Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ IBOLYA ANNA
Az elkeseredett tartomány

Koszovó-Metohija Szerbia legdélibb részén fekvő, Albániával és a volt jugoszláviai tagállammal, Macedóniával határos terület. Az 500 éves török megszállást átélt Koszovó kicsiben tükrözi az egész Balkán etnikai és vallási sokszínűségét. A térség az ortodox szerbek, a muzulmán albánok és a katolikus horvátok, illetve albánok révén évszázadok óta három hatalmi érdekszféra ütközőzónája.

Az ortodox szerbektől eltekintve a legnagyobb csoportot az albán etnikum alkotja, amely már 1912-ben is mintegy a lakosság felét tette ki. Az 1920-as években elkezdődött a régió „szerbesítése”, főleg az első világháborús katonák családjainak betelepítésével. A telepítés fő célja a Szerbia számára kedvező etnikai egyensúly megteremtése volt. Az albán lakosságnak nem voltak iskolái, amit - bizonyos mértékig - az albán elit által fenntartott iszlám vallási oktatás próbált pótolni.
A második világháború idején, 1941-ben Albánia bekebelezésével Koszovó olasz protektorátus alá került. A szerb történetírás szerint ebben az időszakban mintegy százezer szerbet üldöztek el a tartományból, míg 1941 és 1945 között 75 ezer albániai albán áramlott be. Mussolini bukása után Koszovó közvetlenül a náci Németország fennhatósága alá került, ami további szerb menekült hullámot váltott ki Szerbia belső területei felé.
Koszovó-Metohija határai a történelem folyamán először 1945-ben jelentek meg a mai formában. A Szerbia részét képező tartomány az újjászülető Jugoszlávia része lett. Szerb értékelés szerint a jugoszláv politika támogatta az albán betelepülést annak reményében, hogy az Albániával fenntartott jó viszony alapja lehet egy Jugoszláviát, Bulgáriát és Albániát tömörítő Balkán Szövetségnek.
A kommunista Jugoszláviában Koszovó-Metohija autonóm tartomány státuszt kapott. A jugoszláv-albán határ mentén azonban ekkor is állandó volt a feszültség. Ennek eredményeként a rendőrségi kontroll is folyamatosan növekedett a régióban. A tiltott fegyvertartás elleni szüntelen hajsza nemcsak az albán lakosságot, de a szerb ortodox egyház vezetőit is sújtotta.
Koszovó történetében újabb fordulópontot jelentett 1989 tavasza, amikor a tartomány Jugoszlávián belül önálló köztársasági státuszt követelt magának. A felhívásra a belgrádi kormány szigorú elnyomó intézkedésekkel reagált: mindennapossá váltak a letartóztatások és tisztogatások, melyeknek révén a szerb-albán konfliktus tovább éleződött. A szerbek minden erejükkel azon voltak, hogy megakadályozzák az albán elszakadási törekvéseket. 1989 márciusában egy csapásra megszűntek a Vojvodina és Koszovó-Metohija tartományok számára a titóista alkotmányban biztosított kedvezmények. Az alkotmánymódosítás eltörölte a tartományi törvényhozás vétójogát a Szerb Köztársaság törvényhozása fölött, és a nemzetközi kapcsolatok ellenőrzését kizárólagosan a Szerb Köztársaság kezébe adta. 1990 júliusára népszavazást tűztek ki a szerb alkotmány újabb módosításáról. Az új alkotmány alapján Koszovó ugyan megőrizte volna tartományi státuszát és területi autonómiáját, de a törvényhozással kapcsolatos minden jogát elvesztette volna.
Válaszul 1990. július 2-án Pristinában a koszovói albánok kikiáltották Koszovó Köztársaságot, és elfogadták saját alkotmányukat. Az elszakadási kísérletet szerb oldalról rendőrségi megtorlás követte, melynek nyomán kialakult a mai - a nemzetközi közösség szerint is tarthatatlan - helyzet. Koszovó bojkottálja a szerb parlamenti választásokat, létrehozta saját adminisztratív, oktatási és egészségügyi rendszerét, melyeket a szerb rendszerrel párhuzamosan működtet.
A nyolcvanas évek közepén egész Európa számára világossá vált, hogy a kommunizmus bukása önállósodási tendenciákat indít el Jugoszláviában. Egyértelmű volt, hogy egy olyan soknemzetiségű államban, mint Jugoszlávia, az etnikai alapon történő szakadás csakis polgárháború alapján lehetséges. Az adott körülmények között az Európai Unió eleinte megpróbálta fenntartani Jugoszlávia területi egységét. A kezdeti szlovén, horvát, macedón és bosnyák függetlenségi törekvéseknek - amelyek az etnikai határoktól eltérően tartományi határokon belüli függetlenséget követeltek - 11 ellenzője volt az Európai Unióban. Egyedül a tizenkettedik tag, Németország pártolta - saját balkáni hatalmi törekvéseit szem előtt tartva - az államszövetség feloszlását, és akaratát sikerült is keresztülvinnie. Ennek oka részben az Európai Unión belüli német gazdasági és politikai túlsúly, részben pedig a többi tagország közömbössége volt.