Fő-e új méreg?

PÁSZTOR LÁSZLÓ

 

Milyen törvények születnek majd? Fotó: Somorjai László

A magyar társadalom vallásos csoportjai számára a vallásszabadság érzékeny kérdés. Magyarország vallási szempontból is plurális társadalom, ahol jelentős számban élnek olyanok, akiket a vallásügyi kérdések egyáltalán nem érdekelnek. Széles társadalmi réteget képez azoknak a polgároknak a száma, akik a „maguk módján” vallásosak. Az utóbbi kategóriába tartozók hitüket a privát életük részének, magánügyüknek tartják. Ezért nem élvez elsőbbséget pártkötődésükben a pártok valláspolitikai programja. A vallás azonban belső sajátosságából fakadóan alapvetően közösségi tevékenység is, ami szervezettséget, közös vallásgyakorlatot, a vallásos meggyőződés tanítását és hirdetését is magában foglalja.
A vallásnak szükségképpen intézményesülnie kell a konkrét történelmi térben és időben. Ezért a különböző felekezeteknek egyáltalán nem közömbös, hogy a pártok - különösen a sikeres szereplésre esélyes politikai erők - milyen egyházpolitikai programmal lépnek a választók elé.
Jogállamban elfogadott, hogy a felekezetek képviselői a demokratikus politikai kultúrának megfelelően igyekeznek tagjaikat befolyásolni, hogy híveik az egyházuk társadalmi érdekeit figyelembe vevő politikai erőket részesítsék támogatásukban. Ez a gyakorlat Magyarországon is kezd kialakulni. A rendszerváltás utáni választások eddigi tapasztalatai szerint a keresztény történelmi egyházak aktív tagságának zöme a nemzeti-keresztény politikai erőket támogatta. A nem keresztény egyházak, valamint a szabad- és kisegyházak, továbbá a más vallási közösségek és a felekezetekhez lazán kötődő állampolgárok többnyire a szocialista, liberális pártokra adták voksaikat. Nincs nagy valószínűsége annak, hogy a vallásos társadalmi csoportok választási szokásai jelentős mértékben megváltoznának a május választáson.
Nyitott kérdés azonban, hogy a katolikus választópolgárok hogyan értékelik az MSZP teljesítményét a vatikáni megállapodással kapcsolatban. A másik nagy kérdés, hogy a történelmi egyházak gyakorló tagságának többsége elhiszi-e a Fideszről, hogy hiteles nemzeti-keresztény politikai erővé változott időközben, vagy a fiataldemokraták színeváltozását csupán trükknek, választási fogásnak ítélik.

Szocialista turmix

A nagyobbik kormányzópárt egyházpolitikáját ellentmondások is jellemzik. A szocialisták sajátjukénak érzik a Németh-kormány ideje alatt elfogadott, valóban demokratikus vallási törvényt, amely a klasszikus szabadságelvek alapján: az egyház és az állam szétválasztása, a különböző egyházak törvény előtti egyenjogúsága és a vallások, gyülekezetek szabad alapítása elvének figyelembevételével készült. Az Antall-éra idején, amikor e törvényt heves támadások érték, az ellenzékben levő MSZP-nek sikerült elhitetnie magáról, hogy az etnikai, vallási kisebbségek felé a legtoleránsabb párt. Kormányzati szerepben azonban ez a kép módosult róluk: néhányszor igazolódott, hogy - különösen a miniszterelnöknek és környezetének - nem könynyű levetkőzni a kádárista megrögződöttséget. Főleg koalíciós társának, az SZDSZ-nek köszönhető, hogy a kormány egyházpolitikája az elmúlt években nem gerjesztett jelentős társadalmi feszültségeket, harcot. Belföldön és külföldön még egyaránt hihető maradt, hogy az MSZP elfogadható módon tiszteletben tartja az emberi jogokat és a vallási pluralizmust.
A vallásügyek önkényes kivétele a Művelődési és Közoktatási Minisztérium hatásköréből, a vatikáni megállapodás és annak keresztülerőszakolása, s az ezzel kapcsolatos politikai vita lefojtása sokak számára kétségessé tette azt, hogy az MSZP európai mércével mérhető baloldali párttá vált. Az említett ügyekben tanúsított eljárása inkább a szomszédos, posztkommunista kelet-európai pártokra emlékeztetett.
Az MSZP míg tudatosan semleges akar maradni különböző ideológiai áramlatokkal, vallási meggyőződésekkel szemben, addig néhányszor megmutatkozott, hogy materializmusán és ebből származó vallási előítéletein nem volt képes teljes egészében túllépni, bár a vallási program egyik alkotója, Hegyi Gyula, gyakorló katolikus szocialista képviselő, mindent megtett, hogy az MSZP-t világnézetek feletti pártként jelenítse meg. Az ateista, materialista ideológiák alapján álló politikusok, pártok a vallásszabadságot és a különféle vallásokat történelmi szerepük, társadalmi hasznosságuk alapján ítélik meg.
A transzcendenst tagadó politikai erők a vallási meggyőződést szubjektív képződménynek, a hamis tudat termékének vélik. Számukra az igazságnak csak materiális, társadalmi iránya van, s akkor igaz valami, ha „a gondolkodás egybeesik tárgyával”, vagyis „az objektív valóságnak, az anyagnak felel meg”.
A materializmus a vallási állításokat eleve torznak, a valóság szubjektív, illuzórikus tükröződésének minősíti. Hasznosnak csak abban az esetben látja, ha az általuk társadalmi fejlődésnek, progressziónak gondolt tényezőket erősíti. Ebben a világképben a vallási állításoknak, gyakorlatnak nincs igazságtartalma, legfeljebb történelmi, civilizációs, társadalmi, szociális haszna és jelentősége.
A nyugati vallásszabadságról szóló felfogás nem a transzcendens nyílt vagy rejtett tagadásán alapul, hanem az ember teremtményi mivoltából és szellemi igényének betöltési vágyából indul ki, ezért a vallást a legalapvetőbb emberi, egyéni és társadalmi szükségnek fogja fel, ami nem szorul bizonyításra, mert Isten, a transzcendens keresése az ember folyamatos, mindenkori feladata, legfontosabb elidegeníthetetlen joga, amitől az állam az egyént nem foszthatja meg, illetve a hit megvallását és gyakorlását nem szoríthatja az emberek magánszférájába. (A korlátozásnak bizonyított, konkrét bűncselekményekre és nem társadalmi, politikai előítéletekre, hangulatokra kell épülnie.)
Mivel a vallási kijelentések és gyakorlatok igazságtartalma egzakt módon nem bizonyított, ezért egy demokratikus jogállamban a különféle egyházakat nem rangsorolják, a médiához, vagyonhoz való jutás alanyi jog, és nem a társadalmi hasznosságukért nyújtott állami dotáció.
Az MSZP egyházpolitikai választási programja tartalmaz zavaros elemeket is, melyben keveredik a modern emberi jogi felfogás a materialista társadalomkoncepcióval, a kádá-
rizmussal és a nemzeti-keresztény tradícióval. A program például az euroatlanti integrációt az „ezeresztendős Szent István-i tradíció folytatásának” állítja be. A magyar állam és a Szentszék közötti megállapodást az integrációs törekvések szempontjából értékeli, bár maga a program is elismeri, hogy az uniós tagállamok többségének nincs ilyen jellegű megállapodása a Vatikánnal. A szocialista politikusok is a jobboldali politikusokhoz hasonlóan aggódnak az egyházalapítás jogával való visszaélések miatt, és a programból úgy tűnik, hogy a jövőben szűkíteni kívánják a gyülekezetalapítás jogát, holott erre a bejegyzett egyházak - a Boszorkányszövetséget leszámítva - nem nagyon adtak okot. Az egyházpolitikai választási program azt állítja, hogy „sokan vissza is élnek a fiatalok, a vallásilag kiéhezett lelkek tájékozatlanságával”. Ez a homályos és ideologikus ízű vádaskodás sem annyira a miép színekben uszító lelkész képviselőjelöltekre (MIÉP-es színekben legalább nyolc lelkész, teológus és egyházi személyiség indul képviselőjelöltként), vagy a Pándy-féle lelkészekre, Groer bíborosokra, hanem vélhetően a vallási-szellemi értékeket megújítani igyekvő, növekedő keresztény reformkezdeményezésekre, új vallási mozgalmakra vonatkozik.
A kiemelt szemelvények azt látszanak bizonyítani, hogy a szocialisták programja egyházpolitikai tekintetben a nemzeti-keresztény vonulat felé mozdult el, és jobban idomul a kelet-európai: az orosz, román, szlovák posztkommunista pártok valláspolitikájához. Az sem felel meg a valóságnak, hogy az MSZP gazdasági értelemben is szétválasztotta az államot az egyháztól. Ehelyett arról van szó, hogy az egyházak állami támogatását automatizálta, garanciákat vállalt bizonyos egyházak eltartására. A választási programból is kitűnik: az MSZP nem egyenlő mércével méri a felekezeteket, azokat hatalmi érdekeinek megfelelően rangsorolja, minősíti. Ezáltal erőteljesen hozzájárul, hogy a hatályos jogszabályokkal szemben olyan szokásjogok határozzák meg a különféle egyházak társadalmi helyzetét, szerepét, melyek antidemokratikusak és a vallásszabadság gyakorlati érvényesülésének meghiúsítói. Egy demokratikus jogállamban nem elégséges, ha a hatalom csupán féken tartja és bizonyos korlátok közé szorítja a vallási kisebbségekkel szembeni intoleranciát, és nem használja azt fel a vallási kisebbségek megfélemlítésére és elnémítására.
Az MSZP magatartása a vatikáni szerződés megkötése után kissé - például - Fidel Castro politikájára emlékeztet, aki a nyolcvanas években az apolitikus evangéliumi mozgalmakat azért hagyta érvényesülni, hogy ezáltal a politizáló katolikus egyházat gyengítse. Majd a kilencvenes évek közepétől a Vatikánnal való kapcsolatai megjavultak, és eme jó kapcsolat megőrzése fejében - a katolikus egyház vélt sérelmeire való hivatkozás-
sal - elkezdte az újrakeresztelő evangéliumi közösségek zaklatását. Az MSZP ezt a csapdát akkor tudja elkerülni, ha világos, demokratikus elvek alapján politizál, és nem teszi magáévá azt a nemzeti-keresztény rögeszmét, amely szerint a vallási pluralizmus aláássa a nemzet egységét, illetve a társadalmi békét, valamint akadályozza az euroatlanti integrációt. Számukra is megszívlelendő Szent István király Imre herceghez írt intelme: „Az egy nyelvű, egy szokású ország gyenge és esendő.”

„Az arra hivatottak”

A jobboldali pártok egyházpolitikája erőteljesen kötődik a század elején meghonosított, a szabadelvű, progresszív nemzeti valláspolitikát háttérbe szorító antidemokratikus tradícióhoz. A Fidesznek például nem elég a történelmi egyházak jelenlegi pozitív diszkriminációja sem, azt állítja, hogy „a vallásszabadságnak mint alapvető emberi jognak a gyakorlása újból érzékelhető akadályokba ütközik”. Növelni akarják a közösségi vallásgyakorlás lehetőségét és annak intézményes védelmét. A „polgári” párt természetesen kizárólag az arra hivatott történelmi egyházak szerepét kívánja növelni az oktatásban, a vallásban, a szociálpolitikában. Kisegyházak és szabadegyházak, más vallási mozgalmak a Fidesz számára - egyházpolitikai programjuk alapján - nem léteznek. Az állam és az egyház viszonyára vonatkozó felfogása a Horthy-rendszer szellemiségét meghatározó kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó álláspontjához hasonlít. Klebelsberg azt mondta magáról, hogy „azért vagyok ellensége az egyház és az állam elválasztása tanának, mert az állami eszközök nem elégségesek a lelki rekonstrukciókra”.
A szétválasztás helyett az állam és az egyház közötti szoros együttműködésre épült az egész Horthy-rendszer egyházpolitikája. A katolikus egyház a Horthy-féle keresztény kurzus ideje alatt sem igényelte a formális összefonódást az állammal, ehelyett informális csatornákon keresztül érvényesítette az érdekeit a társadalmi élet minden területén. A Fidesz eltér a polgári gondolkodástól, amikor a nemzet, a vallás és az állam érdekeinek azonosságából indul ki. A klasszikus polgári gondolkodás számol az érdekellentétekkel, ezért szerinte az államnak csak az államérdekeket kell képviselnie, az egyházakét - amelyek nem azonosak az államéval - nem.

A Szent Korona polgárai

A kisgazdák új alkotmányt hirdetnek, melyben a vallási, nemzeti és Szent István-i állameszmény egy identitásba van olvasztva. Szerintük az „Ég és a Föld” között akkor jött létre szerződés, amikor István király 1038-ban a magyar Szent Korona képében az országot Szűz Máriának felajánlotta. A kisgazdák töretlenül hisznek abban, hogy Magyarország a Koronáé, ami nemcsak az ezeréves államiságnak, hanem az egyházi intézményrendszernek, az apostoli keresztény hitnek is jelképe. A kisgazda egyházpolitika szerint mindannyian a magyar Szent Korona polgárai vagyunk.
A kisgazdák állam és egyház viszonyáról alkotott felfogása középkori, feudális. Szerintük „az egyház és az állam kettőssége a házassághoz hasonlítható: az egyház és az állam szétválasztása a házastársak válásához hasonlítana”. A kisgazdák egyházpolitikai céljaik érdekében Egyházi Újjáépítési Bizottságot is felállítanának, mellyel a háború előtti történelmi egyházak restaurációját kívánnák megvalósítani.
A nemzeti-keresztény pártok a Horthy-rendszer egyházpolitikájának folytatói, melynek egyik sajátossága az volt, hogy az 1895. évi, a vallásszabadságról szóló törvényt deklaráltan érvényben tartotta ugyan, de az államigazgatás ezzel szemben törvényellenes gyakorlatot honosított meg. A történelmi egyházakon kívüli közös vallási gyakorlatot rendőrségi ügyként kezelte. A mostani jobboldali pártok indokai is nagyon emlékeztetnek a Horthy-korszakra, amely az egyház és az állam szoros együttműködését az ország erkölcsi talpra állításának szükségességével ideologizálta. Az erkölcsi válság okozói természetesen már akkor is a liberálisok és a kommunisták voltak. Fazekas Csaba Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban című kitűnő könyvében utal arra, hogy a történelmi egyházakat és hitelveik igazságát kétségbevonók a hatalom szerint már akkor is veszélyeztették egyszerre a közrendet és az egyházak egymással való viszonyát.
A Fidesznek és a kisgazdáknak a különböző egyházpolitikai elképzeléseik ellenére közös a kiindulási pontjuk. Mindkét párt tudni véli - az igazi demokrata és polgári politikusok által mindig is megkerült - kérdésre a választ, hogy melyik a jó és melyik a rossz vallás. Előítéletük szerint a magyar nemzet vallása nem változtatható, mert az a nemzet létezését és egységét alapjaiban veszélyeztetné. Ezért nem ismerik el a vallásszabadság részének a polgárok felekezeti hovatartozásának, vallási meggyőződésük megváltoztatásának jogát, illetve ez kizárólag rekatolizálási és ellenreformációs érdekek szolgálata alapján jelent pozitívumot számukra. A független vallási közösségekre nem vonatkoztatják a vallás szabadságát. A jobboldali nemzeteszmény spirituális- lelki közösség is, amely egységének letéteményesei a katolikus egyház vezető szerepét elfogadó, úgynevezett történelmi egyházak.
A Horthy-rendszer vallási intoleranciájának egyik fő gerjesztője a nemzeti és a vallási identitás összekapcsolása. A katolikus és protestáns történelmi hitelvekkel szemben álló vallási közösségeket a hatóság automatikusan egyházellenes, nemzet- és államellenes közösségeknek nyilvánította. E vallási közösségek jogi személyiségét a törvény nem ismerte el, vagyonszerzését nem engedélyezték, egyházközséget, iskolát nem alapíthattak, tilos volt számukra az istentiszteleteken a gyűjtés, rendőri felügyelet alatt álltak.
A mai nemzeti-keresztény pártok e tradíció nyomdokain járnak, és ennek szellemében fogalmazták meg egyházpolitikai választási programjukat, amely egy „szörny-állam iszonyatát” idézi fel, melyről József Attila így írt: „s az emberiségen mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág, s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol…” (Thomas Mann üdvözlése).

Méregtelenítők

A szabaddemokraták kormányzati szerepben a szabadságpárti nemzeti tradíciót magában foglaló egyházpolitikai koncepció alapján politizáltak. A XVI. századi tordai országgyűlés, valamint a Kossuth, Deák, Eötvös nevével fémjelzett szabadságpárti, nemzeti és polgári hagyományokhoz, az 1990. évi IV. törvényhez való ragaszkodásuk miatt néhányszor az ellenzéki pártok részéről heves támadások érték őket. Az egyetemes emberi szabadságjogokkal és a modern nemzeteszménnyel is összhangban álló egyházpolitikai programjukat részben tudták érvényesíteni. Magyarország fennállása óta a mostani szociálliberális kormányzás alatt érvényesült először leginkább a vallásszabadság a gyakorlatban. A szabaddemokraták a pártatlan állam hívei, akik a polgárokra és a közösségekre bízzák, hogy a hitbeli, világnézeti, életfelfogásbeli kérdéseket megválaszolják. Éppen a pártatlanság elvéhez való ragaszkodása miatt került az SZDSZ koalíciós partnerével is vitába. Az SZDSZ egyházpolitikája kiszámítható, s egyaránt figyelembe veszi a nagyegyházak, szabadegyházak és más vallási közösségek jogait és érdekeit. Egy erős és magabiztos SZDSZ kormányzati szerepben és a parlamentben is kulcsszerepet játszhat a jövőben a magyar demokrácia fejlődésében, valamint a vallásszabadság hazai érvényesülésében. Úgy tűnik, elsősorban a szabaddemokratáktól várható el a nemzeti-keresztény pártok egyházpolitikájának méregtelenítése.