Vissza a tartalomjegyzékhez

KOLOZSVÁRI JUDIT
Béke biztonság nélkül

Magyarországon - mint ismeretes - 1956 után a szovjet propaganda határozta meg a tájékoztatást. A közvélemény csupán a tények egy részével ismerkedhetett meg, azokkal is egy „sajátos” optikán keresztül. Különösen igaz ez a szovjet érdekszférát érintő területekre, így a Közel-Keletre is. A rendszerváltás óta a magyar tájékoztatás törekszik arra, hogy a hiányokat pótolja, s a hivatalos propaganda által sugalmazott képet korrigálja. Ehhez kívánunk hozzájárulni e sorozatunkkal, melyben egy nagyszerű könyv bemutatásával a modern Izrael története tárul fel, egy nép hősies küzdelme, hogy otthont találjon hazájában. Ezúttal a negyedik részt közöljük.


Clinton, Arafat, Rabin. Beszédes tekintetek

A száznapos „Sivatagi Vihar” hadművelet befejeztével Irakot súlyos gazdasági szankciókkal sújtják, egyúttal pedig az elnök hatalma napjainkig sértetlen marad - és ez a felemás diadal gerjeszti az újabb, éppen a jelenben érzékelhető nemzetközi feszültséget, az ismételt háborús fenyegetést -, viszont a győzelmi mámorban úszó Amerika és szövetségesei soron következő diplomáciai feladatuknak pontosan az izraeli-arab konfliktus megoldását tartják. A „területet békéért” jelszó alapján tárgyalóasztalhoz ültetik Izraelt, valamint a palesztinokat (a PFSZ képviseletében) és a többi érintett arab állam küldöttségét. 1991 októberében összeül a közel-keleti békekonferencia Madridban. Izrael csak amerikai nyomásra hajlandó részt venni a tárgyalássorozaton. Jichák Samir, aki ellenzi az egész találkozót, eléggé keményvonalas delegációval érkezik, arab partnerei viszont nem hajlandók vele kezet fogni, sem mellé ülni. Feszült légkör jellemzi az üléseket, melyeken ellenséges hangú beszédek hangzanak el, és semmilyen konkrét ügyben nem kötnek megállapodást. A jelen levő amerikaiak és szovjetek a területi kompromisszum szükségességét hangoztatják. A tárgyalások ezután különböző titkos csatornákon folynak tovább, és az oslói egyezménybe, illetve annak látványos washingtoni és jordániai aláírásába torkollnak. Ekkor azonban már - 1992 óta - a munkapárti Jitchák Rabin az izraeli miniszterelnök, és az azóta állandóan „békefolyamat” néven emlegetett politikai kísérletben tevékenyen kiveszi részét külügyminisztere, majd utóda, Simon Peresz. 1992-től a legutóbbi választásokig, 1996 májusáig a békekötéseknek és Izrael visszavonulási műveleteinek lehetünk tanúi. Vajon hogyan fest a helyzet a terrorizmussal e nagy nemzetközi nyilvánossággal kísért béketeremtés közepette?

Izraeli-palesztin egyezmény

1992-ben autóba rejtett több mint 100 kilogrammos robbanóanyaggal merényletet követnek el a Buenos Aires-i izraeli nagykövetség ellen. Huszonketten halnak meg, a sebesültek száma 252. Az elkövető Iszlám Dzsihád egy Hezbollah-vezető megölésére hivatkozik, amely egy hónappal azelőtt történt Libanonban. 1993 júliusában két izraeli aszszonnyal végeznek terroristák, az egyiket egy jeruzsálemi buszon, a másikat autójában kerítik hatalmukba. Az izraeli-palesztin egyezményt 1993. szeptember 13-án írják alá fényes külsőségek közepette a washingtoni Fehér Ház előtti pázsiton. Ma is gyakran mutatják a képernyőn azt a bravúros rögtönzéssel megkomponált jelenetet, amelyben Bill Clinton amerikai elnök kitárt karokkal tereli kézfogásra Rabint és Arafatot. Az ünnepélyes és addig elképzelhetetlennek hitt kézfogás után rövid beszédek hangzanak el ennek a történelmi pillanatnak a jelentőségéről, ezután kerül sor az oslói egyezmény írásos szentesítésére. A CNN és más tévécsatornák jóvoltából az egész világ szem- és fültanúja lehet a korábbi ellenfelek egymásnak tett gesztusainak, békéről szóló szónoklatainak és az őket pártfogásukba vett nagyhatalmak jövőre vonatkozó optimista üzeneteinek.
A Hamasz és az Iszlám Dzsihád nevű terrorszervezetek megígérik akcióik folytatását, sőt fokozását is. Arafat viszont a területi engedményekért megígéri a terrorizmus felszámolását - ez áll az ünnepélyesen megkötött oslói egyezményben. A terrorszervezetek öngyilkos merénylők százait toborozzák és képezik ki. A politikusok viszont lázasan dolgoznak az izraeli-jordániai békeszerződésen, amelyet 1994. október 26-án írnak alá a jordániai Aravában. Jordán részről Husszein király, izraeli oldalról Rabin, a támogató Amerika képviseletében pedig az elnök, Bill Clinton.
Ezekben az években a terrorcselekmények valóban sűrűsödnek és több áldozatot követelnek, mint a „békefolyamat” előtti időszakban. A vezető politikusok és az ismert hírtelevíziók kommentátorai minden újabb merénylet alkalmával „a békefolyamat elleni támadásról” beszélnek, majd levonják az egyetlen lehetséges következtetést: „Nem engedhetjük magunkat eltéríteni a békefolyamattól.” Wadi Keltben két izraeli fürdőzőt ölnek meg, 1993. október 24-én pedig két hazafelé tartó tartalékos katonát. Ezután alig két héttel elrabolnak és meggyilkolnak egy beit-elbeli izraeli lakost. A többségében arablakta területek zsidó telepes lakossága egyre nagyobb dühvel és keserűséggel fogadja a fejleményeket. Demonstrációkat szerveznek a miniszterelnöki rezidencia körül és saját erőből önvédelmi alakulatokat szerveznek. A telepesek védtelennek és becsapottnak érzik magukat. Rabint és Pereszt árulónak, a bibliai területek kiárusítóinak tartják. Véleményüket sok rabbi és jesiva iskolai hallgató is osztja. 1994 februárjában egy Baruch Goldstein nevű amerikai zsidó orvos Hebronban tüzet nyit az ottani mecsetben imádkozó arab férfiakra. Huszonkilenc ember meghal a helyszínen, Goldstein is a halottak között van - egyesek szerint végzett magával, mások szerint az életben maradt arabok végezték ki, miután kifogyott a lőszerből. Az eset híre és képei bejárják az egész világot, hetekig tárgyalják, kommentálják a vezető tévétársaságok jóvoltából a világ minden táján. Ezután kezdenek a hírközlő szervek „mindkét oldalon előforduló szélsőséges elemek”-ről beszélni, ha a terrorizmusról esik szó. Izraelben az emberek túlnyomó többsége elítéli Goldstein tettét, viszont egy kisebb csoport valóban hősként tiszteli őt és nem riadna vissza hasonló cselekedetektől a jövőben sem.
1994-ben a galileai Afula és Hadera városok szereznek szomorú hírnevet azzal, hogy ezeken a helyeken autóbuszon utazó iskolásokat és katonákat robbantanak fel a Hamasz tagjai. Tizenhárman halnak meg és hetvenhat a sérült. Arafat július elsején megérkezik Gázába, amelyet az izraeli hadsereg hat héttel korábban ürített ki. Emberek százezrei ünneplik. Jerikóba július 5-én érkezik, ahol megnyitja a Palesztin Nemzeti Tanács első ülését.

Békedíj Arafatnak

Egy autóba rejtett bomba július 18-án romba dönti a Buenos Aires központjában lévő zsidó közösségi épületet és harminchét embert öl meg. Ötvenkilenc személyt ugyanott eltűntnek nyilvánítanak. Bár a hírközlő szervek közlik az eseményt és bemutatják a képeket, korántsem tapasztalni olyan felháborodást, mint a Goldstein-merénylet esetében. Július 26-án a londoni izraeli nagykövetség épülete mellett robban autóba rejtett bomba, amely megsebesít tizenhárom embert.
Az 1994. évi Nobel Békedíjat ezúttal hárman, megosztva kapják: Rabin, Peresz és Arafat. A Hamasz és az Iszlám Dzsihád eközben folytatják akcióikat. Október 9-én két ember hal meg és tizenhatan sebesülnek meg az egyik jeruzsálemi bevásárlóközpont elleni lövöldözéses-kézigránátos támadásban. Október 19.: a Tel Aviv-i belváros szívében, a Dizengoff utcán egy öngyilkos terrorista 20 kilogramm robbanóanyagot magán cipelve végez környezetével és önmagával, gondosan kiválasztva azt az időpontot, amikor egy zsúfolt busz érkezik a zsúfolt útkereszteződéshez. Huszonkét halott és negyvenhat sebesült marad a helyszínen. 1995. január 22-én a Beit Lid nevű katonai őrállomás étkezdéjébe izraeli katonának álcázott terroristák hatolnak be. Huszonegy katonát ölnek meg és harmincnégyet sebesítenek meg - szintén öngyilkos akció keretében. Ezek a gyilkosságok egyre jobban sokkolják az izraeli közvéleményt. 1995-ben már tapasztalható egy komolyabb polarizálódás: egyfelől a kormányt támogató, főleg Tel Avivban és vonzáskörzetében élő, illetve a Munkapárt s hasonló irányultságú pártok soraiban levő „Békét Most” mozgalom tagjai, akik közül sokan vannak a tévés és rádiós stábokban is, másfelől a körülbelül ugyanennyi embert felsorakoztató konzervatív ellentábor: vallásos irányzatok, intézmények képviselői, rabbik, jesivahallgatók, telepesek, jobboldali értelmiség, a Likudot és a vallásos pártokat támogatók, a katonaság egyes csoportjai, konzervatív újságírók és mások. A két tábor szembenállása eléggé hangos formában is megnyilvánul néha, sőt fizikai összecsapásokra, egyes emberek bántalmazására is sor kerül időnként - a feszültség közöttük szinte tapintható. A baloldal azt hangoztatja, hogy semmilyen körülmények között nem szabad felmondani a békekötésben rögzített engedményeket, sőt tovább kell haladni, esetleg nemzetközi segítséggel, garanciákkal kell megvalósítani a szerződésben foglaltakat, azaz további területek átadását, a terrorizmus - állításuk szerint - éppen a békefolyamatot akarja megölni, de ezt nem szabad hagyni. Arafatnak idő kell, nem tud azonnal úrrá lenni a terrorizmus fölött, de a jószándékát nem lehet megkérdőjelezni. A másik oldalon ezzel szemben azt mondják, hogy Izrael kemény követeléseknek tesz eleget bizonytalan ígéretekért cserébe, vagyis jövőbeli fennmaradását veszélyezteti a semmiért, hogy a nyugatiak garanciája nem elegendő, hogy a külföldi biztonsági erők az első puskalövésre eltávoznak, ahogyan tették eddig is, hogy Izrael részéről öngyilkosság átadni azokat a területeket, amelyeket védelmi háborúban szerzett és amelyeket a nemzetközi jog is jogosnak ítél hasonló esetekben, hogy egy belső, felfegyverzett palesztin hatóság trójai falónak fog bizonyulni, és hogy Arafatnak esze ágában sincs felszámolni a terrorizmust. Sőt, arab nyelvű beszédeiben Palesztina fokozatos felszabadításáról beszél, a terroristákat a nagygyűléseken hősként ünnepelteti és akiket hatóságának tagjai egy-egy merénylet után ímmel-ámmal elfognak, azokat néhány nap (vagy óra) múlva a hátsó kapun kiengedik. (A népnyelv ezt a műveletet „forgóajtó” letartóztatásnak nevezi.)

A „mérnök”

A kormány a merényletek után általában lezáratja a „területekre” vezető útvonalakat, így az onnan munkába jövő palesztinok is otthon ragadnak. Ez mindig erőteljes tiltakozást vált ki az átmenetileg munkanélkülivé vált arab lakosság körében, és a világ hírtelevíziói rendszerint képekkel-riportokkal közvetítik elkeseredett, Izrael-ellenes kirohanásaikat a nagyközönségnek. Rövidesen már mindenki elfelejti, miért is történt a blokád elrendelése, és általában Izrael könyörtelensége, a nélkülöző palesztin tömegek, főleg sokgyermekes családok iránti érzéketlensége kerül megbélyegzésre az interjúkban. A nemzetközi nyomást az izraeli kormány sem tudja sokáig elviselni, ezért néhány nap, vagy súlyos esetek után egy-két hét elteltével újra feloldja a blokádot, aztán kezdődik minden elölről: átmeneti szünet, veszélyeztetettség, merénylet, blokád és annak feloldása. 1993 és 1996 között ezekben a periódusokban élt az izraeli lakosság, a terror pedig erősödni látszott.
Ez idő tájt éri el tetőpontját egy jól képzett vegyész-fizikus terrorista, alias Dzsihie Ajjas, a „mérnök” tevékenysége. Rendkívüli alapossággal dolgozza ki a minden eddigi rettegtetést felülmúló buszrobbantásos merényletek forgatókönyvét és készíti elő a „hatóanyagot”. Tel Avivban július 24-én hét ember hal meg és harminckettő a sebesült, augusztus 21-én Jeruzsálemben pedig öt áldozatot követel és 107 embert sebesít meg az öngyilkos merénylő bombája. A merényletek még az eddigi nehéz időkben megedződött izraeli polgárok idegeit is felborzolják: emberek százai özönlenek a helyszínre és dühös kirohanásokat intéznek a miniszterelnök, illetve kormánya ellen. Szeptembertől soha nem látott tüntetéshullám söpör végig a nagyvárosokon. A demonstrációkon éles hangú beszédekben bélyegzik meg Rabint és Pereszt, sőt különféle plakátok és feliratok is feltűnnek, melyeken a kormányfőt hol SS-egyenruhában, hol arab fejkendővel, Arafat-képmásként ábrázolják. A miniszterelnök maga is egyre ingerültebb hangú nyilatkozatokat ad, sértő megjegyzésekkel illeti bizonyos viták miatt az amerikai zsidóságot, és főleg a júdeai és szamariai telepeseket. A hajdani legendás katonának, a 67-es háború egykori hősének egyre kritikusabbá válik a helyzete: legtöbb belföldi utazása alkalmával, de még a lakása közvetlen közelében is hangosan kiáltozó, olykor átkozódó csoportok veszik körül, fenyegető levelek tömege zúdul irodájába, népszerűsége minden merénylet alkalmával hanyatlik. Hallani már egyesek szájából olyan megjegyzéseket is, hogy árulásért egy ember a vallási törvény értelmében halállal büntethető. A biztonsági szolgálat mégsem szigorítja meg a miniszterelnök őrzését. Egy nagyszabású Tel Aviv-i békegyűlésen, 1995. november 4-én szinte könnyedén a közelébe juthat egy Jigal Amir nevű fiatalember, aki már addig is felhívta magára a figyelmet más gyűléseken tanúsított agresszív magatartásával. Majdnem közvetlen közelről lövi le Rabint, akit a gyors kórházba szállítás és a legkiválóbb orvosok erőfeszítései sem tudnak megmenteni. Izraelt és az egész világot megdöbbenti ez a politikai gyilkosság. Sokan vonnak párhuzamot a Kennedy-merénylettel, a miniszterelnök egyes családtagjai a jobboldali Likud Párt némely vezető személyiségét, például Benjamin Netanjahut is felelősnek tartják a történtekért. Az érintettek elhatárolják magukat a gyilkosságtól, és Izrael egységesen gyászolja tekintélyes vezetőjét, akinek temetésére nyolcvan ország elnöke-miniszterelnöke jelenik meg. Az eseményt a világ nagy hírtelevíziói egyenes adásban közvetítik. A kormányfői tisztséget ideiglenesen Peresz addigi külügyminiszter veszi át, aki hitet tesz az oslói megállapodások, azaz a békefolyamat folytatása mellett. Jigal Amir saját bevallása szerint egyedül, meggyőződésből cselekedett, a biztonsági szolgálat körében azonban vizsgálatot indítanak a nagygyűlésen történt nyilvánvaló mulasztások kiderítésére. A vizsgálat befejeztével lemond a biztonsági szolgálat több vezetője, de szándékos hanyagságot - azaz összeesküvésre utaló jeleket - nem tárnak fel.
1996 januárjában Gázában meggyilkolják a „mérnököt”, aki ötven izraeli polgár haláláért és háromszáz sérüléséért felelős. A hírhedt terrorista röviddel azelőtt egy mobiltelefont kap az egyik rokonától (akit egyébként bizonyos pénzösszeggel „kértek fel” az ajándékozásra, a telefonba pedig távirányítással működtethető robbanószerkezetet rejtett el az izraeli titkosszolgálat elhárítócsoportja). Amikor a készülék január 5-én délelőtt 11-kor kicseng, Ajjas fölveszi és megnyomja a gombot. Ekkor lép működésbe a robbanószerkezet, ezúttal más mérnökök tervei alapján. A terrorista pontosan úgy végzi, ahogyan az általa előkészített akciók áldozatai.

(folytatjuk)