LEONYID GANKIN
Házasság majd a győzelem után

A kurdisztáni hegyek között. A harcosok kedvence a sünhús Fotó: Sygma

A Közel-Kelet kellős közepén, Törökország, Irán, Irak és Szíria találkozásánál, a kurdisztáni hegyekben egy fegyelmezett, állig felfegyverzett, 15 ezer fős gerillasereg harcol évtizedek óta. A Kommerszant című orosz lap riportere eljutott a kurd felkelők titkos főhadiszállására, ahol váratlan élményekben volt része.
Már napok óta egy közel-keleti városban várakoztunk az indulásra. Egyszer csak megérkezett értünk egy fedett furgon, és kezdetét vette nem mindennapi utazásunk a kurd felkelők tartományában. Többórás zötykölődés után a távolban hatalmas hegyvonulat sötét körvonalai tűntek fel. Hamarosan megérkeztünk első szálláshelyünkre, ahol a házigazdák nagy vendégszeretettel és észrevehető tisztelettel fogadtak bennünket. Másnap már furgon nélkül, gyalog folytattuk utunkat. Eleinte egy hegyi ösvényen haladtunk, majd az is eltűnt, és a sziklákon kellett tovább kapaszkodnunk. A sziklamászás közben értettem meg a hagyományos kurd népviselet egyik fontos darabjának, a húsz méter hosszú, derékra csavart sálnak a jelentőségét. Míg én nagy nehézségek árán a függőleges sziklafalakat kerülgettem, addig társaim sáljukat mászókötélként használva, játszva tornászták fel magukat a szédítő csúcsokra, ahol aztán türelmesen üldögélve bevártak.
Kezdtünk elfáradni. Egy idő után vettem a bátorságot, és megkérdeztem, hogy messze vagyunk-e még a határtól? „Már messze” - hangzott a válasz. Hamarosan észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Hirtelen egy ember sötét sziluettje tűnt fel előttünk. Amolyan igazi, hús-vér partizán volt, az elmaradhatatlan Kalasnyikovval a vállán. A férfi - miközben sűrűn mutogatott a távoli hegyek felé - rövid helyzetjelentést adott kísérőinknek kurd nyelven. A kurd felkelők ma is olyanok, mint ahogy a régi metszeteken ábrázolták őket: igaz, a bajuszuk nincs már olyan kackiásra kipödörve, és eltűnt a hagyományos görbe szablya is. A nemzeti viseletnek számító bő gatyához sokzsebes „túlélőmellényt” hordanak, amelyben a töltények, gránátok és kések mellett könyveket hordanak magukkal. A kurd gerillák tanult emberek: legtöbbjük elvégezte a középiskolát, sőt többen az egyetem befejezése után csatlakoztak a felkelőkhöz.

A gerillák mindenről készek lemondani. Fotó: Leonyid Gankin

A második nap végére megérkeztünk a törökországi kurdok főhadiszállására. Egy sziklabarlangban találtuk magunkat, a padló cementezett, a falak zöldre festve. Itt kapott helyet a vezérkar, a raktárak, a kórház, továbbá egy fegyverműhely is, kisebb esztergapadokkal. Az áramot saját generátor szolgáltatja, és a bejárat közelében egy ultramodern műholdvevő van felszerelve. A partizánok főleg a Brüsszelből sugárzott kurd emigráns tévéadást nézik. Nekem úgy tűnt, hogy a felkelőket a háborún és a politikán kívül nemigen érdekli más. Igaz, mikor valaki véletlenül átkapcsolt a természetfilmeket sugárzó csatornára, a közönség a hatalmas hegyek láttán elismerően morajlott fel. A sünökről szóló film is nagy élénkséget váltott ki közöttük; mint kiderült, ez a harcosok egyik csemegéje a hegyekben: „Olyan a húsuk, mint a madaraké” - magyarázták. Szerencsére délben más menüt tálaltak fel: báránysültet kaptunk rizzsel. Amikor rá akartam gyújtani, minden esetben külön engedélyt kellett kérnem a parancsnoktól, Botan Saanduntól, aki tejfölszőke hajával inkább egy svédre, mintsem kurdra emlékeztetett. „Mi nem cigarettázunk - magyarázta. - Először is a füst könnyen elárulhat minket, másodszor: ennyi embert nehéz lenne ellátni dohánnyal, harmadszor pedig - és ez a legfontosabb -, a cigaretta a függőség és a gyengeség kifejezője.” A partizánok készen állnak arra, hogy lemondjanak mindenről, ami akadályozhatja őket a harcban. Nemcsak a dohányzást utasítják el: nem fogyasztanak alkoholt, és az intim kapcsolatokat sem nézik jó szemmel, annak ellenére, hogy sok nő van közöttük. Alapelvük szerint: „Házasság - majd a győzelem után”.
A kurdok nincsenek híján a fegyvereknek és a muníciónak. Ezekért utazni sem kell, a hegyi ösvényeket jól ismerő kereskedők bármelyik „tűzfészekbe” elhozzák a rendelt árut. A pénz nem számít: a legtöbb támogatás az emigráns kurdoktól érkezik a kurdisztáni hegycsúcsok közé. Csak Németországban félmillió kurd várja, hogy a hontalanság évszázadai után egyszer talán saját hazájukba költözhetnek. Addig is a fegyver, a pénz és a harcosok - a közel-keleti tradíciók szerint - szabadon áramlanak az országhatá-
rokon keresztül.
(Forrás: Kommerszant Vlaszty, 1998. február)