Mi a történelem? A történészek által koronként újra
meg újra felvetett kérdésre mindeddig nem született
egységes, mindenki számára megnyugtató válasz. Pedig e
kérdés nagyon is tisztázandó, hiszen ha a Biblia
„történeti hitelességét” akarja valaki megkérdőjelezni,
feltétlenül tisztában kell lennie azzal, mit ért
„hiteles” történelem alatt.
De Vaux, Josef Milik és Lunkester Harding professzorok a négyes
számú qumráni barlang feltárásánál. Történelmet
találtak
Úgy tűnik, hogy a szűkebb pátriánkban oktató és kutató
történészek jelentős része még nem jutott túl azon a XIX.
században gyökerező és a „dialektikus és történelmi
materializmus” által is favorizált nézőponton, amely
szerint a történelem nem más, mint az úgynevezett
„történelmi tények” (az emberi civilizáció termelte
írásos és tárgyi „források”) összessége. A
történész feladata csak annyi - vallotta a múlt század
legtekintélyesebb historikusa, Leopold Ranke -, hogy
„egyszerűen megmutassa, hogyan is történtek a dolgok”.
Ranke után történésznemzedékek hosszú sora indult csatába
a szinte mágikus erővel felruházott „Wie es eigentlich
gewesen?!” (Hogyan is történt valójában?!) kiáltással az
ajkán - abban a reményben, hogy megtalálta a bölcsek
kövét. A pozitivisták, akik szerették volna a
történelemtudományt a természettudományok rangjára emelni,
befolyásuk teljes súlyával támogatták a tények kultuszát.
„Először gyűjtsd össze a tényeket - mondták -, s
azután vond le belőlük saját következtetéseidet.” Ebből
a felfogásból alakult ki a nagy liberális újságíró, C. P.
Scott kedvenc mondása: „A tény szent, a vélemény szabad.”
Bár Scott mondása jól hangzik, manapság már minden
újságíró tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő
tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható.
A történelem üres lapjai
A tények - a közmondással ellentétben - nem beszélnek
önmagukért. Valakinek meg kell szólaltatnia őket; sőt
valakinek azt is el kell döntenie, melyik tény jusson szóhoz,
milyen sorrendben és milyen összefüggésben. Ráadásul a
történelmi tények - minél régebbiek, annál inkább -
már önmagukban is valamilyen kiválasztódási folyamat,
szelekció vagy puszta véletlen folytán maradtak fenn. A
Bibliában leírt eseményekkel egykorú keleti és nyugati
ókori történelem krónikája hemzseg az üres lapoktól. Ennek
legfőbb oka a források egyoldalúsága, esetlegessége, illetve
esetenkénti teljes hiánya. Még a görög-római antikvitás
megismeréséhez legfőbb forrásul szolgáló
történetíróknak is csak elenyészően kevés műve maradt
ránk teljes egészében, és ezeknek legrégibb kéziratai is
sokszor több száz évvel a szerzők halála után keletkeztek.
Vegyünk egy konkrét példát. Az Augustus kori Livius római
történetíró (i. e. 59-i. sz. 17) megírta Róma
őstörténetét, vagyis hozzá képest 700 évvel korábban
történt eseményekről számolt be művében. Livius
legkorábbi kézirata azonban csak a XI. századból maradt
ránk, tehát az általa megírt események és a fennmaradt
„forrás” között csaknem kétezer évnyi szakadék tátong!
Ennek ellenére Róma őstörténetét mindmáig Livius
beszámolója alapján tanítjuk az általános iskoláktól az
egyetemekig.
A leghitelesebb ókori könyvek
De nézzük ezek után, hogyan is állunk a Bibliával mint
történeti forrással. Először is egy nyilvánvaló tényt
kell leszögeznünk: a Biblia egyes könyvei között időben és
térben is jelentős távolság húzódik, Mózes és János
apostol működése között körülbelül másfél ezer év telt
el; a keletkezés két térbeli végpontját pedig az Eufrátesz,
illetve a Tiberis partján fekvő világvárosok: Babilon és
Róma jelentik. Ennek ellenére e hatvanhat könyvből álló
gyűjtemény méltán nyerheti el a „leghitelesebb ókori
könyv” megtisztelő címet. Az Ószövetség héber
szövegének legrégibb kéziratai, a nevezetes qumráni
tekercsek felfedezése (1947) óta már az i. e. II. századból
is rendelkezésünkre állnak, amellyel alig több mint 200 évre
csökkent az ószövetségi kánon utolsó könyvének
keletkezése és a legkorábbi kéziratos források között
húzódó időbeli távolság. Qumránban egy kivételével
valamennyi ószövetségi könyv kéziratát megtalálták, s
talán az sem véletlen, hogy az első tekercs, amelyet sikerült
szinte teljes épségében kibontani, éppen Ézsaiás (Jesaja)
könyvét tartalmazta, annak teljes szövegével: az első
verstől az utolsóig. A holt-tengeri tekercsek tehát
alátámasztották az Ószövetség mai napig is használt héber
szövegének egységét és hitelességét, mivel azokkal
gyakorlatilag szó szerinti egyezést mutattak!
De nem áll rosszabbul a helyzet az Újszövetség könyveivel
sem. A bibliakritika „nagy századának” kellős közepén,
1840-ben egy fiatal tudóst, Konstantin Tischen-dorfot nevezték
ki a lipcsei egyetem professzorává, aki - kortársai
véleményével szemben - meg volt győződve az Újszövetség
könyveinek hitelességéről. Tischendorf azt tűzte ki élete
legfőbb céljául, hogy megtalálja a legrégebbi létező
újszövetségi kéziratot, amellyel igazolni lehetne, hogy annak
szövege az apostolok korától kezdve napjainkig lényeges
változtatások nélkül maradt fenn. Ezért a Közel-Keletre
utazott, hogy kolostorok és templomok könyvtáraiban ősi
kéziratok után kutasson. Végül a Sínai-félszigeten épült
Alexandriai Szent Katalin kolostorban bukkant rá a keresett
kódexre: a szemétkosárból halászta elő, éppen azelőtt,
hogy a szerzetesek mint értéktelen ócska holmit elégették
volna. Az i. sz. IV. században íródott csaknem teljes
Újszövetség azóta Codex Sinaiticus (Sínai Kódex) néven
vonult be a tudomány történetébe. Az új felfedezés az
apostolok halála és az első kéziratok közötti űrt szintén
körülbelül 200 évre csökkentette. Ezután következett az a
korszak, amikor Egyiptom homokjából ezerszámra kerültek elő
görög nyelvű papiruszok, köztük olyanok is, amelyekre
bibliai szövegeket írtak. Ezek közül a legrégebbi
újszövetségi kézirat a manchesteri John Rylands könyvtárban
őrzött kicsiny papiruszdarabka, amelyre János evangéliuma 18.
fejezetének néhány versét írták az i. sz. 120-130 körüli
időkben, vagyis az apostol halálát követő egy emberöltőn
belül! Ma is ez a legkorábbi ismert újszövetségi
kézirattöredék - ráadásul éppen abból az evangéliumból
származik, amelynek hitelességét a legtöbben vonták
kétségbe.
A Biblia nem mítosz
A Biblia könyveinek lejegyzői tudatosan törekedtek az általuk
hallott, látott vagy átélt események precíz rögzítésére.
A bibliai könyvek nem vallásos iratokként vagy mítoszokként
születtek: eredeti szándékuk szerint történetírói
igénnyel és jogi értelemben vett írásos
tanúvallomásokként jegyezték le őket. Történeti
forrásértékük - még akkor is, ha megfosztjuk nyilvánvaló
szellemi eredetüktől és mondanivalójuktól - semmivel sem
kisebb, mint bármely fennmaradt ókori történetíróé! Erre
ma már számos olyan külső bizonyíték is szolgál, amellyel
még Hérodotosz és Livius sem dicsekedhet.
„Az elmúlt században Palesztinában és a környező
országokban folyó régészeti kutatások teljességgel
átformálták a Biblia történelmi és irodalmi hátterére
vonatkozó ismereteinket. A Biblia többé nem tűnik a múlt
valamiféle magányos emlékművének, olyan jelenségnek,
amelynek semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben
megszületett. A Bibliával szemben a XVIII. és XIX. század
jelentős tudósai által megfogalmazott szkepticizmus egyre
inkább hitelét veszti. Egyik felfedezés a másik után
eredményezte, hogy egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás
értékének elismertsége” - fogalmazott a bibliai
régészet egyik legnagyobb tudósa, William Foxwell Albright
századunk harmincas éveiben. A bibliai régészet által azóta
is folyamatosan napvilágra hozott leletek között bőséggel
akadnak a kinyilatkoztatást tényszerűen alátámasztó
források is. Terjedelmi korlátok miatt ehelyütt még arra sem
vállalkozhatunk, hogy akár csak az utóbbi két-három évtized
legjelentősebb felfedezéseit ismertessük, de e felfedezések
horderejének érzékeltetésére talán egy-két kiragadott
példa is elegendő lesz.
A kövek is megszólalnak
Bálámról, a Mózes korában élt közel-keleti látnokról
manapság legtöbbeknek csak a közmondásossá vált szamár jut
eszébe. Az izraeli régészeknek is óriási megdöbbenést
okozott, amikor 1967-ben Deir Allában megtalálták „a
megnyílt szemű” Bálámnak valamikor az i. e. VIII.
században kőlapokra írt próféciáját, amelynek
szóhasználata több ponton is megegyezett a Biblia róla
szóló történeteinek frazeológiájával. Íme a bizonyíték,
hogy - nyilván nem zsidó környezetben - „szent
szövegként” hagyományozták tovább a híres jós szavait.
Nahman Avigad, az izraeli egyetem régészprofesszora a hetvenes
évek végén bukkant rá Jeruzsálemben több tucat, az első
Szentély lerombolása idején (i. e. 586) elrejtett pecsétre.
Ezeken több, a Bibliában is szereplő név volt olvasható,
köztük Jeremiás írnokáé, Báruké is. De ugyanúgy
találhatunk adatokat a bibliai tényekre, eseményekre
vonatkozóan a közel-keleti levéltárakban megőrzött
szövegekben is. Babilonban a királyi udvar számadásai
között előkerült négy ékírásos agyagtáblácska, melyeken
a fogságba hurcolt Jehójakin júdeai király és fiai neve is
szerepelt, mint akiknek élelmiszert osztottak ki. Az asszír
birodalom számos feliratos forrása beszél a királyok korában
történt eseményekről. Az Eszter könyvében szereplő
Márdokeus (Mordecháj) neve pedig Mar-du-uk-ka alakban egy
Berlinben őrzött perzsa agyagtáblán őrződött meg - és
szinte vég nélkül idézhetnénk a különféle forrásokat és
bizonyítékokat. Az Újszövetséggel kapcsolatban is számos
hitelesítő forrás került napvilágra a régészet
jóvoltából. 1961-ben olasz archeológusok Caesareában, a
régi tartományi fővárosban megtalálták Pontius Pilátusnak,
a Jézus-per egyik főszereplőjének építési feliratát. De a
Jeruzsálem környéki sziklasírok is sok meglepetést
tartogattak a kutatók számára. E. L. Sukenik professzor, az
izraeli régészet egyik úttörője egy sziklafalba vágott I.
századi sírboltban megtalálta a kürénéi Alexander családi
temetkezőhelyét, ahová ő maga, továbbá két gyermeke: Sára
és Alexander volt eltemetve. Minden bizonnyal ő lehetett az,
akiről Márk evangéliumában olvashatunk: „És
kényszerítének egy mellettök elmenőt, bizonyos cirénei
(kürénéi) Simont, aki a mezőről jő vala, Alekszándernek
és Rufusnak az atyját, hogy vigye az ő keresztjét.”
1990-ben ugyanezen a környéken véletlenül bukkantak rá egy
beomló sírboltban Kajafás főpap családi sírboltjára, ahol
egy csontládikában megtalálták földi maradványait.
„A tény szent, a vélemény szabad” - idéztük cikkünk
bevezetőjében az újságírás talán legismertebb szlogenjét.
A Bibliával kapcsolatban nálunk azonban mindeddig sokszor épp
az ellenkezője volt tapasztalható: a vélemények szentek, a
tények pedig szabadon elhallgathatók.