CSEREKLYEI MÁRTA
Sivatagi Mennydörgés

„A Pentagon egy hetet szán a katonai akciót bevezető bombatámadásokra” - állítja a héten megjelent elemzésében az amerikai Time magazin, amely úgy értesült: a tervezett célpontok között nem szerepel Szaddám Huszein iraki elnök.

Az amerikai hadügy-minisztérium elkészítette az Irak ellen tervezett hadműveletek forgatókönyvét. A várható támadás részletei pedig már nyilvánosságra is kerültek. A Time magazin információi szerint az egyhetesre tervezett légitámadások négy célpont ellen irányulnának: először „Irak légvédelmi hálózata és az ezeket összekötő parancsnoki rendszer” a cél. A további sorrend: „a biológiai és vegyi fegyverek gyártásával összefüggő épületek és bunkerek”, majd a „mérges gázok előállítására alkalmas létesítmények, köztük az elnöki paloták egy része”, végül Szaddám Huszein „hadigépezete és fegyverkészletei”.
A legvalószínűbb haditerv szerint a katonai támadás éjszaka fog elkezdődni. Az első hullámban az amerikai csapatok a Perzsa-öbölben állomásozó hadihajókról, tengeralattjárókról és B-52-es bombázókról lövik ki titániumbevonatú rakétáikat Bagdadra. Egy hét leforgása alatt az amerikai és brit csapatok közel ezer légicsapást képesek végrehajtani. Összehasonlításként: az Öböl-háború során a szövetséges csapatok 40 ezer bevetést indítottak Irak ellen, így a Pentagonban azzal számolnak, hogy most a lehetséges célpontoknak csupán egy részét lesznek képesek bombázni. Katonai elemzők szerint azonban a támadások hatásfokát lényegesen javíthatják az utóbbi években kifejlesztett fegyverek, a nagy pontosságú „intelligens bombák” és a föld alatti katonai létesítmények megsemmisítésére alkalmas két és fél tonnás óriásbombák.
Bár az Egyesült Államok legfontosabb célja Irak tömegpusztító fegyvereinek megsemmisítése, számos keményvonalas katonai stratéga programjában szerepel Szaddám Huszein halálának a lehetősége is. Az iraki elnök likvidálásának azonban számos akadálya van - állítja a U.S. News & World Report. A megszólaltatott katonai szakértők szerint csupán légitámadásokkal „szinte lehetetlen” Szaddám Huszein eltávolítása. Ehhez minimum 200 ezer szárazföldi katonára és tengerészre lenne szükség a térségben. Ennyi katona azonban - írja a washingtoni lap - se közel, se távol. Egy ekkora haderő felállítása további 60-90 napot venne igénybe, és egy teljes körű szárazföldi akcióhoz legalább négy hónapra lenne szükség. William Cohen védelmi miniszter a CNN által az iraki válságról rendezett nyilvános vita során megerősítette, hogy az Egyesült Államoknak „nem célja egy elhúzódó hadjárat” Szaddám Huszein ellen.
További akadályt jelent egy 1981-ben Ronald Reagan által jóváhagyott elnöki rendelet, amely kimondja, hogy „az Egyesült Államok nevében cselekvő vagy annak alkalmazásában levő személy nem vehet részt gyilkosságban és nem is segíthet elő ilyet. Szaddám Huszeint tehát nem lehet közvetlenül célba venni. Az iraki elnök elleni közvetlen támadást az is nehezítené, hogy Huszein naponta változtatja szálláshelyét több mint hetven palotája között. Brent Scowcroft volt nemzetbiztonsági tanácsadó a U.S. News & World Report kérdésére felidézte, miként próbáltak az Öböl-háború idején úrrá lenni - eredménytelenül - ezen a nehézségen: „1991-ben az összes helyszínt lebombáztuk, amelyről úgy gondoltuk, hogy Szaddám ott rejtőzhet.” Egy washingtoni katonai szakértő, Michael Eisenstadt arra figyelmeztetett, hogy „Szaddám Huszein azonnal bevetné vegyi és biológiai fegyvereit, ha úgy érzi, hogy veszélyben van az élete”.
A U.S. News & World Report összefoglalta a hivatalostól eltérő, de esetleg számításba jövő további elképzeléseket is. Egyik változat szerint amerikai katonai felügyelettel és védelem mellett biztonsági övezetet kellene kiépíteni Irak területén az iraki ellenállási mozgalom részére. Ez az ötlet azonban a gyakorlatban már kudarcot vallott: 1996-ban Huszein erői az állítólag védett kurd területeken szisztematikusan felderítették és lemészárolták az USA pártfogását élvező ellenzékieket.
A Pentagon egy másik terve szerint blokád alá vonhatnák Basrát, a Perzsa-öbölbe vezető egyetlen iraki kikötőt, amely egyben az Irak elleni gazdasági embargót kijátszó olajcsempészet fontos központja is. Ez a lépés azonban Iránnal okozhatna konfliktust, mivel Teheránról azt feltételezik, hogy hasznot húz a Basrán keresztül folyó csempészetből.
Ezek a forgatókönyvek azt a veszélyt is felidézik, hogy Szaddám Huszein hirtelen megbuktatása esetén Irakban polgárháború törhet ki az északi kurdok, az ország közepén élő szunnita muszlimok és a déli síita muszlimok között, amely akár az ország felosztásával járhat. Az Irakkal szomszédos államok közül Törökország egy kurd felkeléstől fél, az Öböl-államok pedig attól tartanak, hogy az iraki síiták szívesen beengednék a szintén síita vallási többséggel rendelkező Iránt a déli olajmezőkre. A Bush-kormányzat hasonló aggodalmak miatt döntött 1991-ben amellett, hogy kevésbé veszélyes a háborúban meggyengült Huszeint hatalmon hagyni, mint megkockáztatni Irak feldarabolódását. A „Sivatagi Mennydörgés” stratégái 1998-ban most újra azzal a dilemmával állnak szemben, hogy megelégedhetnek-e egy részleges eredménnyel járó katonai akcióval? A fegyveres megoldással szembeni ellenvélemények kapcsán a Time megjegyezte: „Amennyiben a hadművelet nem járna sikerrel, az Egyesült Államok megpróbálkozhat egy újabb légitámadással. Azonban látva, hogy milyen nehéz elfogadtatni a ’Sivatagi Mennydörgést’, a várható veszteségek után egy további folytatás kétszeresen is nehéz lehet.”