Az utóbbi időben japán iskolákban megdöbbentő
gyilkosságok sorozata történt. A Newsweek magazin
beszámolója szerint tizenéves iskolások több esetben
halálra késelték tanáraikat, mert azok
„felbosszantották” őket. A tragikus kimenetelű
támadásokat nem előzte meg semmilyen deviáns vagy beteges
magatartás. Joggal vetődik fel a kérdés: mi késztet
egészséges, konszolidáltnak tűnő családban felnövő
gyermekeket arra, hogy emberi életeket oltsanak ki. A HVG
februári számában a sorozatgyilkosságokat kutató írásban
Antalfai Márta pszichoterapeuta, az ELTE pszichológiai
tanszékének adjunktusa a következő véleménynek adott
hangot: „Főleg a fiatalság körében divatozó, minden áron
túlélő, erőszakos és érzelemmentes filmhősök
szerepvilágát teszik magukévá a gyilkosságot elkövető
fiatalok”. A japán esetek kapcsán is feltehetjük a
kérdést: felelősek-e a mai erőszakfilmek a gyermekek
ilyenfajta „kitöréseiért”?
A bajor Igazságügyi Minisztérium felmérése szerint a
gyerekek 14 éves korukra már több mint 14 000 gyilkosság
szemtanúi lehetnek, csak a televízió jóvoltából. A kutatók
szerint az erőszakos cselekményeket látva a fiatalok
eltompulnak, és a borzalmakat egy idő után normálisnak
tartják, és fennáll a veszély, hogy a látvány életre kelve
„lelép” a vászonról.
Réz András filmesztéta a Hetek kérdésére válaszolva
elmondta, hogy megfigyelése szerint a gyerekek ingerküszöbe ma
egyre magasabbra kerül: a kezdetben elborzasztó jelenetek egy
idő után beépülnek a mindennapjaiba, és már nem
korbácsolja fel az érzelmeit. A probléma Réz András szerint
ott kezdődik, amikor az alapértékeket a gyerek a médiából
veszi át, és kialakulatlan erkölcsi érzék híján semmit sem
képes visszautasítani belőle. Az élményeivel magára maradt
gyerek rabja lesz a médiának, abból táplálkozik, azon nő
föl. Réz azt is leszögezte, hogy egy normálisan
szocializálódó gyerekre önmagában egyetlen film sem hat
úgy, hogy ilyen szélsőséges cselekedetekre legyen képes, a
normális szocializálódáshoz viszont feltétel lehet az
erőszakfilmek szülői cenzúrázása, a kör tehát szűkül.
Vekerdy Tamás gyermekpszichológus a Heteknek beszámolt
azokról az utóbbi időben végzett kutatási eredményekről,
amelyek kétségtelenné teszik az erőszakosság, az
agresszivitás növekedése és a mai filmkultúra
összefüggését. A kísérletek során olyan kilenc év
körüli gyerekeket vizsgáltak, akik feltűnően sokat néztek
agresszív filmeket. Tíz év múlva az újabb felmérés azt
mutatta, hogy ezek az immár húsz év körül járó fiatalok
társaik közül kitűntek agresszivitásukkal.
Több oka is lehet annak, ha egy gyermek folytonosan az
erőszakfilmek megtekintésében leli örömét. Vekerdy
kifejtette, hogy a kisebb gyerekek ösztönösen utánozzák a
valóság és a filmek által kínált szerepeket, szokásokat. A
szerepek egyoldalú kínálata ezekben a filmekben lassanként
bekebelezi a gyerek személyiségét, átveszik a sokszor látott
- és megcsodált - hőstípus problémamegoldó
mechanizmusát, és ha a szülő addig nem vette komolyan a
filmvászon eseményeit, lehet, hogy egy nap kénytelen lesz a
saját lakásában szembesülni a „hős” tetteivel. A
szakember véleménye az, hogy a család, a társadalom és a
média egyaránt oka a gyerekek által elkövetett véres
kimenetelű eseteknek. A virtuális világ szerepmintái tálcán
kínálják magukat, csak nézni kell, hogy azzá váljunk, amit
látunk.
Carl Gustav Jung, a híres svájci pszichoanalitikus műveiben
kifejti, hogy nemcsak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is
természetes hajlama a szerepekkel való azonosulás. Jung az
emberek személyiségét két részre osztja: az egyik a
társadalmi elvárásokra épülő szerepek eljátszása, a
másik az árnyékszemélyiség, amelyet Jung szerint démonikus
erők is hajtanak. A filmek kínálta szerepeket a gyermek
elraktározza, de akár 10 év múlva, akár váratlan események
kapcsán a bensejéből előtörhetnek ezek az indulatok.
Kulifai Mónika pszichológus ehhez még hozzáfűzte azt is,
hogy a fiúknál az erő és a férfiasság jelképévé válnak
a filmben látott hősök, és azok viselkedésmintáit a
gyerekek teljesen átveszik.
Király Jenő filmesztéta szerint a mai erőszakfilmek sokkal
kegyetlenebbek, mint a régebbiek. A hongkongi harcművészeti
film ma újra virágkorát éli, de a folklorisztikus elemeket
elhagyva amerikai mintákat követ, ami egy sokkal sivárabb,
keményebb világot tükröz. A filmesztéta kifejtette azt is,
hogy tapasztalata szerint a filmvásznon látható kegyetlen
jelenetek kevésbé zaklatják fel a gyerekek érzelem- és
fantáziavilágát, mint a mai filmkultúrát teljesen átszövő
nyers sze-xualitás.Véleménye szerint a szexjelenetek
megemészthetetlenek a gyermek-lélek számára, ezeket a
részeket sokkal komolyabban is veszik, mint a gyilkosságokat. A
filmesztéta határozott állítása az, hogy a nemiség ilyen
fajta „reklámozása” jelentős befolyást gyakorol a
fiatalok életére. Ugyanakkor Király Jenő sem cáfolta, hogy
az erőszakfilmek rendszeres megtekintése növelheti a
gyerekekben az agressziós szintet, és elgondolkodtatónak
tartja, hogy a gyilkosok többsége ma az átlagban 17-20 éves
fiatalok köréből kerül ki.
Hogyan viszonyulnak a szülők a televízió képernyőjén
kínálkozó és a videotékákból kölcsönzött erőszakos
filmekhez?
Vannak családok, ahol az ilyen képkockák szinte folyamatosan,
egész nap peregnek, függetlenül attól, hogy leül-e
valamelyik családtag a doboz elé. Akadnak olyan szülők is,
akik éppen az erőszakfilmektől remélték túlságosan
szelídnek vélt, visszahúzódó kislányuk
„szocializálódását”. Elképzelésük első fokon nem
vált be, a kislány személyisége továbbra is befeléforduló
maradt. A jövő azonban rejtegethet nem várt eredményeket…
Vannak szülők, akik egyáltalán nem engedik, hogy a véres
esti filmek elé üljenek csemetéik, a rajzfilmeket azonban nem
válogatják meg. A Cartoon Network adásai elé ülő kicsiknek
például nincs sok választásuk, többnyire erőszakos és még
erőszakosabb „mesék” közül láthatnak egyet - vagy
többet.
Vekerdy Tamás pszichológus a filmek helyett inkább a
mesemondást ajánlja a szülőknek. A mesehallgatáskor maga a
gyerek készít „illusztrációt”: korának,
személyiségének megfelelő belső képsorokat. Nem árt persze
megválogatni, mit olvasunk fel. Vekerdy megjegyezte azt is, hogy
a legjobb, ha a magunk által kitalált mesét mondjuk el a
kicsiknek. Ez természetesen igényel némi szülői fantáziát,
de ami még ennél is fontosabb, így magunk nyújthatunk olyan
szerepmintákat a gyermek számára, ami felkészítheti az
életben adódó helyzetek megoldására. A nagyobb gyerekek
szülei is jól teszik, ha megnézik, milyen film elé ül a
csemetéjük. A látszólag befelé forduló, szüleikkel szemben
lázadóan viselkedő kamaszok is igénylik a bizalmas, őszinte
beszélgetéseket. Ennek hiánya is a virtuális valóság felé
fordíthatja az érdeklődésüket, és sokszor jobban ismerik
kedvenc filmjeik szereplőit, mint a saját családtagjaikat. A
bizalmas beszélgetések légkörének kiépítése - ha nem
alakítottuk ki már kisgyermekkorban - fokozatos, sok
türelmet és kitartást igénylő munka lesz, mégis
mindenképpen megéri az idő- és energiabefektetést. A szülő
így sikeresen a képernyő és a gyerek közé kerülhet, és a
kamaszodó fiatal érzelmi viharaiban a virtuális szereplők
helyett valóságos segítséget nyújthat.