LOCSMÁNDI ANDREA
A magyar puszta szolgája

„Azt hiszem, ha ide a Hortobágyra egy várost építenének, senki nem dolgozna soha, és minden ember az ablakában ülne és a délibábot nézné egész nap, ahogy most nézi a puszták pásztornépe” - írta egykor Jókai. Hogy ez mennyire van így manapság, arról dr. Kovács Gábor nemzetközi hírű madarászt, a Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi felügyelőjét kérdeztük, aki egész nyáron mezítláb járja a rónát, hogy a talpával érzékelje a zsombékot. Neki nem csalóka a délibáb.

 

Kovács Gábor madarász. Fejbe rúgott a vércse Fotó: Varjú Zoltán

- Ön nagyon szeretheti a pusztát. Néha autóból nézi az ember, de azt gondolom, mi nem ugyanazt látjuk, amit ön. Milyen az igazi Hortobágy?

- Mindent jelent ez a hely nekem, azért vagyok még itt. Valószínűleg mások számára ez érthetetlen, én viszont más, szebb helyeken nem tudnék megmaradni. Valóban kétféle Hortobágy létezik: egy a turistáknak, akik a „circus maximust” akarják látni, a lófektetést, meg az egyéb bohóckodásokat. A másik a natura, vagyis a természeti Hortobágy. Gyakran még a helybéliek sem értik, hogy miért kellett nemzeti parkot csinálni épp ezen az asztalszerűen sima terepen, ahol csak egészen közelről fedezhetők fel a szintbeli eltérések. Őket nem izgatják a 10-30 centiméteres szik erek, kisebb zsombékok, szigetecskék, se a madarak, se a délibáb. Az erdők betelepítése előtt még a Kilenclyukú hídról nézve is olyan lehetett a Hortobágy, mint amit innen, a tornácunkról a kunmadarasi puszta felé nézve lehet látni. Közel s távol sehol egy fa. Tiszta levegőben a 60 kilométerre magasló hegyek is felismerhetők.

Délibáb

Egy igazi délibáb. A háttérben látható házak a valóságban nem léteznek Fotó: Kovács Gábor

- Milyenek a mai pásztorok, olyanok, mint a könyvekben?

- Mások, mint a régiek, akik ismerték a puszta minden zeg-zugát, hiszen itt neve van minden egyes halomnak, kútnak, hodálynak. Vannak még igaziak, de a többségük IBUSZ-pásztor. Ma már a délibábot is csak a magyar turisták követelik: vizet akarnak látni ott, ahol nincs víz. Azt gondolják, hogy a Hortobágyon állandóan van délibáb. Feje tetejére állított gémeskutat, házakat, talppal felfelé álló gulyát keresnek, de ilyen nem létezik. A külföldiek pedig a délibábról még csak nem is hallottak. Ettől persze délibáb ma is van. A „mezítlábas” délibáb a legegyszerűbb és leggyakoribb, amit országutakon, repülőtereken is lehet látni: ez az, amikor a talaj szintje fölött remegő levegő megtöri a fényt. Távcsővel még inkább látható, ahogy ilyenkor a vizek fölötti elmosódott tereptárgyak: egy nádas, egy épület vagy gulya feldarabolódnak, és hullámzanak egyik irányból a másikba. Az igazi délibáb a hajnali délibáb, amikor nem létező tereptárgyak jelennek meg: néha emeletes házak, furcsa tavak, dombgerincek, esetleg lapos hegyláncolatok. Nem mindennapi a látvány: kilép az ember a tornácra, és néhány kilométerre a látóhatáron eddig soha nem látott, ott nem létező város, hegygerinc emelkedik ki a földből. Jókai a Magyar hon szépségei című könyvében döbbenetes leírást ad az egyik délibábról, amikor a megjelenő városban „még az utcákon szaladgáló ebeket is ki lehet venni...” A turisták, akik nem látnak ilyet, azt képzelik, költői képekről van szó. Nekem sikerült lefényképeznem olyan városokat a Hortobágyon, amelyek nem léteznek a valóságban. E városok egy része még csak nem is hasonlít a magyar városokra, sőt nem is európaiaknak tűnnek. Egy kutató szerint ez a délibáb az antarktiszi fata morganára hasonlít, mások szerint a sivatagi fata morganára, ami a Szaharában fordul elő. Többször fényképeztem ilyet, de szerintem egyikre sem hasonlít. A délibábok mindig ugyanabban az irányban jelennek meg, és nincs két egyforma belőlük. Egyik télen például a tőlünk négy kilométerre fekvő tanya és a mi házunk között félúton egy jégből vagy hóból álló város jelent meg, gomba alakú házakkal. - Lehet előre sejteni, hogy rövidesen délibáb lesz a Hortobágyon? - Már előző este látható, ahogy a horizont felkunkorodik, és olyan dolgok emelkednek fel, amit normális esetben eltakarnak az erdősávok és a hodályok. Hajnalban, napkelte előtt kezdődik a délibáb, és napkelte után félórával be is fejeződik. Ha elkezdem fényképezni, körülbelül félpercenként változnak a jelenségek. Egyszer például egy mezőgazdasági repülőgép berepült egy ilyen hajnali délibábba, majd hirtelen összenyomódott, mint egy késpenge és hanyatt repült, de mire kikerült a délibábból, abban a pillanatban visszanyerte eredeti formáját és normálisan repült tovább.

- Ha a külföldieket nem a délibáb vonzza ide, akkor mi?

- A madarak. Az angolok listával érkeznek, és azt akarják látni, ami azon szerepel, ami pedig nincs rajta, az nem érdekli őket. A svájciak, németek és az osztrákok mindennek örülnek, de azért minél több és minél érdekesebb madarat akarnak látni. Az amerikaiak viszont olyan madárfajt keresnek, ami nekünk nem érdekes, egyszerű, közönséges, tömegfajokat. A hortobágyi különlegességekre pedig oda sem figyelnek.

- Mit jelent az, hogy „tömegmadár”?

- Amelyekről a hortobágyi halgazdaság azt mondja, hogy irtani kell, mert sok van belőlük: a szárcsák és a szürkegémek. Persze, mostanra kiderült, hogy nincs is olyan sok madár, hogy irtani kelljen. Miközben a tömegmadarakról írtam egy dolgozatot, rájöttem, hogy a halastavakon minden madár érdekes.

Kék vércse

- A Hortobágyon úgy tudják, ön minden madárfajt ismer.

- Eddig két olyan madárral találkoztam a Hortobágyon, amelyek nincsenek nyilvántartva, papíron nem léteznek. Az egyik nagytestű, fehér tollú ragadozómadár volt. Ezekről eddig sehol, semmiféle leírás nem készült, tehát nem is léteznek.

- Hogyan vizsgálja a madarakat?

- Kimegyek hajnalban, vannak leshelyeim, és a teleszkópommal figyelem őket. Feljegyzéseket készítek róluk, olyan pillanatokban, amikor nem is sejtenék. Sikerült olyasmit is megfigyelnem és lefotóznom, amiről Hermann Ottó könyve nem szólt. A szakirodalom szerint a madárnak nem kellett volna tudnia, hogy ő ilyen.

- Azt beszélik, hogy ön minden madarat felismer a hangjáról.

- Nem nehéz, de legalább tíz év kellett ahhoz, hogy ne okozzon fejtörést, mit is hallok. Viszont amikor először jártam a tundrán, megdöbbentett, hogy egyszerű madárfajok, melyeket biztonsággal felismerek a hangjukról, azon a vidéken más hangot adnak. Idővel rájöttem, hogy ugyanazt mondják, csak „tájszólásban”.

- Minek örülnek a madarak, amikor énekelnek, fütyürésznek?

- A madarak fütyürészése nem szórakozás. A madarak nem vidámak vagy szomorúak, hanem vagy riasztó hangot adnak, vagy kommunikálnak. Az énekhang azt jelzi: ez egy bizonyos madár birodalma, fészkelő, táplálkozó körzete, ahova az a saját párján kívül még a fajtársát sem engedi be. Ezzel az énekkel védi és jelzi, hogy ez az ő területe.

- Ha a hangjukról felismeri őket, esetleg érti is, amit mondanak. Szent Ferenc a legenda szerint beszélgetett nemcsak „az fordolt farkassal”, hanem a madarakkal is. Lehet a madarakkal beszélgetni?

- Nem. Bizonyos hívogatóját vagy az énekének bizonyos taktusait el lehet fütyülni egy madárnak, amivel provokálhatjuk, hogy előjöjjön. De olyasmi nem létezik, hogy a madárral beszélgetni lehessen.

- Miért éppen a madarakkal szeret foglalkozni?

- A madarak nem csapják be az embert. Úgy viselkednek, ahogy egy madártól az elvárható. Ha pedig mégsem, akkor sem sunyítanak, vagy nem valami ravasz, álságos dolgot művelnek. Legfeljebb mi nem ismerünk mindent róluk. A lovak megrúgják az embert, a kokas megcsíp, a kutya harap, a macska karmol, akkor is, amikor nem „muszáj”. Ha egy madárnak rossz híre lesz, akkor meg kell ismerni, miért viselkedik úgy. Előfordult már, hogy egy kék vércse egy nagyiváni illetőségű ember fejéről felvitte a sapkáját a legmagasabb fára. Ott lengette a szél egy jó darabig. Egy ilyen vércse már engem is fejbe rúgott néhányszor. Némelyik madár pedig úgy elrepül világgá, hogy nem lehet többet visszacsalogatni, ha egyszer megzavarták. Ilyen például a túzok vagy a daru, amelyik otthagyja a fészkét, ha egyszer lezavarták róla. Általában a félénk fajok menekülnek el, de például a széki csér fészekalját fél méterrel arrébb lehet tenni, és már tíz perc múlva ott ül rajta és kotlik.

„Nép-nemzeti” madarak

- Megérzi a madár, ha jó emberrel van dolga?

- Ilyen csak a szépirodalomban fordul elő. Ha a madár élni akar, ennie kell, és oda megy, ahol talál magának. Ahol nem talál, akármilyen gyönyörű, fotogén egy hely, oda nem megy. Nagy baj lenne, ha a madarak megbíznának az emberekben. Akkor a legtöbb faj már nem lenne. Ha közel kerülnének az emberhez, akkor a legedzettebbekből - amelyek képesek túlélni ezt a közelséget - háziállatok lennének, a többiek pedig lehet, hogy nem is lennének többé. Az emberek nagy többsége nem madarász szemmel nézi az állatokat, hanem úgy, hogy miképpen lehet legkönnyebben megenni vagy dísztárgyat készíteni belőle, esetleg eladni őket. Legtöbben nem elégednek meg azzal, hogy gyönyörködjenek bennük. Legyenek csak inkább „vadak” a madarak, még véletlenül se szelídüljenek meg. Bár egy madarat azért tudok említeni, a havasi lilét amelyik igen szelíd, nem tudjuk miért. A sarkkörön túli tundrákon fészkel vagy Európa legmagasabb hegyein, jóval a fahatár fölött. Ez a madár négy-öt centiméterre hagyja megközelíteni magát, sőt még fészekkel együtt is fel tudják emelni a talajról. De kizárólag a hím ilyen szelíd, a tojót soha senki sem fogná meg. Ennek a madárnak a jellegzetessége még, hogy nem a tojó kotlik, hanem a hím. Egyébként én nem próbálom a madarat megközelíteni, hogy megfigyeljem. Egy madár akkor viselkedik igazán természetesen, ha nem látja azt, aki figyeli. Különben sem akarom zavarni, nem akarok az életének része lenni, nem akarom, hogy szeressen. Csak azt, hogy nyugodtan, szabadon éljen.

- Azt lehet tudni, hogy a hímek miért színesebbek, mint a tojók?

- Hogy ne a tojókat vigye el a ragadozó, hanem a színesebb hímet. Így a tojó ki tudja költeni a tojásokat. Persze ha a madarakat megkérdeznénk, lehet, hogy egészen mást mondanának. Az ember mindenesetre ezt kente rájuk.

- Vannak jellegzetesen magyar madarak?

- Szokták mondani, hogy a gólya és a fecske magyar madár, mert mindig visszajön Magyarországra. Ez persze csak nézőpont kérdése. A gólya különben is a törököknél volt szent madár, Lengyelországban pedig tízszer annyi van, mint nálunk. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy bizonyos madarakat nemzeti hovatartozásuk alapján fel lehet ismerni. A hófehér színű nagykócsagok közül például az egyiknek gyönyörű tűzpiros lába, a szeme és a csőre között pedig élénkzöld tollazata volt. „Ez egy népben, nemzetben gondolkodó madár”, mondta nekem valaki, amikor vetítettem valahol. Akkor megkérdeztem az illetőt: és az mit jelent, hogy fekete a csőre? Erre nem tudott felelni, mire azt mondtam: biztos azt, hogy ti nyeritek a választásokat, és ilyen lesz a jövőnk.

A róka és a sas

- A nép-nemzeti madarakról visszatérve a Hortobágy szabad madaraira: mi volt eddig a legnagyobb élménye madarászása során?

- Egyik télen sasokat etettem. Eközben lefényképeztem egy sast, ahogy elrabolta a döglött halat előlem és elrepült vele. Másik alkalommal ugyanazon a tavon a sas összecivódott a rókával. A róka elkezdte kerülgetni a nagy harcsát, amit kiraktam a jégre. Amíg fényképeztem, észrevettem, hogy egy árnyék vetül a jégre. A sas egészen alacsony repülésben megtámadta a rókát, és nekem éppen azt a jelenetet sikerült lefényképeznem, ahogy a sas megrúgja a róka hátát úgy, hogy annak öszszecsúszik a lába keresztbe a jégen, majd elvágtatott a nádasba. A sas pedig leült a koncra. De nagy meglepetést okoztak az ugartyúkok is, amikor felfedeztem, hogy másként etetik a fiókáikat, mint a többi madár. Csak két fiókát nevelnek, a hím csak az egyik fiókát eteti, a tojó meg a másikat. Soha nem cserélik össze, még véletlenül sem. A táplálékot pedig úgy kunyerálja ki a fióka, hogy - amikor már elég nagyot bír ugrani - képébe ugrik az öreg madárnak. Egy másik alkalommal vörös nyakú vöcsöknek építettem egy párzószigetet, de nem szerették. Szétszedték és a kunyhóm előtt ugyanabból az anyagból felépítettek egy másikat, azon párzottak. Különös látvány, amikor párzás után a hím végignyargal a tojó hátán és úgy ugrik bele a vízbe, hogy a tojó fejét beletapossa. Sokat gondolkodtam ezen, de erre szintén nem tudok választ adni, miért van. Sőt minél többet foglalkozom a madarakkal, annál több olyan motívumot fedezek fel, amit nem ismerek. Előfordul, hogy olyan fajok telelnek itt, amelyek soha nem teleltek nálunk. Hiába van kemény tél, előfordul, hogy olyan táplálékot kezdenek fogyasztani, amiről korábban nem írtak velük kapcsolatban: növény- vagy víziállatevő madár egyszerűen áttér rágcsáló vagy rovar fogyasztására.

- Agronómus létére hogyan lett önből madarász?

- Harmadikos gimnazista koromban rábukkantam néhány madaras könyvre, aztán kedvem szottyant hozzá, és elkezdtem egyedül madarászni. Akkoriban húsz madarászt is nehezen lehetett találni az országban, azok is mind idős, tekintélyes emberek voltak. Így aztán nem mentem oda senkihez, inkább könyvből igyekeztem megtanulni, amit lehetett. De leginkább a gyakorlaton múlik minden, sok-sok terepjárás kell hozzá. Erdőben, ahol főként énekesmadarakat látni, viszonylag keveset jártam. Én inkább a pusztát meg a vizeket szeretem, ahol több madarat lehet látni, mint az erdőben.

- Van kedvenc madara?

- A havasi lilét nagyon kedvelem, és a vadludakat is. A csíkos fejű nádiposzátával is sokat foglalkoztam. Olyan nincs, hogy ezt a madarat megfogom és beteszem egy területre, hogy itt élned, halnod kell. Ez nála nem megy. A védelmen kívül valami miatt tetszik neki a Hortobágy, mert az országban máshol nem lelhető fel, sőt Európában is visszaesett a létszámuk. Nálunk huszonöt év alatt tíz párról hatszázra növekedett az állományuk. Magyarországon 375 fajt figyeltek meg, ebből 341 féle madár fordul elő a Hortobágyon. - Itthon milyen madarat tart? - Tyúkot.