RUFF TIBOR
Keresztény megújulási mozgalom

Az elmúlt évben a média olyan világorgánumai, mint a Time folyóirat vagy a CNN kitüntetett figyelemmel fordultak a „pünkösdi-karizmatikus mozgalom” néven közismert keresztény irányzat tevékenysége felé - kinyilvánítva egyúttal, hogy e mozgalom egyes megnyilvánulásai (konkrétan például az egymillió férfi részvételével Washingtonban tartott konferencia vagy a szintén egymilliós brazíliai istentisztelet) immár átlépték azt a határt, amelyen túl társadalmi hatásuk megérdemli a világ figyelmét.

Ehhez hasonlóan több nemzet - köztük Magyarország - érzékeli már határain belül is ugyanezt: az elmúlt évtizedekben mintegy a semmiből „ismeretlen eredetű”, de annál gyorsabban növekvő, „magas hőfokú” keresztény közösségek léptek a társadalom porondjára. Kik ezek? - teszik fel sokan a kérdést. Honnan kerültek elő ilyen hirtelen?
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom e század elején indult el, nem előzmények nélkül. Létrejöttét megelőzte a kereszténység múlt századi világméretű válsága, amelyben a túlhajtott racionalizmus, a bibliakritika, a materialista világnézet egyeduralkodóvá válása a hívők elbizonytalanodásához, a hitélet intenzitásának elvesztéséhez, a keresztény értékrendből való kiábránduláshoz és az egyház elvilágiasodásához vezetett. Sok keresztény kezdte intenzívebben keresni az Istennel való személyes, szoros kapcsolat örömteli, inspiráló és életet adó élményét, amely szembetűnően jellemzi a Biblia beszámolóit. Sokak érdeklődése a Szentléleknek az Újszövetségben gyakran említett természetfeletti „ajándékaira”, „karizmáira” terelődött, amelyek működése az ősegyház mindennapjainak „természetes” részét képezte. Talán érdemes számba venni e kilenc ajándékot a Szentírás leírása alapján: a nyelveken szólás (glosszolália), amely egy ismeretlen, természetfeletti nyelven történő beszéd képessége; a nyelvek magyarázata az előbbi „lefordítására” kapott képesség; a prófétálás, értelmes, de isteni eredetű, eksztatikus igehirdetés, amelynek során az emberen keresztül maga Isten szól; a bölcsesség és a természetfeletti ismeret beszéde, amely az előbbihez hasonlóan Isten üzenetét különleges, szellemi belátással tolmácsolja; a gyógyítások kegyelemből származó ajándékai, amelyek működésekor az emberek a természetes gyógykezeléstől függetlenül gyógyulnak meg; a csodatévő erők (az eredetiben egyszerűen csak: „erők”), amelyek a legkülönfélébb természetfeletti eredetű megnyilvánulásokat foglalják magukban; a (különleges mértékű) hit ajándéka; és végül a szellemek megkülönböztetése, amelynek működésekor valaki bepillantást nyerhet az emberek szívének állapotába, illetve a szellemi világba.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom képviselői elutasították azt a velük szemben felhozott érvet, amely szerint ezek a „képességek” ma már nem működhetnek az egyházban, mivel a Biblia ezt az ellenérvet sehol sem igazolja. Ezért intenzíven keresni kezdték az eredeti kereszténység ezen elvesztett értékeit. „Posztmodern” mozgalmukat, úgy tűnik, siker koronázta: a Szentlélek említett kilenc ajándéka újra működni kezdett összejöveteleiken, és mára mintegy 460 millió keresztény hitéletét forradalmasította. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy teológiai szempontból klasszikus, ortodox kereszténységet képviselnek.
A mozgalom néhány év alatt világméretűvé szélesedett; első szakaszában független közösségeket hozott létre, mivel a „pünkösdistákat”, azaz a Szentlélek keresztségében bibliai módon részesült keresztényeket saját felekezeteik hierarchiája 95-100 százalékban kirekesztette. Ez a tendencia az 1950-es években visszafordult: ekkor jött létre az úgynevezett „karizmatikus mozgalom”, amely a hagyományos felekezeteken belül képviselte és terjesztette a „pünkösdi” üzenetet. Napjainkban - úgy tűnik - újra a független közösségek a sikeresebbek, mivel a legtöbb hagyományos egyház hatalmi rendszere keményebbnek bizonyult a vártnál, ezért a felekezeteken belüli karizmatikus csoportok elszigetelődtek, növekedésük megállt, és a hierarchiával, illetve annak teológiájával kötött kényszerű kompromisszumok a karizmatikus hívők belső meghasonlásához, a pünkösdi „tűz” elvesztéséhez vezettek.
A pünkösdi-karizmatikus megújulás napjainkra a kereszténység történelmének legnagyobb kiterjedésű evangelizációs sikereit érte el. A statisztikai adatok szerint az 1975-85-ös évtizedben növekedési rátája 157 százalékos volt, míg a többi keresztény felekezet és nagy világvallás (egyenként) maximum 1-12 százalékos szaporodást könyvelhetett el. Az 1900-ban még a semmiből indult mozgalom 1987-re az összkereszténység 21 százalékát tette ki, és növekedése ma is exponenciális jellegű. „Fontos felismerni, hogy a pünkösdizmus nem felekezet vagy protestáns szekta. Valójában a kereszténység negyedik fő ágát képviseli - az ortodoxiával, a római katolicizmussal és a protestantizmussal együtt...” - írja A kereszténység története című független (nem pünkösdi-karizmatikus) mű. A „hagyományos” kereszténység évi 1-12 százalékos növekedése mellett minden bizonnyal e mozgalomnak köszönhető, hogy - beleszámítva az ókeresztény kor első századainak hívőit is (hiszen akkor a kereszténység ilyen jellegű volt) - Jézustól 1996-ig az összes ilyen orientáltságú megtért keresztény 70 százaléka a XX. században lett hívővé; ez utóbbiak 70 százaléka a II. világháború óta, ezek 70 százaléka pedig az elmúlt öt évben. E növekedést extrapolálva, 2001-re a vallásszociológusok a karizmatikus keresztények létszámát egymilliárdra becsülik, így nemsokára az összkereszténység felét jelentik majd. Különösen intenzív a mozgalom növekedése Latin-Amerikában, ahol jelenleg óránként átlagosan négyszázan csatlakoznak hozzá; de megemlíthetjük a kommunista Kínát is, ahol az elmúlt évtizedekben egyes területeken a lakosság 90 százaléka lett hitvalló kereszténnyé - illegalitásban -, többségében karizmatikussá. Számukat összesen 85-100 millióra becsülik. Dél-Koreában, ahol 1900-ban még alig néhány keresztény volt, 1992-ben 37 ezer 200 gyülekezethez 12,5 millióan tartoztak, és ez a szám azóta tovább növekedett. A kereszténység története című könyv szerint „a közelmúltban a nemzeti egyházak sok vezetőjének óvatos tartózkodását az a nézet váltotta fel, hogy a század utolsó évtizedében a karizmatikus mozgalom jelenti a legnagyobb reménységet a keresztény egyház megújulására”.