Szent Péter Budapesten

Délutáni kávézás Jancsó Miklóssal, aki demokráciáról, szabadságról, hitről beszél. Fiatalos derűvel, az öreg emberek bölcsességével.

Beszélgetés Jancsó Miklós filmrendezővel

TIHANYI PÉTER

Jancsó Miklós. „Úgy érzem, mintha egyedül lennénk.” Fotó: Somorjai L.

- Kevesebbet látunk mostanában. Mi izgat, mi érdekel téged mostanában? Elsősorban nem mint filmest kérdezlek, hanem mint magánembert és közéleti személyt.
- Elég furcsa, de van egy tinédzser fiam.
- Ez miért furcsa?
- Mert már a legtöbb unokám is idősebb, mint ő. Szóval nagyon érdekel az élete, a jövője. Érdekes, ahogy a világot látja ez a korosztály. Elég zárkózott srác, olyan, mint én, nagyon nehéz kihúzni belőle valamit. De talán rajta keresztül meg tudom érteni és meg tudom ítélni a tinédzser furcsa világát. A társadalomban meg, mondjuk így, a „hendikeppeltek” érdekeltek, a cigányok, a kisebbségek, tehát akiket úgy általában nem nagyon szeretnek, akiket elnyomnak és leírnak az emberek.
- Miért izgat ez téged?
- Mielőtt a magnót bekapcsoltad volna, beszélgettünk a filmszemléről, emlékszel?
- Persze.
- Azt mondtam, hogy az amerikai filmek soha nem szolgálnak emberellenes dolgot. Sőt, még ha mondjuk emberellenes dologról beszélnek, akkor is a szabadság szemszögéből teszik és a szabadság mellett állnak, és soha nem az elnyomást prédikálják. Még a rossz amerikai filmek is üzenetükben tisztességesek. Tehát érdekel az, hogy a szabadság, az elfogadás különböző szituációkban - egy népcsoport, egy felekezet, vagy egyszerűen valami módon másképp gondolkozók közössége esetében - miért működik olyan nehezen?
- Ez mintha mindig így lett volna. Valakik mindig elnyomnak másokat. Téged a miértek izgatnak?
- Igen, a miértek, és ezeknek a csoportoknak, embereknek, rétegeknek a társadalomban való elhelyezkedése. Meg az, hogy az emberiség nagy álmai, hogyan és miért csúsznak el állandóan, és miért futnak vakvágányra. Most a március 15-ét fogjuk csinálni, és az idén a francia forradalom jelszavai lesznek kiírva: „Szabadság, testvériség, egyenlőség.” Ez lesz a szlogen. Tehát érdekel, hogy ezek a gyönyörű nagy álmok miért ilyen nehezen egyeztethetők össze. A szabadság az egyenlőséggel, vagy a testvériség az egyenlőséggel. Az engem érdeklő egyik alapkérdés, hogy az emberiség nagy kátyúiból van-e kiút és mi a kiút. Azok az utópiák, amiket az emberiség ez ügyben megkísérelt, enyhén szólva nem nagyon sikerültek. Itt van például ez a szocializmusnak nevezett akármi. Ezzel kapcsolatban van egy jópofa sztorim. Tudod, én sokáig éltem Itáliában. Mikor elmentem Magyarországról, az volt mindenütt kiírva: „Szocializmust építő hazánk”. És mikor megjöttem, ez volt kiírva: „Szocialista Magyarország”. Első alkalommal, amikor Aczéllal találkoztam, megkérdeztem tőle: mondja, ki döntötte el azt, hogy ez már a szocializmus? Akkor azt mondta nekem: „Maga ne hülyéskedjen velem.” Szóval ez volt a válasz.
- A szolidaritás, illetve a gyengék, az elesettek vagy az el nem fogadottak mellé való elvi odaállás mikortól vált ilyen fontossá az életedben?
- Pontosan fogalmaztál, mert azért ez valóban csak egy elvi, erkölcsi odaállás. Hogy mikortól? Talán akkor kezdődött, amikor Antall Jóskáék egy olyan társadalmi képletet akartak itt megvalósítani - illetve visszaállítani -, amivel egy egész ország szemben állt. Akkor azt gondoltam - sok más barátommal együtt -, hogy talán nem kéne az országot még egyszer belevinni olyan dolgokba, amik egyszer már tragédiákhoz vezettek. Egyes emberek hirtelen kinevezték magukat „jujj de magyarnak” meg „mély magyarnak”, minket meg szépen leidegeneztek, hogy nem vagyunk igazán magyarok. Na, ezt nem akartuk, hogy ez a világ visszajöjjön. Hála Istennek, az ő médiájuk most szűkebb, mint azelőtt volt, így csak reménykedni tudok benne, hogy nem terjed ez a gondolat. Nem vagyunk különbek másoknál, éppannyira emberek vagyunk, mint például a szlovákok, zsidók, angolok, romák vagy bárki más.
- Két évvel ezelőtt Jeruzsálemben részt vettél egy jubileumi konferencián. Ez is valamiféle elvi vagy erkölcsi „odaállás” volt részedről?
- Igen, ez teljesen konkrét dolog volt. Azt a politikai álláspontot próbáltam demonstrálni szerény személyemmel - sok ezer barátommal együtt -, hogy Jeruzsálem Izrael fővárosa. Mellesleg nagyszerűen éreztem magam.
- Hosszú évek óta nem csináltál nagyjátékfilmet. Mi az oka ennek? Nincs igazán kedvedre való téma vagy forgatókönyv? Vagy valamilyen művészi, emberi megfáradás, vagy egyszerűen csak nincs kedved pénz után futkosni?
- Nézd, 77 éves vagyok. Mondhatom, a kenyerem javát már megettem. Már az, hogy ennyit éltem és elértem, nagyon nagy ajándéka az életnek, pláne így, hogy teljesen egészséges vagyok. De tulajdonképpen semmilyen értelemben nem érzem magam fáradtnak. A konkrét kérdésedre válaszolva, tudod az a kor, amikor az úgynevezett nagy filmeket csináltam...
- A „Szegénylegények”-re és a„ Csillagosok és katonák”-ra gondolsz?
- Pontosan. Szóval az a kor egyszerűbb volt. Ugye, a szembenálló felek tiszta képletet jelentettek. Volt egyszer az úgynevezett hatalom és voltak az elnyomottak. Ebben a helyzetben könnyű volt eligazodni. De ma hogyan fogod meg a dolgok lényegét, mi a mai világ problémáinak lényege? Nagyon nehéz meglátni, megfogalmazni, és egy történetben mindezt elmondani. Azt mondhatod, hogy ez egy rettentő „tohu va bohu”, látod a nagy elszegényedést, bűnözést, reményvesztettséget, perspektívátlanságot. Ezek olyan konfliktusok, amikre nagyon nehéz válaszolni. A mozgókép, mint műfaj, igazából nagyon primitív dolog. Ha filmet nézel, mindenképpen keresel benne egy sztorit, akkor is, ha nincs benne. Igazából nem tudom, hogy egyetlen film fel tudja-e vállalni azt, hogy válaszol ezekre a kérdésekre. Olyan egyszerűen lecsupaszítani egy sztorit, amilyen például a „Szegénylegények” volt, ma már szinte-szinte lehetetlen. Az igazság az, hogy nagyon nehezen tudnám megragadni egy történetben a mai helyzetet. Nem nagyon szeretnék például két gyilkosról vagy három prostituáltról filmet csinálni. Erre én alkalmatlan vagyok. Ennek ellenére, már elkezdtünk volna forgatni tavaly egy játékfilmet, de a munkák megkezdése előtt hirtelen meghalt a főszereplőm, Marcello Mastroianni.
- És miről szólt volna a film?
- Az alapsztori az a jópofa ötlet volt, hogy Szent Péter megjelenik a mostani Budapesten, és mindenféle furcsa helyzetekbe keveredik. Teljesen a Mastroianni szerepe lett volna.
- Most akkor ugrott az egész?
- Nem, folynak már tárgyalások más színészekkel, de egy nemzetközi szereposztásnál ez elég lassan megy.
- Ahogy így beszélgetünk, egy higgadt úr benyomását kelted, aki fölülről tudja látni a dolgokat. Derű, nyugalom és szeretet árad belőled.
- Kedves vagy, és nagyon megtisztelő, amit mondasz. Különben tényleg sok mindenen túl vagyok már, sok mindent láttam és megéltem. Bár erre azt szoktam mondani, ha tíz évvel korábban születtem volna, tehát ha most tíz évvel idősebb lennék, az jobb lenne, mert akkor láttam volna Károlyi Mihályt is, meg Kun Bélát is, és így egy teljes korszakát átláttam volna szeretett hazámnak. Az ember, amikor fiatalabb, és elkezdi csinálni a munkáit, akkor idegesebb és felfokozottabb állapotban van. Most már tényleg van bizonyos rálátásom, de csak bizonyos dolgokra. De nem vagyok nagyon nyugodt, nem is a magam sorsával, életével kapcsolatban - az már úgy-ahogy rendben van. Inkább azok miatt a borzalmas ellentmondások miatt, amelyek Magyarországot, de az egész emberiséget is feszítik. Tudod, én nem vagyok hívő, de elég sokat forgatom a Bibliát, és ha az ember az Ószövetséget olvassa, akkor megtudhatja, hogy milyen az ember és milyen az emberiség. Úgy látom, hogy nemcsak nálunk Közép-Európában, hanem más, távolibb kultúrákban is megpróbálnak az emberek valamifajta nyugodtsággal, vagy úgynevezett „bölcsességgel” védekezni. Régen sokszor voltam olyan hólyag, hogy azt hittem, a világ sorsába bele lehet szólni. Hát ezen már rég túl vagyok. Azt hiszem, hogy az embernek először is magával kell elszámolnia a saját életével. Én rettenetesen tisztelem azokat, akik hisznek. Úgy gondolom, talán nekik könnyebb, mert ők végül is egy földön túli világgal kommunikálnak, és ahhoz mérik magukat.
- Milyen belső késztetésből szoktál a Bibliához nyúlni, hiszen feltűnően sokszor idézel belőle és beszélsz róla?
- Nézd, ha rossz a kedvem, akkor a fejem fölött lévő polcról leveszem az Újszövetséget vagy az Ószövetséget, de a Tóra is ott van.
- Megnyugtat?
- Nem is tudom. Nem mindig nyugtat meg, de mindig ad valamit. Kedvenc történetem a Dávid király története, ami egy fantasztikus regény. De ez a könyv is inkább elgondolkoztat, mint megnyugtat, mivel ennek a szent királynak az élete elég ellentmondásos volt. De mint emberi történet csodálatosan szép. Hogy miért olvasom a Bibliát? Én mindig úgy érzem, mintha egyedül lennénk, mintha nagyon magunkra lennénk hagyatva itt a földön. Így a zsidó-keresztény Biblia is számomra egy kétségbeesett keresése annak, hogy talán mégsem vagyunk egyedül. És hát természetesen a legnagyobb kérdésekre keresem a választ: hogy mi végre vagyunk a földön? Úgy gondolom, évezredek óta szeretne választ kapni az emberiség, sőt azt hiszem, mindenfajta kultúra ezt a kérdést próbálja feszegetni.
- És szerinted mi végre?
- Erre nem tudok válaszolni.
- Mondd, Miklós, tulajdonképpen te miért nem vagy hívő?
- Egy rövid történettel válaszolok neked erre. Lehet, hogy viccesnek tűnik, de nem így gondolom. Egy nagyon jó barátomtól, aki hívő, megkérdeztem egyszer: mondd, te miért lettél hívő? Erre ő azt válaszolta: azért, mert találkoztam Jézus Krisztussal. Erre én azt mondtam neki: ha legközelebb találkozol vele, mondd meg neki légy szíves, hogy én is szeretnék vele találkozni.