KÁTHAY ANDREA
Én is áldozat voltam

Játszani. Játszi könnyedséggel veszíteni Fotó: Korbely Attila

A főváros egyik túristaközpontjában gyakorta hatalmas csődület támad, s bár a panoráma szemkápráztató, némelyek tekintetét mégsem a város páratlan látványa vonzza. Nemritkán már a torony tövéből szenvedélyes kiáltásokat röpít mindenfelé a szél: „Ladys and gentlemen...” Amott egy hölgy pufog magában. Táskáját, nyakában lógó fényképezőgépét magához szorítja, miközben felháborodottan visítja: „Felcsalogatják ide az embereket, de csak azért, hogy kifosszák őket fényes nappal!” Sarkon fordul, majd tehetetlenségét alkotásba fojtja: levezetésként rázummol a Parlamentre. Eközben a kupola alatt széles mozdulatokkal gesztikuláló férfi magyaráz, percek múlva már erőteljes kiáltások hangzanak: „Bitte! Recht? Oké, oké! Tot Zicher? Warten, warten!” A német és angol keverékszavakkal előadott jelenet sajátos népi játékot idéz. A figyelem középpontjában a közismert „gyufás” vagy más néven „itt a piros, hol a piros” áll. A Buda és Pest között hömpölygő Duna összes hídjával sem tud akkora benyomást tenni a bámészkodókra, mint a „játék” szereplői, akik egy alaposan kidolgozott dráma előadásán fáradoznak. Csattognak a fényképezőgépek, míg néhány méterrel arrébb formálódik a dráma: „Hundert mark! No, Hunderttausend mark!”, már tízezresek villannak elő. A kezüknél csak a szemük jár gyorsabban. Elegáns úr lép elő a tömegből... Már észre is vették: ő a következő áldozat. A trükköt megfigyelni nehéz, majdnem lehetetlen. Beszélni pedig csak az beszél, aki már kiszállt.

Zűrös gyermekkor

Tamást szülei az 1956-os forradalom után vidéken, a nagyszülőknél helyezték el. Miután visszakerült Pestre - Tamás szerint -, azért állt négy-öt tárgyból bukásra, mert a fővárosiak nem bírták a nyírségi tájszólást. Ez persze még nem elégséges magyarázat, mi vezette őt arra, hogy évtizedeken át tiltott szerencsejátékokkal foglalkozzon. Valami más is lehetett azért a dologban, mert a rendőr százados papának sehogyan sem sikerült nagyobb hatást gyakorolni a fiára, mint a grundokon csatangoló haveroknak.
- Nyolc-kilenc éves koromtól állandóan snúroztunk, pénzzel játszottunk - meséli. - Feltűnően jó kézügyességemnek, memóriámnak köszönhetően azonban hihetetlenül gyorsan elsajátítottam a hamiskártyázás minden csínját-bínját. Így hamarosan a kártyázás lett a szenvedélyem.
A felnőtté válás nyilvánvaló jele az volt számára, hogy elhagyta a verekedéseket, és figyelme egyre inkább a pénzre orientálódott. Behúzódott a Belvárosba. Hogy is lehetett volna meggyőzni Tamást a géplakatos mesterségben rejlő páratlan lehetőségekről, amikor egy osztályvezető havi fizetését kereste meg „mellékesen” - naponta. Így aztán a kiszállás meddő fontolgatása helyett a folytonos fejlődés lehetősége inspirálta.
„Soha nem szabad leragadni, hanem fejlődni kell” - magyarázta a „szakmabelieknek”, akik húsz éve ugyanazzal a trükkel keresték az aprópénzt. Kezdheti valaki dinnye- vagy almalopással, vallja Tamás, aki ezt a gyakorlatban is kipróbálta, de szegénységi bizonyítvány, ha leragad ezen a szinten. Ha viszont az ember „továbbképezi” magát, akkor a vágyai is vakmerőbbek lesznek. És Tamás keze egyre ügyesebb, módszere egyre fifikásabb, s - ha arra volt szükség - a lába egyre gyorsabb lett. Rövid időn belül kinőtte hazánkat, „e lángoktól ölelt kis országot”: nemzetközi szinten jegyzett „játékos” lett belőle. Leginkább Franciaországot kedvelte, de ellátogatott a Szentföldre is.
„Szép lassan elhittem, hogy a bűnözés a szakmám, erre születtem - mondja. - Hülyének néztem az embereket: hiába dolgoznak, többségük mégis szegénységben él. Bezzeg én akkor keltem, akkor feküdtem, amikor akartam, tele volt a zsebem pénzzel, s a végén már húszmilliókban gondolkoztam. Ezzel együtt gyakran kerültem hullámvölgybe, úgy, hogy szinte mindent elveszítettem. Mindenáron meg akartam gazdagodni, és az utazás, a tenger, a kaland utáni vágy szinte észrevétlenül helyezett rá egy meghatározott pályára. Oda-vissza, teljes mértékben kimerítettem a Btk-t. Egy idő után azonban már senkiben sem bíztam, hiszen kölcsönösen becsaptuk egymást. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy kiben lehet egyáltalán megbízni? Csak magamban. De már ez sem hangzott jól igazán.”

Piros

Tamás csendesebb vizekre evezett. Hallott róla, hogy az autópiacon több százezer forintok mozognak olyan emberek kezében, akik se valutázni, se nyelvet beszélni nem tudnak, csak az „itt a piros, hol a piros” nevű játékot űzik. Gondolkodóba esett: minek strapálja magát, amikor játszi könnyedséggel is kereshet. Tamás ebben sem volt tehetségtelen. Rövid idő alatt lepipálta a pancserokat.
„Néhány hónap alatt már autókat, 200 grammos aranyakat nyertem el ezzel a játékkal” - meséli, majd így folytatja: „Az alvilági élet nélkülözhetetlen eszköze nem csupán a kézügyesség, hanem a kommunikációs képesség és az emberismeret - magyarázza -, hihetetlen sebességgel kell reagálni, dönteni, válaszolni. A speciális nyelvezet mellett bizonyos mozdulatok életbevágó jelzéseket is hordozhatnak. Egy hatásos játszma kedvéért mindent be kell dobni.”
A szerencséseknek, akik még nem találkoztak Tamás egykori barátaival, elmondjuk: a gyufás játék során három lefordított gyufásskatulyát kevernek meg, közben az egyik alatt ott lapul a gumigolyó. Egyszerű a feladat: egy-egy tekerés után azt kell kitalálni, melyik skatulya rejti a golyót. Egy „beépítetlen” játékos győzelmét azonban lehetetlenné teszi, hogy a kérdéses golyót - egy-egy keverés során - észrevétlen mozdulattal kiveszik, s ha kell, legalább olyan észrevétlenül vissza is teszik. A helyzet hitelessége végett néhány beépített ember nyer. Vagy szándékosan veszít olyan helyzetben, amikor a kívülállók jól nyomon követhették a golyót. Aztán ezen felbuzdulva beszállnak mások is...
„Nagy huncutság és rengeteg apró dolog szükséges ahhoz, hogy több százezret nyerjen valaki naponta - mondja Tamás, aki havonta csillagászati összegeket keresett a kis piros golyóval. - Ahhoz már igazán profinak kell lenni. A végén annyira kidörzsölődtem, hogy akár két-három ember munkáját is el tudtam látni. Olyan fokozatosan csaptam be az embereket, hogy aki egyáltalán nem gondolta, éppen az lett a következő áldozat. Sőt, a végén már én is áldozat voltam. Borzalmas nem?” Tamás életében a fordulat akkor kezdődött, amikor második gyermekük, Ágika születése után a felesége, Klári, megbetegedett. Rákos vese- és gyomordaganat miatt műtétre várt, ezért segítségre volt szükségük. A hirdetésükre jelentkező nyolcvan babysitter közül választották ki a legmegfelelőbbet, aki mindig nagyon készséges és feltűnően nyugodt volt.

Nagyban a „nagybanin”

„Egyik este öt óra helyett hét órára érkeztünk haza - emlékezik Tamás. - Sajnos elkéstünk, magyarázkodtunk, mire ő azt mondta, hogy semmi baj, csak neki gyülekezetbe kell mennie. Bevágódtunk a kocsiba és máris indultunk a Vasas Folyondár utcai sportcsarnokába.” A zene ott fogta a társaságot.
„A prédikációt hallgatva egyre előrébb mentem - mondja Tamás.
- Ahogy lopakodtam egyre előrébb, valaki megállított, hogy hova megyek? Meg akarok térni? Én teljesen tájékozatlan voltam ilyen dolgokban, azt se tudtam, miről beszél. Templomban kétszer jártam életemben - egyik alkalommal a perselyt fosztottam ki.”
Tamás sírva ment előre a lányával, a felesége alig tudta utolérni: „A megtérésemet követő reggel arra ébredtem, hogy szinte lángol az egész testem. Ijedtemben pofozgattam magam: normális vagyok? Elkezdtem olvasni az Ószövetséget, és csak akkor nyugodtam meg, amikor a csipkebokorhoz értem: ott is volt láng.”
Megkezdődött Tamás küzdelme a bűnöző életmód felszámolásával. Nem volt könnyű, mivel máshoz nem értett. A családot pedig el kellett tartani. Csak valahogy a bűnözés már nem esett jól többet. Hamarosan elérkezett felesége műtétjének napja is: a család, és az orvos legnagyobb meglepetésére eltűnt az egyik daganat, a másikat pedig likvidálták. Tamás a nagybani piac forgatagában kezdte meg munkás hétköznapjait. Az első nap sikerélménye után, amikor is sikerült megdupláznia magával vitt pénzét (munkától még ennyi hasznot sem remélt), idővel egyre nagyobb lelkesedéssel alkudozott. „Tanulatlan voltam, azt sem tudtam, hogy mit veszek. De belejöttem pikkpakkra. Helyzetfelismerő képességemet, azt hiszem, itt is kiválóan tudom kamatoztatni. Már tele van a bukszánk. Megdolgozok érte.”