig sokszor épp az ellenkezője volt tapasztalható: a vélemények szentek, a tények pedig szabadon elhallgathatók.